Szabad akarattal az ember az első teremtéskor meg volt áldva, de az eset után elvesztette azt, e dolognak nem tudása folytán a bölcselőknél tévelygések támadtak az erő természetes szeretéséről, akikkel tartanak a keresztyének között azok, akik a pogányságot a keresztyénséggel összevegyítve e megromlott állapotban szabad akaratot tulajdonítanak az embernek. I 158. Ez a képesség az első emberben változékony volt és hajlandó a rosszra, ami a bukást mégsem menti u. o. Aminő már most a jelenben, efféle szabadsága semmi sincs, ennélfogva mind Isten dicsőségére az tartozik, mind saját érdekünk azt diktálja, hogy valljuk meg, miszerint erőnk csak olyan, mint az ingatag nádszál; mitől kell e vitatkozásban óvakodni II 21. A bölcselők véleménye a szabad akaratról, az értelem és akarat erőiről u. o. 2, 3. Az egyházi írók közül, akik jóllehet elismerték, hogy az elme épsége és az akarat választása a bűn következtében meg vannak sebezve, sokan itt felettébb bölcselkedően és homályosan szólottak (Augustinus kivételével) s hogy őket erre minő okok indították 4, mely dolgokban engednek közönségesen szabad akaratot az embernek, ahol szó van annak hármas akaratáról és az akarat hármas szabadságáról 5. Az újabbaknak e dologról való ítélete, akik mindig rosszabb állításokba süllyedtek; Lombardus őszinte vallomása a szabad akaratról, ahol szó van a működő és együttműködő kegyelem elcsépelt megkülönböztetéséről 6 és mennyire kell magát a nevet becsülni 7 s hogy mekkora óvatossággal használták azt a régiek s különösen Augustinus 8, ámbár itt ingadoztak a régiek, mindamellett azoknak számtalan meghatározásaiból kitűnik, hogy miközben az emberi erőt a legcsekélyebbre becsülték, minden jónak dicséretét a Szentlélekre vitték át 9, ezt a szabadságot nem kell értékelni a következményből, hanem a döntésnek és az akaratnak megválasztó képességéből. 2, 4, 8. E megvitatás alapjául pedig az alázatosságnak kell szolgálnia, nehogy valami olyat követeljünk magunknak, ami nem a mienk II 210, 11. E célra hozatik fel és magyaráztatik meg Augustinusnak ama kiváló mondása, hogy a természeti ajándékok a bűn által megromlottak, a [871. oldal] természetfelettiek megszűntek 12. Minő szabadság és ismeret maradt még fenn számára az első ajándékokban, ahol, ha valamennyire kiváló, el kell ismerni a Szentlélek kegyelmét 12-17. Ami a természetfelettieket illeti, kimutattatik, hogy az értelem magától vak 11-25, az akarat a rosszra hajlandó 26, 27 (II 41). Ez továbbá bebizonyul azokból a dicséretekből, amelyekkel az ember Szentírásban felékesíttetik II 31, 2. Nem gátolja ezt némely pogányoknak példája sem, akik a természet vezérlete mellett a legtisztességesebb életet folytatták 3, 4. Mind e dolgok világosabban bebizonyíttatnak a kegyelem segítségéből, amely az emberre nézve minden jóra szükséges 6-10 stb. Ez az egész tudomány megvédelmeztetetik az ellenkező nézetűek ellenvetései ellen és taníttatik, hogy a bűn szükségszerű, de azért éppen úgy beszámíttatik: önkéntes, de mégsem kerülhető el II 51-11 és más ellenkező állítást támogató érvek, oldatnak meg 12-19, ahol felmutattatik, hogy minő hasznuk van a hitetlenekkel szemben hangoztatott intelmeknek, buzdításoknak, parancsoknak és ígéreteknek stb. és némely különös bizonyíték, amelyeket ellenfeleink elcsavarnak, szintén megmagyaráztatik, többek közt az is, hogy a jócselekedetek mily értelemben neveztetnek a mieinknek stb.
8. Isten tehát az embernek lelkét értelemmel azért látta el, hogy a jót a rossztól, az igazat a nem igaztól megkülönböztesse s az értelem világának vezetése mellett meglássa, mit kell követnie s mit kerülnie. Azért e kormányzó részt a bölcselők [tó é'gemoniko'n(?)]-nak (vezető) nevezték. Ehhez csatolta az akaratot, melynél a választás van. E kiváló adományokkal volt az ember megáldva az ő első állapotában úgyannyira, hogy az ész, értelem, okosság, ítélőképesség nemcsak a földi élet kormányzására volt elegendő, hanem ezek segélyével felemelkedett Istenig és az örök boldogságig. Aztán úgy rendelte Isten, hogy a lélek képességeihez a választás is hozzá járuljon. Ez igazgassa a kívánságokat s mérsékelje az összes szervi indulatokat, s így az akarat egészen megegyezzen az okosság kormányzásával. Ebben a tökéletességben az embernek oly szabad akarata volt, mellyel, ha akarta volna, az örök életet is elnyerhette volna. E helyen teljesen időszerűtlen az Isten titokzatos eleve-elrendelése emlegetése, mivel nem arról van szó, hogy mi történhetett, vagy nem történhetett volna, hanem, hogy minő volt az embernek természete. Ha tehát Ádám akart volna, megállhatott volna, mivel bizonyára saját akaratából esett el. Oly könnyen azonban azért esett el, mivel akarata mindkét felé hajlítható volt s nem [181. oldal] adatott neki állhatatosság a megmaradásra. Mindamellett is szabad volt a jó és a rossz között való választása, sőt nemcsak ez, hanem megvolt lelkében és akaratában a legfőbb egyenesség s minden szerves része az engedelmességre volt rendelve, míg csak önmagát megrontva el nem tékozolta saját javait. S a bölcselőkre azért borult oly nagy sötétség, mivel a romladék közt épületet s a szétszórt törmelék között összefüggő kapcsolatot kerestek. Azt az elvet vallották, hogy az ember nem eszes állat, ha nincs meg benne a jó és a rossz között való szabad választás képessége. Eszükbe jutott az is, hogy a jó cselekedetek és bűnök között való különbség megszűnnék, ha az ember nem volna képes életét a saját belátása szerint elrendelni. Helyesen volna mindez mondva, ha az emberben semmi változás nem történt volna, de minthogy ez észrevétlen maradt előttük, nem csoda, ha eget és földet összezavarnak. Azok pedig, akik azt vallják, hogy ők Krisztus tanítványai s mégis az elveszett és lelki halálba süllyedt emberben szabad akaratot keresnek, összekeverve a bölcselők vélekedéseit és az égi tudományt, annyira tévednek, hogy bölcselkedésük égtől és földtől egyaránt messze jár. De ettől a maga helyén bővebben fogunk szólani. Most csak amellett álljunk meg, hogy a teremtés idején az ember egészen más volt, mint minden ivadéka, mely eredetét romlott apától vevén, a romlottságot attól örökség gyanánt vette. Mert a lélek egyes részei az igaz egyenességre voltak alkotva, megvolt még az értelem épsége és a jó választására való szabad akarat. Ha valaki azt az ellenvetést teszi, hogy az ember mintegy sikamlós helyre volt állítva, mivel tehetsége igen gyenge volt, - erre azt feleljük, hogy az ember eredeti tökéletessége elégséges volt arra, hogy minden mentegetődzést haszontalanná tegyen. Mert nem volna helyes Istent azzal a törvénnyel kötelezni, hogy csak oly embert alkothat, ki nem tud, vagy egyáltalán nem akar védekezni. Lehet, hogy az ily természet kiválóbb lett volna, de egyenesen perbe szállani Istennel, mint ha neki az emberre ezt, vagy azt kellett volna ruháznia, több volna, mint méltatlanság. Hiszen bármicskét akart is adni, jó tetszése szerint tehette. Hogy pedig miért nem tartotta őt fenn az állhatatosság erejével, az az ő mennyei tanácsában vagyon elrejtve. A mi feladatunk az, hogy józanul bölcselkedjünk. Ádám megnyerte ugyan a képességet arra, hogy tehessen, ha akar, de nem volt meg benne az akarat, amivel tehetett volna, 1 [1August 1. 11 super Genes. c. 7 seq. De corrept. et grat. c. 11.] [182. oldal] mert az ilyen akaratra következett volna az állhatatosság. Mégsem menthető azzal, hogy csak annyit kapott, hogy a maga szabad akaratából dönthesse magát a veszedelembe. Istent pedig semmi kényszer nem indította, hogy ily mindkettőre hajlandó, sőt ingatag akaratot adjon neki s hogy az ő esetéből vegyen anyagot dicsősége megmutatására.
1. Miután láttuk, hogy a bűn hatalma azóta, mióta az első embert szolgaságba hajtotta, nemcsak általánosságban uralkodik az egész emberi nemen, hanem külön-külön minden egyes lelket is elfoglal, most közelebbről azt kell megvizsgálnunk, hogy mióta e szolgaságba vagyunk vetve, vajon megvagyunk-e fosztva minden szabadságunktól. S ha a szabadságnak még valamelyes szikrácskája megvan bennünk, mennyire terjed ki annak ereje.
De hogy e kérdésnek igazsága annál könnyebben kitűnjék, megjelölöm futólag a célt, melyre a dolognak a maga egészében igazodnia kell. Minden tévelygéstől pedig a legjobban úgy [238. oldal] óvhatjuk meg magunkat, ha azokat a veszélyeket vesszük figyelembe, melyek mindkét oldalról fenyegetnek. 1 [1 E két szirtet jelzi August. epist. 47 (215) és in Joann. c. 12.] Mert ha azt mondjuk, hogy az emberben nincs semmi igazság, ebből azonnal tunyaságra vesz magának alkalmat; s mivel állítólag az igazság után való törekvésre önmagában nincs semmi ereje, nem is törődik semmit ezzel az egésszel, mintha a dolog egyáltalán nem is tartoznék reá. Viszont, bármi csekély erőt sem lehet tulajdonítani az embernek a jócselekedetre anélkül, hogy egyrészt Istent meg ne fosztanánk dicsőségétől, másrészt az ember is el ne buknék vakmerő elbizakodásában. Hogy tehát e szirtekbe bele ne ütközzünk, olyan irányban kell haladnunk, hogy az ember, bár tudja, hogy semmi jó nem maradt benne s bár mindenfelől a legkétségbeejtőbb nyomorúság környezi, tanuljon meg mégis törekedni a jóra, amely nincs benne, s a szabadságra, melytől megfosztatott, s erősebben riasztassék el a tunyaságtól, mintha hazugul a legnagyobb erővel felruházottnak állíttatnék. Hogy ez utóbbi mily szükséges, mindenki belátja. Az elsőről azonban tapasztalásom szerint többen kételkednek a kelleténél. Mert ha vitán felül állónak tartjuk, hogy az embertől sajátjából mit sem szabad elvenni, annak is nyilván kell állania, hogy minő fontos az embert megfosztani hazug dicsekvésétől. Mert ha az embernek még akkor sem volt megengedve, hogy önmagában dicsekedjék, mikor Isten jóságából a legkiválóbb ékességgel volt felékesítve, mennyivel inkább illik most, hogy megaláztassék, midőn hálátlanságáért a legfőbb dicsőségből a legnagyobb gyalázatba süllyedt?
Abban az időben, mondom, mikor az ember a dicsőség legmagasabb fokára emelkedett, az Irás semmi egyebet nem tulajdonított neki, mint, hogy Isten képére volt teremtve, amivel természetesen azt akarja kifejezni, hogy az ember nem saját javai, hanem az Istenben való részesedése folytán volt boldog. Mit cselekedhetik tehát most egyebet, mint, hogy Istent (kinek jóságát nem tudta akkor meghálálni, mikor iránta való szerelmének gazdagságában bővelkedett) most minden dicsőségtől teljesen megfosztva megismerje s hogy azt, akit áldásainak elismerésével nem magasztalt, most legalább saját szegénységének megvallásával magasztalja? Nem kevésbé hasznos ránk, mint dicsőséges Istenre nézve, hogy tőlünk a bölcsesség és erény minden dicsősége elvétessék; úgy, hogy azok, akik nekünk az igazon túl valamit tulajdonítanak, [239. oldal] Istent káromolják, minket pedig romlásba taszítanak. Mert, ha azt tanuljuk, hogy saját erőnkkel is harcba szállhatunk, mi következménye lehet ennek egyéb, mint hogy nádvesszőn emelkedünk a magasságba s mikor az hamarjában összetörik, a földre zuhanunk? Bár saját erőnkről még az is igen nagy elismerés, ha vesszőhöz hasonlítjuk. Mert mindaz csak füst és pára, amit róla hiábavaló emberek hazudtak és fecsegnek. Ezért nem ok nélkül ismétli Augustinus annyiszor ama kiváló kijelentést, hogy a szabad akaratot saját védelmezői inkább lerontják, mint szilárdítják. Előre kellett ezt bocsátanunk némelyek miatt, akik mikor azt hallják, hogy az embernek nincs semmi ereje, hogy benne az Isten ereje épüljön, borzasztóan gyűlölik ezt az egész építkezést, mintha veszélyes és felesleges volna, jóllehet, nyilvánvaló, hogy ez épp úgy szükséges a vallásra, mint a legnagyobb mértékben hasznos reánk nézve.
2. Mivel kevéssel előbb azt mondottuk, hogy lelkünk képességei az értelemben és a szívben székelnek, most lássuk, minő tehetsége van mindkét résznek. A bölcsészek nagy megegyezéssel bizonyára azt képzelik, hogy az értelemben lakik az okosság, mely fáklya gyanánt minden terveinknek útját megvilágítja s mely, mintegy királynő, úgy kormányozza az akaratot. Mert az okosságot az isteni világosság úgy áthatotta, hogy legjobban képes tervet szőni s oly erővel ruházta fel, hogy legjobban tud uralkodni is. Az érzés ellenben rest és vak, úgy hogy mindig a földön csúszik, durvább tárgyakkal foglalkozik s az igazi éleslátásig soha fel nem emelkedik. A vágy, ha az okosságnak engedelmeskedik s nem engedi magát az érzés szolgájává tenni, az erények tanulmányozására jut el, a helyes életet eredményezi és akarattá alakul; ha pedig az érzés szolgálatára adja magát, az megrontja és gonosszá teszi, úgy hogy szenvedéllyé fajul. S általában, mivel véleményük szerint a fentebb elősorolt tehetségek: az értelem, érzés és vágy, vagy akarás (mely elnevezés a közhasználatba már átment) a lélekben székel, azt mondják, hogy az értelem meg van áldva okossággal, mely az embert legjobban kormányozza a helyes és boldog életre, ha önmagát a maga kiválóságában megtartja s a természet által belé adott erőt kifejti. Az értelemnél alacsonyabb fokú tehetség pedig, mely érzésnek neveztetik s mely az értelmet tévelygésre és káprázatra ragadja, olyan, hogy az okosságnak vesszeje meg tudja szelídíteni s lassanként képes meg is semmisíteni. Továbbá az akaratot az értelem és érzés közé középre helyezik, mint amelynek joga és szabadsága van arra, hogy tetszése [240. oldal] szerint akár az okosságnak engedelmeskedjék, akár odaadja magát az érzés játéklabdájául.
3. Magától a tapasztalattól eléggé meggyőzve nem tagadják ugyan néha, hogy az ember önmagában minő nehezen képes megszilárdítani az okosság uralmát, mivel majd a gyönyörűség csábítása csiklandozza, majd a javak hamis képe vezeti tévútra, majd ismét fékeveszett szenvedély tiporja erőszakosan lábai alá s mintegy kötéllel rángatja idestova, amint Plátó1 mondja. [1 Lb. 1. de legib.] Ezért mondja Cicero2 is, hogy ama természet adta lángocskákat hamar kioltják a helytelen vélekedések és rossz erkölcsök. [2 Lib. 2. Tusc. Quaest.] Mihelyt pedig az ily betegségek az ember elméjében egyszer megrögzöttek, elismerik, hogy vadabbul dühöngenek, mint, hogy egykönnyen meg lehetne őket fékezni. Nem haboznak azokat szilaj lovakhoz hasonlítani, melyek minden okosságot félretéve, valamint a kocsist ledobva féktelenül s mód nélkül száguldoznak. Azt azonban minden vitán felül állónak tartják, hogy mind az erény, mind a vétek a mi hatalmunkban van. Mert ha választásunktól függ, - mondják3 - hogy ezt, vagy azt cselekedjük, akkor az is rajtunk áll, hogy valamit ne cselekedjünk. [3 Vide apud Arist. libr. 3. Ethic. c. 5.] Viszont, ha rajtunk áll, hogy valamit ne cselekedjünk, az is rajtunk áll, hogy valamit cselekedjünk. Úgy látszik pedig, mintha amit teszünk, szabad választással cselekednénk s éppen így tartózkodnánk attól, amitől tartózkodunk. Azért, mikor valami jót teszünk, ha tetszik abba is hagyhatjuk s ha valami rosszat művelünk, azt is elhagyhatjuk s kikerülhetjük. Sőt némelyek a szabadosság oly magas fokára emelkedtek közülük,4hogy azt hánytorgatták, mintha az istenek ajándéka volna ugyan az, hogy élünk, az azonban, hogy jól és szentül élünk a mienk. [4 Seneca passim.] Innen ered, amit Cicero 5mond Cotta személyében: "Mivel ki-ki maga szerzi magának az erényt, a bölcsek közül soha senki nem adott ezért hálát Istennek. Erényünkért dicsérnek - úgymond - s erényünkkel dicsekszünk. Ez pedig nem volna lehetséges, ha az erény Isten ajándéka volna s nem tőlünk eredne". [5 Lib. 3. de Nat. deorum.] Kevéssel lejjebb: "Minden halandónak véleménye az, hogy a szerencsét Istentől kell kérni, a bölcsességet pedig önmagunktól kell venni."
[241. oldal] Minden bölcselő nézetének végösszege tehát az, hogy az emberi értelem okossága a helyes kormányzáshoz elegendő, hogy továbbá akaratot, mely az okosságnak alá van rendelve, az érzés ugyan rosszra ingerli, de miután szabad választása van, egyáltalán semmi sem gátolhatja abban, hogy az okosság vezérletét kövesse mindenben.
4. Ámbár az egyházi írók közül egy sem volt olyan, ki ne ismerte volna el, hogy az emberi értelem épségén a bűn nehéz sebet ütött s hogy az akarat a gonosz vágyak következtében igen meg van kötözve, mégis sokan közülük sokkal több engedményt tettek a bölcselőknek, mint amennyit kellett volna. S ezek közül, úgy vélem, a régebbiek azzal a szándékkal becsülték oly sokra az emberi erőket, hogy ha tehetetlenségüket nyilván megvallják, ki ne hívják első sorban a bölcselők gúnyos hahotáját, akikkel akkor harcban állottak, másod sorban meg azért, hogy a testnek, magától is felettébb rest, a lustaságra új alkalmat ne nyújtsanak. Hogy tehát valami olyat ne tanítsanak, ami az emberek közmeggyőződése szerint képtelenség, az volt a törekvésük, hogy a Szentírás tanítását a bölcselők tanaival félig-meddig összeegyeztessék. Hogy azonban főleg arra a második pontra voltak figyelemmel, hogy t.i. az emberi tunyaságnak helyet ne engedjenek, szavaikból kitűnik.
Chrysostomus1 mondja egy helyütt: "Minthogy Isten a jót és gonoszt hatalmunkba adta, a választásra való szabad akarattal is megajándékozott; és akaratunk ellenére nem tartóztat vissza, de ha akarunk, gyámolít." [1 Homil. de prodit. Judae.] Majd: 2 "A gonosz gyakran, ha akarja, jóvá változik s a jó restsége miatt elbukik és rossz lesz, mivel az Úr természetünket szabad akaratúvá alkotta és nem kényszerít senkit, hanem megfelelő orvosságot nyújtván, a feküvést egészen a beteg tetszésére bízza." [2 Homil. 18. in Genesin.] Majd:3 "Amint soha semmi jót Isten támogató segedelme nélkül nem cselekedhetünk, úgy ha csak valami tőlünk származót nem csatolunk hozzá, nem leszünk képesek az égi kegyelmet megszerezni." [3 Homil. 52.] Előbb pedig azt mondta, hogy ne várjunk mindent az isteni segedelemtől, hanem magunknak is kell valamit tennünk. S ezért használja lépten-nyomon ezt a kedvelt kifejezését: "Tegyük meg a magunkét s Isten a többit majd [242. oldal] megadja." Hasonló értelemben nyilatkozik Hieronymus1 is, hogy a mi feladatunk a kezdés, Istené a végzés; a mi feladatunk nyújtani azt, amire képesek vagyunk, Istené pedig teljesíteni, amire nem vagyunk képesek.
Bizonyára átláthatja az olvasó, hogy e mondásokkal a jóra való törekvésre sokkal többet tulajdonítanak az embernek, mint amennyit illet volna. Mert azt gondolták, hogy minket a velünk született restségből másként fel nem rázhatnak, mint, ha azzal vádolnak, hogy mi egyedül e restség következtében vétkezünk. Hogy pedig ezt mily okosan cselekedték, majd eztán látjuk meg. Bizonyára nemsokára kiderül, hogy az idézett állítások egészen hamisak. Továbbá, bár a görögök mások felett s közöttük kiváltképpen Chrysostomus túllépték a határt az emberi akarat tehetségének magasztalásában, mindamellett Augustinus kivételével az összes régiek oly eltérő nézetet vallanak e tárgyban, úgy ingadoznak, vagy oly homályosan beszélnek, hogy írásaikból úgyszólván semmi bizonyosat nem lehet felhozni. Ennélfogva minden egyes egyházi író nézetének alapos elősorolásával nem töltjük az időt, hanem mindegyiktől csak annyit idézünk futólag, amennyit a tárgy kifejtése megkövetelni látszik.
Kik a régi atyák után következtek (mivel az emberi természet mentegetésében mindegyik szívesen keresi a maga számára az éleselméjűség hírét), lassanként egyik a másik után fokozatosan mind gonoszabb tévelygésbe estek, míg odáig jutottak, hogy közfelfogássá lett, hogy az embernek csak érzéki részei romlottak meg, de okossága teljesen ép, s jórészt ugyancsak ép az akarata is. Eközben közszájon forgott, hogy a természetes ajándékok megromlottak az emberben, a természetfeletti ajándékok pedig el vannak tőle véve. De hogy e felfogás hova vezet, száz közül egy is csak alig sejtette. Ha világosan akarnám kifejezni, hogy az emberi természet megromlása minő, bizonyára könnyen megelégedném a most említett szavakkal. De igen fontos annak figyelmes mérlegelése, hogy mit ér az ember, ki egyrészt természete minden részeiben megromlott, másrészt természetfeletti adományaitól meg van fosztva. Egészen bölcselők módjára beszéltek tehát e tárgyról, kik azzal kérkedtek, hogy Krisztus tanítványai. Mert, mintha még mindig tökéletes volna az ember, a latinok úgy használták a szabad akarat elnevezést. A görögök pedig nem szégyelltek még [243. oldal] sokkal kérkedőbb kifejezést használni, amennyiben ők [aútekszouszía(?)]-t mondtak, mintha az önmaga felett való hatalom az embernél lett volna. Mivel tehát mindenki, egészen a köznépig, ettől az elvtől volt áthatva, hogy az ember meg van áldva szabad akarattal, némelyek pedig közülük, kik kiválóbbak színben akarnak feltűnni, nem tudják, hogy e szabad akarat meddig terjed; azért mi e szó értelmét vegyük először vizsgálat alá, aztán tanuljuk meg a Szentírás egyszerű tanításából, hogy az ember saját természete alapján mennyiben képes a jóra, vagy a rosszra.
Hogy mi a szabad akarat, ezt kevesen határozták meg, bár e szó az egyházi írók műveiben ismételve előfordul. Mindazáltal úgy látszik Origenes valamennyiük közvélekedését tolmácsolta,1 midőn így szólt: "A szabad akarat az okosság képessége a jó és a rossz megkülönböztetésére s az akarat tehetsége valamelyiknek a választására." [1 Lib. 3. de principiis.] Nem tér el tőle Augustinus, mikor azt tanítja, hogy a szabad akarat az okosság és akarat tehetsége, mely a jót választja, ha a kegyelem támogatja s a rosszat, ha a kegyelem magára hagyja. Bernardus homályosabban fejezi ezt ki. midőn éles elmével akarván beszélni, így szól: "Köztudat az, hogy az akaratnak szabadsága elveszthetetlen s az okosságnak ítélete változtathatatlan." Nem eléggé népszerű Anselmus meghatározása, aki azt mondja, hogy a szabad akarat képesség arra, hogy az ember az igazságot önmagáért megtartsa. Ezért Petrus Lombardus2 és a skolasztikusok szívesebben karolták fel Augustinus meghatározását, mivel világosabb is és másrészt Isten kegyelmét sem zárta ki, amely nélkül úgy látták, hogy az akarat önmagától nem elégséges. [2 Lib. 2. Sent. dist. 24. sect. 5.] Hozzá teszik azonban a maguk meghatározásait is, mint amelyek szerintük vagy jobbak, vagy az Augustinus-félének helyesebb megvilágítására szolgálnak. Első sorban megegyeznek abban, hogy az akarat szó inkább az okosságra vonatkozik, melynek feladata különbséget tenni a jó és rossz között s a szabad jelző vonatkozik speciálisan az akaratra, mely mindkét felé hajolhat. Mivel tehát a szabadság speciálisan az akaratra vonatkozik, Aquinói Tamás3 azt állítja, hogy legtalálóbb az, ha a szabad akaratot választó erőnek nevezzük, mely jóllehet az érdemből és kívánságból van összetéve, de mégis inkább a kívánság felé hajol. [3 Part. 1. quaest. 83. art. 3.] Látjuk tehát eléggé, hogy [244. oldal] tanításuk szerint mibe helyezik a szabad akarat erejét; t.i. Az okosságba és az akarásba. Az van még hátra, hogy röviden megvizsgáljuk, hogy a kettő közül mindegyiknek mennyit tulajdonítanak.
5. Általában a közönséges dolgokat, melyek Isten országával nincsenek összefüggésben, az ember szabad elhatározásába szokták helyezni, a valódi igazságot pedig Isten különös kegyelmére és a lelki újjászületésre vonatkoztatni. Mikor ezt a Pogányok Elhívásáról szóló könyv szerzője1 ki akarja mutatni, háromféle akaratot számlál elő, amelyek közül az első érzéki (sensitiv), a másik lelkes (animalis), a harmadik lelki (spiritualis) akarat. [1 Libr. 1. c 2.] S ezek közül a két elsőt szabadnak tanítja, a harmadikról pedig azt mondja, hogy a Szentlélek műve az emberben. Hogy ez a feltevés igaz-e a maga helyén fogjuk fejtegetni. Mert most nem az a szándékunk, hogy megcáfoljuk, hanem hogy röviden felsoroljuk mások vélekedését.
Ebből következik, hogy midőn az egyházi író a szabad akaratról beszélnek, első sorban nem azt keresik, hogy mire képes az a külső, vagy polgári cselekvések előhozásában, hanem az isteni törvény iránt való engedelmességben. Ez utóbbi kérdést fontosabbnak tartom ugyan, de az előbbit sem szabad egészen figyelmen kívül hagynunk. Remélem, hogy e felfogásomat igen jól meg is tudom okolni. A teológiai iskolákban 2 pedig az a megkülönböztetés jutott uralomra, amely háromféle szabadságot számlál elő: a szükségszerűségtől, a bűntől és a nyomorúságtól való szabadságot, melyek közül az első az emberrel természetszerűleg oly szoros kapcsolatban áll, hogy tőle semmi módon el nem vehető; a másik kettő azonban a bűn következtében elveszett. [2 Lombard. lib. 2. dist. 25.] Ezt a megkülönböztetést szívesen elfogadom, ha a szükségszerűség nincs benne helytelenül összekeverve a kényszerrel, amely két dolog közt hogy mily nagy különbség van és e különbséget mily szükséges figyelembe vennünk, egyebütt kiderül.
6. Ha ezt elfogadjuk, minden kétségen felül áll, hogy az ember szabad akarata a jó cselekvésére nem elégséges, ha nem támogatja azt a kegyelem és pedig a különös kegyelem, mely egyedül a kiválasztottaknak adatik újjászületés által. Mert azokkal az eszelősökkel nem foglalkozom, kik azt fecsegik, hogy Isten kegyelme egyenlően és minden emberre kiterjed.3 [3 Lombard. lib. 2. dist. 26. sect. 7. 8.] [245. oldal] De az még nem elég világos, hogy az ember meg van-e fosztva teljesen a jó cselekedetre való képességtől, vagy maradt-e benne még valamelyes csekélyke erőcske, mely magától ugyan semmire sem képes, de ha a kegyelem segítségére jő, a maga részét ő is meg tudja tenni. Mikor a Tantételek mestere1 ezt meg akarja fejteni, arra tanít, hogy nekünk kétféle kegyelemre van szükségünk, hogy a jócselekedetre alkalmassá legyünk. [1 Lib. 2. dist. 26.] Az egyik kegyelmet működőnek nevezi, melynek következtében hathatósan akarjuk a jót, a másikat együttműködőnek, mely a jó akaratot gyámolítva követi. De ebben a felosztásban nem tetszik nekem az, hogy bár a jó hathatós kívánását Isten kegyelmének tulajdonítja, mégis megengedi, hogy az ember saját természetéből kifolyólag kívánja valamely módon, bár nem hathatósan, a jót, valamint midőn Bernardus azt állítja ugyan, hogy a jó akarat Isten munkája, az embernek mégis megengedi, hogy saját érzületéből kívánja az ily fajta jóakaratot. De ez igen távol áll Augustinus2 felfogásától. [2 De libero arbitrio.] PEdig lombardus szeretné úgy tüntetni fel a dolgot, hogy a felosztást tőle vette.
A felosztás második tagjában bánt az a kétértelműség, mely helytelen magyarázatot hozott létre. Mert, hogy Isten második kegyelmével mi együtt működünk, ezt azért gondolták, hogy tőlünk függjön Isten első kegyelmét vagy megvetésünkkel megerőtleníteni, vagy hűséges követéssel megerősíteni. A Pogányok Elhívásáról szóló könyv szerzője3 ezt így fejezi ki: "Azoknak, akik az okosság ítéletével élnek, szabad eltávozniuk a kegyelemtől, úgy, hogy ha el nem távoztak, ez jutalom s az, ami a Szentlélek együtt munkálkodása nélkül nem történhetik, azoknak érdemül tulajdonítandó, kiknek akaratával e dolog nem történhetett volna." [3 Lib. 2. c. 4.]
E kettőre kívántam itt röviden rámutatni, hogy láthassa az olvasó, mennyire eltérő nézetet vallok a józanabb skolasztikusoktól is. Még nagyobb köz választ el az újkori szofistáktól; t.i. amennyivel messzebb távoztak a régi keresztyén felfogástól, annyival vagyok én is távolabb tőlük. Valahogyan e felosztásból mégis megértjük, miért fogadták el, hogy az embernek szabad akarata van. [4 Lib. 2. sent. distinct. 25] Mert Lombardus4 végül kijelenti, hogy nekünk nem azért van szabad akaratunk, hogy egyformán képesek legyünk jót [246. oldal] vagy rosszat gondolni, hanem csak azért, mert mentek vagyunk a kényszertől. És e szabadságot nem korlátozza még ha rosszak s a bűn szolgái vagyunk is és nem tudunk egyebet cselekedni, csak vétkezni.
7. Így az embert szabad akaratúnak nem azért fogják mondani, mivel szabad választása van a jó és rossz között, hanem mert a rosszat készakarva cselekszi s nem kényszerből. Nagyon helyes beszéd. De ily csekélyke dolog fölé ugyan mért van biggyesztve oly büszke cím? No jeles szabadság az, ha az ember nincs ugyan kényszerítve arra, hogy a bűnnek szolgáljon, mindamellett [e'thelo'doulosz(?)] (készakarva szolga), úgy hogy akarata a bűn bilincseibe van verve. Utálom ugyan a zóharcokat, melyek az egyházat cél nélkül zaklatják, de úgy tartom, hogy azoktól a szavaktól, melyek valami képtelen tartalmat fejeznek ki, komolyan óvakodnunk kell, kivált, mikor veszedelmes tévelygésről van szó. Kicsoda az, kérdem, aki, mikor azt hallja, hogy az embernek szabad akarat tulajdoníttatik, azonnal azt ne gondolná, hogy mind értelmének, mind akaratának ura, aki bármelyik irány felé fordulhat a maga erejéből? De - mondhatja valaki - e veszedelem megszűnik, ha a ifejezés tulajdonképpeni értelmére szorgalmasan figyelmeztetik a népet. Ellenkezőleg, mivel az emberi szellem magától az álnokságra hajlandó, hamarabb merít tévelygést egyetlen szóból, mint igazságot egy terjengő szónoklatból. E dologról éppen a szabad akarat kifejezésnél biztosabb tapasztalattal rendelkezünk, mint óhajtanák. Mert a régiek ama magyarázásának mellőzésével majdnem az egész későbbi kor, midőn a szó jelentéséhez ragaszkodott, végzetes tévelygésbe merült.
8. Ha az egyházi atyák tekintélye hatással van ránk, figyelemre méltó, hogy azok ugyan állandóan használják a szabad akarat kifejezést, de egyúttal ki is jelentik, hogy mennyire tartják e szó használatát. Első sorban Augustinus, ki nem habozik ez akaratot szolgainak nevezni. 1 [1 Lib. 1. contra Julian.] Egy helyen haragra gerjed azok ellen, akik a szabad akaratot tagadják, de a főokot megmagyarázza, midőn azt mondja:2 Csakhogy ne merészelje senki úgy tagadni az akarat szabadságát, hogy ezzel a bűnt mentegesse. [2 Hom. 53. in Joann.] [3 Ad Anast. ep. 144. (145).] De másutt3 bizonyára vallja, hogy az ember akarata a Szentlélek nélkül nem [247. oldal] szabad, mivel a lenyűgöző és legyőző vágyaknak alá van vetve. Ugyancsak ő állítja,1 hogy a természet híjával kezdett lenni a szabadságnak, mikor az akaratot legyőzte a bűn, amelybe beleesett, hogy2 az ember a szabad akaratot helytelenül használta s ezért úgy magát, mint akaratát elveszítette, hogy3 a szabad karat fogságba esett úgy, hogy semmit sem tud tenni a megigazulásra, hogy 4 semmi sem szabad, amit az Isten kegyelme meg nem szabadított, hogy5 Isten igazsága nem akkor töltetik be, mikor a törvény parancsol s az ember mintegy saját erejéből cselekszik, hanem, mikor a Szentlélek támogat s az embernek nem önmagában véve szabad, hanem Istentől szabaddá tett akarata engedelmeskedik. [1 De perf. just. c. 4.] [2 Ench. ad Laurent. c. 30.] [3 Lib. 3. ad Bonifac. c. 8.] [4 Lib. 1. ad Bonifac] [5 Ibid. Lib. 3. c. 7.] Mindezen állításainak okát röviden megadja, mikor egyebütt6 azt írja, hogy az ember megnyerte a szabad akarat nagy erőit, mikor teremtetett, de midőn bűnt követett el, elvesztette. [6 Ibid. Lib. de verb. Apost. serm. 2 (131,6)] Ezért egyebütt7 miután megmutatta, hogy a szabad akarat kegyelemből jő létre, hevesen támad azok ellen, kik azt maguknak kegyelem nélkül tulajdonítják. [7 Lib. de spiritu et litera c. 30.] "Hogy mernek - úgymond - a nyavalyás emberek akár a szabad akarattal kérkedni, mielőtt megszabíttatnának, akár a saját erejükkel, ha akár megszabadíttattak?" Nem veszik észre, hogy a szabad akarat elnevezésben a szabadság csak zengő szó, mert ahol az Úrnak Lelke ott van a szabadság (II. Kor. 317). a hát a bűn szolgái, miért kérkednek szabad akarattal? Mert akitől valaki meggyőzetett, annak szolgája is lett. Ha pedig megszabadultak, miért dicsekednek ezzel úgy, mintha saját munkájuk volna? Vagy talán oly igen szabadok, hogy annak szolgái sem akarnak lenni, aki ezt mondja (Ján. 156): "Nálam nélkül semmit sem cselekedhettek?" Hát azt nem látjuk-e, hogy más helyen sup>8 tréfálkozik is a szabad akarat kifejezés használata felett, midőn azt mondja, hogy az akarat ugyan szabad, de nem megszabadított: szabadosa az igazságnak, szolgája a bűnnek. [8 De corrept. et grat. c. 13.] [9 Lib. 1. ad Bonif. c.] Ezt az állítást egyebütt 9 is megismétli és kifejti, midőn azt tanítja, hogy [248. oldal] az ember csak szabad akaratával szabadult meg az igazságtól, a bűntől pedig csak a Megváltó kegyelmével szabadul meg. Aki azt bizonyítja, hogy az ember szabadsága semmi más, mint az igazság alól való felszabadítás, vagy szabadon bocsátás, úgy látszik csak gúnyt űz a puszta névből. Ennélfogva, ha valaki e szót helyes értelmében használja, tőlem nyugodtan maradhat. Mivel azonban úgy élem, hogy e szó roppant veszély nélkül nem maradhat meg a közhasználatban s viszont az egyháznak nagy hasznára válik, ha eltöröltetik, magam nem használom és szeretném, ha mások, akik tanácsomra hallgatnak, szintén mellőznék.
9. Úgy látszik esetleg, hogy előlegesen igen fontos ítéletet mondtam ki magam ellen, mikor megvallottam, hogy Augustinus kivételével az összes egyházi írók olyan ingadozón és eltérően nyilatkoztak e kérdésben, hogy műveikből semmi bizonyosat kivenni nem lehet. Mert ez némelyek úgy fogják magyarázni,mintha a beleszólás jogát azért akartam volna tőlük elvenni, mivel nekem valamennyien ellenfeleim. Én pedig semmi másra nem voltam tekintettel, mint hogy egyszerűen és jobb meggyőződésemhez képest segítségükre siessek azoknak a kegyes lelkeknek, kik, ha e részben az egyházi atyáktól várnak döntést, mindig bizonytalanságban hajladoznak, mivel tanítóik egyszer azt tanítják, hogy a szabad karattól megfosztott ember egyedül a kegyelemhez fordulhat, majd pedig azt tanítják tényleg, vagy látszólag, hogy az embernek önmagában is elég erős fegyvere van. Mindamellett nem nehéz bebizonyítani, hogy ők az ilyesféle kétes előadásban semmire, vagy csak igen csekélyre becsülve az emberi erőt, minden jó teljes dicsőségét a Szentléleknek tulajdonították, ha néhány kijelentésüket ide iktatom, melyekben azt világosan tanítják.
Mert mit jelent Cyprianus1 ama mondása, melyet Augustinus annyiszor magasztal: "Nem kell nekünk semmivel sem dicsekednünk, mivel semmi sem a mienk, ha csak azzal nem, hogy az ember önmagát egészen megüresítvén, teljességgel az Istentől tanul meg függeni". [1 Libr. de praedest. sanct. c. 3. Item ad Bonif. lib. 4. et alibi.] [2 Lib. de Genesi ad lit. 8, 4.] Mit jelent Augustinus2 és Eucherius mondása, midőn kijelentik, hogy az élet fája a Krisztus s aki kezét ő hozzá nyújtja, él; a jó és rossz tudásának fája pedig a szabad akarat, melynek gyümölcsét, ha valaki Isten kegyelmét elhagyva [249. oldal] megkóstolja, meghal? Mit jelent Chrysostomusnak1 az a mondása, hogy minden ember nem csak természetszerűleg bűnös, hanem mindenestől fogva bűn? [1 Homil 1. in Adventu.] Ha bennünk nincs semmi jó, ha az ember tetőtől-talpig mindenestől fgva bűn s ha még csak meg se lehet kísérelni, mit ér az akarat képessége, hogyan lehetne megosztani a jó cselekvés dicsőségét Isten és z ember közt? Bőven hozhatnék fel másoktól hasonló kijelentéseket, de, hogy valaki azt ne fecseghesse, hogy csak az én ügyemre nézve hasznos idézeteket hoztam fel, amelyek pedig ellenem szólnak, ravaszul mellőzöm, tartózkodom e elsorolástól. Azt azonban merem állítani, hogy bármennyire túloznak néha az egyházi írók a szabad akarat magasztalásában, kitűzött céljuk mégis az volt, hogy az embert az önerejében való bizakodástól teljesen eltérítve megtanítsák arra, hogy bátorságát egyedül az egy Istenbe helyezze. Most rátérek az igazság egyszerű magyarázatára az emberi természet vizsgálatában.
10. Amit pedig e fejezet elején előre bocsátottam, kénytelen vagyok itt megismételni, hogy t.i. ki-ki annál nagyobb haladást tesz az önismeretben, minél mélyebbre sújtotta nyomorúságának, szegénységének, mezítelenségének, gyalázatának tudata. Mert nem kell attól félni, hogy az ember nagyon sokat elvesz a magáéból, csakhogy megtanulja, hogy Istenben kell visszaszereznie azt, ami néki hiányzik. De a maga számára egy hajszálnyit sem vehet a saját jogán túl anélkül, hogy egyrészt oktalan gőgje által önmagát el ne veszítse, másrészt Isten dicsőségét magának tulajdonítva, borzasztó szentségtörés bűnébe ne essék. S bizonyára valahányszor elfoglalja elménket az a gonosz kívánság, hogy valamit a magunkénak óhajtsunk tartani, hogy t.i. inkább legyen bennünk, mint Istenben, tudjuk meg, hogy az ily gondolatot nem más tanácsadó támasztja bennünk, mint aki első szüleinket rávette, hogy Istenhez hasonlók akarjanak lenni, jónak és gonosznak tudói. Ha ördögi szó az, mely az embert önmagában felfuvalkodottá teszi, ne adjunk neki helyet, hisz az ellenségtől nem szabad tanácsot kérni. Édes ugyan, ha annyi saját erőnk van, hogy önmagunkban megnyugodhatunk; de hogy arra a haszontalan elbizakodásra ne csábíttassunk, riasszon vissza a Szentírásnak annyi súlyos kijelentése, mely minket oly erővel földre sújt. Ilyenek: "Átkozott a férfiú, ki bízik az emberben és erősségét helyezi a testben" [250. oldal] (Jer. 175). "Nem a lónak erejében gyönyörködik és a férfiú gyorsaságában nincsen néki kedve, hanem kedvesek az Úrnak, akik Őt félik, és akik bíznak az Ő irgalmasságában." (Zsolt. 14710). "A megfáradottnak erőt ad és akinek nincs ereje, erejét megsokasítja. Meglankadnak és megfáradnak az ifjak, megtántorodnak a vitézek is, de akik az Úrban bíznak, nem lankadnak meg" (Ézs. 4029 stb.
E mondások mind arra irányulnak, hogy saját erőnk felől egyáltalán mit se tartsunk, ha azt akarjuk, hogy kegyelmes legyen hozzánk az Isten, ki a kevélyeknek ellene áll, az alázatosoknak adja pedig az ő kegyelmét (Jak. 46. Aztán emlékezzünk meg amaz ígéretekről is: "Vizet öntök a szomjúhozóra és folyó vizeket a szárazra" (Ézs. 443). Ismét: "Mindnyájan, kik szomjúhoztok, jertek e vizekre" (Ézs. 551). Mind e szavak azt bizonyítják, hogy Isten áldásainak elvételére csak azok bocsáttatnak, akik érzik az ő nyomorult voltukat s ellankadtak. Nem kell mellőznünk az ilyen ígéreteket sem, amilyen pl. Ézsaiásnál ez: "Nem a nap lesz többé néked nappali világosságod és fényességül nem a hold világol neked, hanem az Úr lesz neked örök világosságod és Istened, ékességed" (Ézs. 6019). A napnak vagy holdnak fényességét bizonyára nem veszi el szolgáitól az Úr, hanem mivel bennük egyedül ő akar dicsőségében megjelenni, bizakodásukat még azoktól a dolgoktól is messze eltéríti, melyek véleményük szerint a legkiválóbbak.
11. Nekem mindig igen tetszett Chrysostomus1 ama mondása, hogy a mi bölcselkedésünk alapja az alázatosság; még inkább azonban Augustinusnak2 ez a kijelentése: "Miként a szónoklat mestere arra a kérdésre, hogy az ékesszólás szabályai közül melyik a legfontosabb, azt válaszolta, hogy a helyes kiejtés; arra a kérdésre, hogy mi a második szabály, ezt felelte, a helyes kiejtés; a harmadik kérdésre szinte azt, hogy a helyes kiejtés: úgy ha én tőlem azt kérdeznéd, hogy a keresztyén vallásnak melyek a fő szabályai, először, másodszor és harmadszor is mindig azt válaszolnám, hogy az alázatosság." [1 Homil. de perfect. Evang.] [2 Epist. 56. ad Diosc. (118)] Továbbá alázatosságon nem azt érti, midőn az ember, bár tudatában van saját erejének, a gőgös kevélységtől mégis tartózkodik, hanem midőn őszintén olyannak érzi magát, hogy nincs egyebütt menedéke, csak az alázatosságban, [251. oldal] amint ezt másutt megmagyarázza. "Senki - úgymond1 - magának ne hízelkedjék; a Sátán magáéból Sátán, ami által pedig valaki üdvözül, az csak Istentől van. [1 Homil. in Joann. 49, 8.] Mert mid van magadtól a bűnön kívül? Vedd magadnak a bűnt, ami a tied; mert az igazság Istené." Majd:2 "Miért kérkedik az ember természeti tehetségével? Meg van az sebezve, szaggatva, rontva, semmisítve. Őszinte bevallásra s nem hamis védekezésre van szükség." [2 Libr. de natura et grat. c. 52, 53.] Majd:3 "Ha mindenki elismeri, hogy önmagában semmi, hogy önmagától semmi segítséget nem nyer, összetörtek ő benne a fegyverek és a tusakodás is megszűnt. Szükséges pedig, hogy az istentelenség összes fegyverei elkopjanak, összetörjenek, elégjenek; úgy, hogy fegyvertelen maradj s ne találj önmagadban segítséget. Mennél gyengébb vagy önmagadban, annál inkább felveszi gondodat az Úr". [3 In Psal. 45. c. 13.] Így szól a 70-ik Zsoltár magyarázatában,4 mikor megtiltja a magunk igazságára való emlékezést, hogy Isten igazságát megismerjük s kimutatja, hogy Isten az ő kegyelmét úgy ajánlja nekünk, hogy megtudjunk azt, hogy semmik vagyunk; hogy mi csupán Isten irgalmasságánál fogva tudunk megállani, mivel önmagunktól csak rosszak vagyunk. [4 Serm. 1, 4.]
Ne harcoljunk tehát e helyen úgy a mi jogunkért, mintha üdvösségünkből vonatnék az el, amit neki tulajdonítunk. Mert valamint a mi alázatosságunk az ő felmagasztaltatása, úgy a mi alacsonyságunk megvallása ennek orvosságául készen találja az ő könyörületességét. Mindamellett nem kívánom, hogy az ember meggyőzetlenül önként engedjen és ha valami tehetségei vannak, azokról figyelmét elfordítsa, hogy így kényszerüljön az igazi alázatosságra; hanem, hogy az önszeretet és tetszelgés betegégéből kigyógyulva (amely által elvakítva önmagáról a kelleténél többet tart), a Szentírás igazmondó tükörében vegye magát alapos vizsgálat alá.
12. S tetszik nekem az a népszerű mondás, melyet Augustinusból vettek, hogy t.i. az emberben a természeti ajándékok a bűn következtében megromlottak, természetfelettiek pedig megsemmisültek. Mert ez utóbbi alatt értik úgy a hit világosságát, mint az igazságot, amelyek különben az égi élet az örök [252. oldal] boldogság elnyeréséhez elégségesek lettek volna. Mikor tehát az ember Isten országáról lemondott, egyúttal megfosztatott azoktól a szellemi adományoktól, melyekkel az örök üdvösség elnyerését remélhette. Ebből az következik, hogy az ember Isten országából oly igen száműzetett, hogy mindazok a lelki erők, melyek a lélek boldog életére vonatkoznak, kioltattak benne, míg az újjászületés kegyelme folytán vissza nem szerzi azokat. Ezen lelki ajándékok s erők között vannak a hit, Isten iránt való szeretet, a felebaráti szeretet, a szentségre és az igazságra való törekvés. Mivel mindezeket Krisztus adja újra vissza nekünk, úgy érezzük, hogy idegen eredetűek s nem tartoznak természetünkhöz; amiből joggal következtethetjük, hogy azok kivesztek belőlünk.
Elvétetett tőlünk másrészt az értelem épsége s a szív igazsága is. Ez pedig nem egyéb, mint a természeti ajándékok megromlása. Mert bár megmaradt az értelem és az ítélet némi maradványa az akarattal együtt, mégsem mondhatjuk, hogy az elme ép és tökéletes, mert nagyon is erőtelen és elhomályosult és az akarat romlott volta a kelleténél is jobban ismeretes. Mivel tehát az okosság, mellyel az ember a jó és rossz között különbséget tesz, mellyel ért és ítél, természeti ajándék, nem pusztulhatott el egészen, hanem részben meggyengült, részben megromlott, úgy, hogy csak alaktalan romjai látszanak. Ily értelemben mondja János (15), hogy "a világosság a sötétben még fénylék, de a sötétség azt meg nem ismerte." E szavakkal nyilván ki van mondva egyrészt az, hogy az ember gonosz s elfajult természetében még csillámlanak oly szikrácskák, melyek azt mutatják, hogy eszes lény s így az oktalan állatoktól különbözik, mivel értelemmel meg van áldva; másrészt az, hogy hathatósan nem munkálkodhatik. Így az akarat, mivel elválaszthatatlan az ember természetétől, nem veszett el, hanem gonosz vágyódások olyannyira bilincsbe verték, hogy semmi jót nem képes kívánni.
Ez ugyan teljes meghatározás, de azért bővebben ki kell fejtenünk. Hogy tehát amaz első megkülönböztetés szerint, amellyel az ember lelkét értelemre s akaratra osztottuk, haladhasson előadásunk rendje, az értelem erejét vegyük első helyen vizsgálat alá. Mert ha az embert olyannyira vaknak akarnánk tartani, hogy azt mondanák, hogy semmi téren sincs a legkisebb értelme sem, ez nemcsak Isten igéjével, hanem a közönséges tapasztalattal is homlokegyenest ellenkeznék. Mert látjuk, hogy az emberi [253. oldal] szellembe vágyódás van beoltva az igazság keresésére ,mely óhajtás egyáltalán nem lépne fel, ha az igazság illatát előbb nem érezte volna. Az emberi értelem bizonyos belátására vall tehát az, hogy az igazságszeretet az embert természetszerűleg magával ragadja, melynek hiánya az oktalan állatokban az okosság nélküli durva érzékiséget jelzi. Bár ez csekély kívánság, mielőtt cselekvésbe menne át, megszűnik, mivel csakhamar egészen elenyészik. Ha tehát az emberi ész a maga erőtlenségéhez képest az igazság kikutatásának helyes útját követni nem képes, hanem különféle tévutakra bolyong és mintegy sötétségben tapogatózva szüntelen megbotlik, míg végre idestova lézengve megsemmisül: így az igazság keresése közben elárulja, hogy mily alkalmatlan annak keresésére és feltalálására.
Aztán súlyosan szenved egyéb hibáiban is, hogy t.i. gyakorta nem tudja megkülönböztetni, mely dolog valódi megismerésével érdemes foglalkoznia. Ennélfogva a felesleges és jelentéktelen dolgok kutatásában nevetséges fontoskodással merül el, a legfontosabb dolgok megismerését azonban vagy nem érzi szükségesnek, vagy megvetően s futólag foglalkozik velük, komoly buzgalmat azonban bizonyára sohasem tanúsít azokkal szemben. Ámbár a világi írók e fonákságról lépten-nyomon panaszkodnak, mindazáltal azt tapasztaljuk, hogy ők is majdnem mindnyájan e hibába keveredtek. Ezért Salamon egész Prédikátori könyvében, miután azokat a törekvéseket elősorolta, melyekben az emberek igen bölcseknek tűnnek fel maguk előtt, kijelenti, hogy mindezek üres hiábavalóságok.
13. Az emberi értelem igyekezete nem is mindig olyan haszontalan, hogy valami eredmény ne koronázná, kivált midőn amaz alacsonyabb dolgokra irányul. Sőt nem is annyira eltompult, hogy a magasabbakból is valami csekélységet megszerezni ne tudna, ámbár azoknak keresésére már nincs oly nagy gondja. E két különféle dologhoz azonban nem egyforma tehetsége van. Mert ha a jelen élet korlátain felül emelkedik, akkor győződik csak meg igazán saját erőtelenségéről. Ezért, hogy jobban szemlélhessük, hogy a különböző dolgokban tehetsége fokozataihoz képest mennyire halad előre, érdemes bizonyos megkülönböztetést tennünk. Az legyen tehát e megkülönböztetés, hogy más a földi dolgok megismerése és más az égieké. Földi dolgoknak nevezem azokat, amelyek Istenre és az ő országára, a valódi igazságra, a jövő élet boldogságára nem vonatkoznak, hanem a jelen élettel vannak bizonyos [254. oldal] viszonyban s valamiképpen ennek határain belül maradnak. Égi dolgoknak nevezem Isten tiszta ismeretét, a bizonyos igazságot és a mennyország titkait. Az első csoporthoz tartoznak az államkormányzás, a közgazdaság, mindenféle kézművesség és a szabad tudományok. A második csoporthoz Isten s az isteni akarat megismerése s az a szabály, mely szerint életünket ahhoz alkalmazzuk.
Az elsőről azt kell tartanunk, hogy mivel az ember természettől fogva társas lény, a társas élet ápolására és fenntartására természetes ösztönénél fogva is hajlandó s ezért látjuk, hogy minden ember lelkében megvannak a bizonyos polgári tisztességre és rendre irányuló általános benyomások. Ezért van, hogy oly embert nem találhatunk, aki meg ne értené, hogy bármely emberi társaságot törvényekkel kell összetartani s nem találunk olyanokat sem, akiknek lelkében meg ne volnának e törvények alapelvei. Innen van úgy az összes nemzeteknek, mint az egyes embereknek a törvények tekintetében való megegyezése, mivel e törvény magvai mester és törvényhozó nélkül is el vannak hintve mindenkiben. Nem időzöm itt azoknál a nézeteltéréseknél és harcoknál, melyek azonnal felidéződnek, mihelyt némelyek azt kívánják, hogy minden jog és igazság felforgattassék, hogy a törvény minden korlátai ledöntessenek, hogy jog helyett csak a szenvedély uralkodjék, amint ezt a rablók s tolvajok teszik; mások pedig helytelennek gondolják azt, amit mások helyesnek állítanak s viszont dicséretesnek vitatják azt, amit mások tiltanak. Mert hát ők nem azért gyűlölik a törvényeket, mintha nem tudnák, hogy azok jók és szentek, hanem vak szenvedélyükben dühöngve harcolnak a kézzelfogható okossággal s amit eszük belátása szerint helyeselnek, azt szenvedélyük következtében átkozzák. Ez utóbbi harc olyan, hogy a helyesnek amaz első fogalmát el nem törölheti. Mert bár a törvény fejezetei tekintetében vita van az emberek között, a méltányosság bizonyos főpontjaira nézve azonban egy nézeten vannak. Ebben is bizonyára az emberi értelem erőtlensége mutatkozik, mely még akkor is sántikál és tántorog, mikor úgy látszik, mintha igaz úton haladna. Mindamellett szilárdan megáll az, hogy az állami rend magva mindenkinek szívében el van vetve. S ez alkalmas bizonyíték amellett, hogy e földi élet vezetésében egy ember sincs az okosság világossága nélkül.
14. Következnek úgy a szabad tudományok, mint kézművességek; mivel ezek megtanulására mindannyiunkban van valami [255. oldal] képesség, ebből is meglátszik az emberi elmének ereje. Mert ámbár nem minden ember alkalmas e művészetek s tudományok elsajátítására, a közös képességnek mégis biztos jegye az, hogy alig találhatnánk olyan embert, akinek valamely művészetre való tehetsége ne mutatkoznék. s ez az erő és könnyedség nemcsak az illető művészet elsajátítására elégséges, hanem arra is, hogy az ember az egyes művészetekben valami újat találjon fel, vagy, hogy azt, amit mástól tanult, bővítse s csinosítsa. S valamint e tapasztalat Platót helytelenül bírta arra az állításra, hogy az ilyen felfogás nem egyéb, mint visszaemlékezés, úgy minket a leghelyesebb ok alapján kényszerít annak megvallására, hogy annak végső kezdete az emberi szellemmel vele született. E bizonyítékok tehát világosan mutatják, hogy az okosság és tudás általános felfogó-képessége természetszerűleg bele van oltva az emberekbe. Mindamellett oly általános ajándék ez, hogy abban mindenki tartozik megismerni magára nézve Istennek különös kegyelmét. Arra, hogy ezért hálásak legyünk, eléggé indít minket maga a természet alkotója azzal, hogy bolondokat is teremt, akikben nyíltan megmutatja, hogy az emberi lélek mily nyomorult állapotban van, ha a tudásnak s okosságnak fénye be nem ragyogja; s ez a természeti ajándék úgy megvan mindenkiben, hogy mindenkire nézve is Isten jóvoltának teljesen ingyenes adománya. Továbbá maguknak a művészeteknek feltalálása, módszeres továbbadása, bensőbb és jelesebb megismerése (ami keveseknek sajátja), bár nem szilárd bizonyítéka a közönséges éleselméjűségnek, mivel azonban kegyeseknek s istenteleneknek különbség nélkül megadatik, méltán számlálható a természeti ajándékok közé.
15. Valahányszor tehát világi írók akadnak kezünkbe, az igazságnak bennük tündöklő csodálatos fénye arra figyelmeztessen minket, hogy az emberi értelem, bár eredeti tiszta állapotából kiesett s megromlott, mindazáltal Isten kiváló ajándékaival van felruházva és ékesítve jelenleg is. Ha elgondoljuk, hogy az igazság egyedüli forrása Isten lelke, magát az igazságot nem fogjuk visszautasítani, sem megvetni, akárhol tündököljék is felénk, ha nem akarunk lázadók lenni Isten lelke ellen; mert a Lélek ajándékait nem lehet kevésre3 becsülni anélkül, hogy magát a Lelket is ne gáncsolja és meg ne vesse az ember.
Mit mondjunk tehát? Tagadjuk talán, hogy az igazság fénye tündöklött azoknál az ókori jogtudósoknál, akik a polgári rendet s fegyelmet oly helyesen állapították meg? Azt mondjuk, hogy a [256. oldal] bölcsészek tévelyegtek, mikor a természetet oly alapos kutatás tárgyává tették s oly nagy művészettel írták le? Azt mondjuk, hogy nem volt eszük azoknak, akik az előadás megállapították s minket megtanítottak logikusan beszélni? Azt mondjuk, hogy balgák voltak azok, kik az orvosság mesterségét kikutatva hűséges buzgóságukkal nekünk használtak? Minek tartjuk az egész számtani tudományt? Azt hisszük, hogy esztelen emberek eszelőssége? Hiszen ellenkezőleg lehetetlen a régiek iratait ezekről a tárgyakról a legnagyobb csodálkozás nélkül olvasnunk; csodálkozunk pedig azért, mivel ez iratokat kiválóknak vagyunk kénytelenek elismerni, amint tényleg azok is. Tarthatunk-e pedig valamit dicséretesnek vagy kiválónak, amiről nem ismerjük el, hogy Istentől származik? Szégyellhetnénk magunkat azért a nagy hálátlanságért, melybe még a pogány költők sem estek, kik megvallották, hogy a bölcsészeti törvények s az összes jó mesterségek az istenek találmánya. Ha tehát kétségtelen, hogy azok az emberek, akiket az írás [pszuchiko'sz(?)]-oknak mond, oly éles elméjűek és mély belátásúak voltak az alsóbbrendű dolgok kutatásában, az ily példákból tanuljuk meg, hogy mennyi jót hagyott meg az Isten az emberi természet számára még azután is, hogy az igazi jótól megfosztatott.
16. Eközben azonban ne feledjük el, hogy ezek az isteni lélek nagyszerű adományai, melyeket az emberi nemzet közös hasznára azoknak osztogat, akiknek akar. Mert ha Bezaleélbe és Oliábba a szövetség hajlékának megépítéséhez megkívánható tudást és értelmet a Szentléleknek kell csepegtetnie (II. Móz. 312 és 3530), egyáltalán nem csoda, ha azt mondják, hogy azoknak a dolgoknak a megismerését, melyek az emberi életben legfontosabbak, a Szentlélek közli velünk. S nincs miért kérdenie akárkinek, hogy a Szentlélekkel micsoda dolguk van a hitetleneknek, akik Istentől teljesen elszakadtak. Mert mikor azt mondatik, hogy az Isten lelke egyedül a hívőkben lakozik, ezt a megszentelő Lélekről kell értenünk, mely által Isten templomává szenteltetünk. Ezért azonban Isten nem kevésbé betölt, mindeneket ugyanazon Lélek erejével s teszi ezt minden egyes nemnek azon sajátsága szerint, melyet belé a teremtés törvényénél fogva adott. Mivel Isten azt akarta, hogy minket a hitetlenek munkája és szolgálata támogasson a természettudományokban, dialektikában, számtanban s más ilyenekben, e munkát és szolgálatot igénybe kell vennünk, nehogy ha Istennek bennük önként felajánlott ajándékait figyelmen kívül hagyjuk, tunyaságunknak méltó büntetését vegyük.
[257. oldal] De hogy valaki azt ne gondolja, hogy az ember nagyon boldog, mivel e világ megismerésében az igazság megragadására oly erő van adva neki, egyúttal meg kell jegyeznünk, hogy úgy ez egész értelmi erő, mint az értés is, amely belőle ered, enyésző s elmúlandó dolog Isten előtt, mihelyt szilárd alapját nem az igazság képezi. Mert igen helyesen mondja Augustinus (kinek állítását - mint fentebb mondottuk - a "Tételek" mestere1 s a skolasztikusok is kénytelenek voltak helyeselni), hogy valamint az ingyen való ajándékok az eset után elvétettek az embertől, úgy a számára megmaradt természeti ajándékok megromlottak, nem mintha önmaguktól tisztátalanokká válhattak volna, hiszen az Istentől erednek, hanem mivel a megfertőzött emberre nézve megszűntek tiszták lenni, hogy ebből semmi dicsekvése ne legyen. [1 Libr. 2. distinct. 25.]
17. A fő dolog az, hogy az egész emberi nemben látható, hogy az okosság a mi természetünknek sajátja, mely az állatoktól éppúgy megkülönböztet minket, valamint azok az érzés által különböznek a lélektelen tárgyaktól. Mert, hogy bolondok, vagy esztelen emberek is születnek, ez a fogyatkozás Isten általános kegyelmét nem homályosítja el, sőt inkább az ily látvány figyelmeztet minket arra, hogy ami bennünk megmaradt, azt méltán Isten kedvező kegyelmének kell tulajdonítanunk; mivel, ha nem könyörült volna rajtunk, a tőle való elszakadás az egész természet halálát vonta volna maga után. Hogy pedig némelyek kitűnnek éles elméjükkel, mások ítélőképesség dolgában múlnak felül egyebeket, ismét másoknak egy, vagy más mesterség megtanulására van inkább tehetségük, az ajándékok e különféleségével Isten az ő kegyelmét mutatja fel előttünk, hogy senki önmagától eredőnek ne tartsa azt, ami tisztán Isten bőkezűségéből származik. Mert miért kiválóbb egyik ember a másiknál, ha csak azért nem, hogy a közös természetben kitűnjék Isten különös kegyelme, mely midőn sok embert elkerül, azt juttatja kifejezésre, hogy senki iránt sincs köteleztetése? Figyelembe veendő még, hogy hivatásához képest mindenkibe különböző indulatokat csöpögtet Isten. Sok példa van erre a Bírák könyvében, ahol az van mondva, hogy az Úrnak Szentlelke erővel és hatalommal ruházta fel azokat, kiket a nép vezetésére elhívott (Bír. 634 stb.). Egyszóval, minden kiváló cselekményben különös ösztönzés van. Ezért követték Sault azok az erős férfiak, akiknek szívét isten megillette. S mikor a királyságra való megválasztása [258. oldal] megjövendöltetik, így szól Sámuel: "Az Úrnak lelke reád fog szállani és ... más emberré leszel" (I. Sám. 106). S ez kiterjed az ő egész országlására. Ugyanígy mondja a Szentírás aztán Dávidról, hogy "attól a naptól az Úrnak lelke reá szállott ... és azután is" (I Sám. 1613). De egyebütt ugyanez van elmondva a különös felindításokra nézve is. Sőt Homér azt mondja, hogy az emberek kitűnnek értelmükkel nemcsak annyiban, amennyiben Zeus osztogatja azt kinek-kinek, hanem amennyiben napról-napra irányítja [oi^on e'p`é^mara'`gészi(?)]. S a tapasztalat bizonyára megmutatja, hogy mivel gyakran azok elméje tompul el, kik azelőtt a legértelmesebbek és legjobb felfogásúak voltak, az emberek elméje Isten kezében és akaratában van, úgy hogy az emberi elmét minden szempillantásban Isten igazgatja. Ezért mondja az Írás Istenről, hogy elveszi az okosok értelmét, hogy úttalan utakon át tévelyegjenek (Zsolt. 10740). Egyébként e sokféleségben mégis Isten képének valamely fennmaradt jegyeit látjuk, melyek az egész emberi nemet megkülönböztetik egyéb teremtményektől.
18. Most azt kell megmagyaráznunk, hogy az emberi értelem mit vizsgál, midőn Isten országához és ama tökéletes lelki belátáshoz érünk, amely legfőképp három dologból áll: abból, hogy Istent ismerjük, ismerjünk irántunk való atyai szeretetét, amelyen a mi üdvösségünk nyugszik s az élet folytatásának a törvény szabálya szerint való módját. Az első két pontnál, kiváltképpen pedig a másodiknál a legkiválóbb elméjű emberek is vakabbak a vakondnál. Nem tagadom ugyan, hogy a bölcselőknél hellyel-közzel bölcs és helyes mondásokat lehet olvasni Istenről, de ezeken is mindig valami tévelygő képzelődés íze érzik. Az Úr, mint fentebb mondottuk, istenségének némi csekély megérzését beléjük is adta, hogy istentelenségüket tudatlansággal ne leplezhessék, s néha-néha oly nyilatkozatokra ösztönözte őket, melyeknek megvallása őket magukat győzi meg; de amint láttak, úgy látták, hogy az ily szemlélet a legkevésbé sem vezérelte őket az igazság felé, nemhogy azt elérték volna; amint az utas, ki a mezőn jár, éjjel a villámlás fényét egy szempillantásig messze s széjjel meglátja, de csak oly enyésző látással, hogy mielőtt lábát mozdíthatná, máris körülfogja az éjszaka sötétsége: sokkal távolabb van, hogysem ezzel a segítséggel a helyes utat feltalálná. Ezen kívül az igazságnak ama cseppecskéi, melyekkel könyveiket mintegy véletlenül meghintik, hány és mily borzasztó hazugsággal vannak beszennyezve! Egy szóval, Isten irántunk való jóságának bizonyosságát (mely nélkül az emberi szellem [259. oldal] szükségképp megháborodik) soha észre se vették. Ennélfogva a emberi okosság nem közelít, nem iparkodik, nem férkőzhetik úgy ehhez az igazsághoz, hogy valóban megérthetné, ki az igaz Isten, vagy, hogy milyen akar lenni irányunkban.
19. De mivel az éles látásunkról való hamis feltevéstől elkábítva nagyon nehezen hitethetjük el önmagunkkal, hogy elménk Isten dolgaiban egészen vak és tompa, jobb lesz, úgy vélem a Szentírás bizonyítékaival, mint ész okokkal igazolnunk ezt az állítást. Igen szépen tanítja ez János a fentebb más idézett állításában (Ján. 14), mikor azt írja, hogy Istenben "vala az élet és az élet vala az embereknek ama világosságuk és ez a világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség azt meg nem ismerte." Kijelenti ugyan, hogy az ember lelkét az isteni fény tündöklése úgy besugározza, hogy e fény csekély lángja, vagy legalább szikrája sohasem hiányzik a lélekből, de ezzel a világossággal még Istent nem fogja fel. Miért? Mivel elméje Isten megismerését illetőleg csupa sötétség. Mert midőn a Szentlélek az embereket sötétségnek nevezi, egyszersmind elveszi tőlük a lelki értelem minden képességét. Ezért állítja azt, hogy azok a hívők, kik Krisztust beveszik "nem a vértől, sem a testnek akaratából, sem a férfiúnak indulatából, hanem Istentől születtek" (Ján. 113). Mintha csak azt mondaná, hogy a test nem képes olyan fenséges bölcsességre, hogy Istent a mi istené, befogadja, ha Isten lelke meg nem világosítja. Amint Krisztus is tanúságot tett (Mát. 1617), hogy Isten különös kijelentése volt, hogy Péter megismerte őt.
20. Ha meggyőződésünk volna (aminek minden ellentmondáson felül kell állnia), hogy a mi természetünk mindaz nélkül szűkölködik, amit a mennyei Atya az ő választottaival az újjászületés lelke által közöl, semmi ok sem volna e helyen a kételkedésre. Mert a hívő nép így szól a prófétánál (Zsolt. 3610): "Nálad van ez életnek forrása; a te világosságod által látunk világosságot." Ugyanezt tanítja Pál apostol is, midőn azt mondja, hogy "senki nem mondhatja Jézust Úrnak, hanem csak a Szent Lélek által" (I. Kor. 123). S Keresztelő János, mikor látta tanítványainak értelmetlenségét, így kiáltott fel: "Az ember nem vehet semmit magának, hanem ha a mennyből adattatik néki" (Ján. 327). Hogy pedig ez ajándékon különös megvilágosítást, nem pedig a természet közönséges ajándékát érti, bizonyos abból a panaszából, hogy annyi beszédével, mellyel Krisztust tanítványainak ajánlotta, semmit sem ért el. "Látom én, úgymond, hogy semmi a szó az embernek az [260. oldal] isteni dolgokra való megtanítására, midőn az Úr az ő Szentlelke által értelmet nem ad. Sőt Mózes (V. Móz. 292), midőn a népet feddi feledékenységéért, egyúttal azt is kijelenti, hogy ők Isten titkait másként meg nem érthetik, csak jótéteménye által. "Nagy kísérteteket láttak a te szemeid, jegyeket és nagy csodákat; mindazáltal nem adott az Úr tinéktek szívet a megértésre és szemeket a látásra és füleket a hallásra, mind a mai napig." Vajon többet fejezne-e ki, ha minket Isten dolgainak megértésében tuskóknak nevezne? Azért az Úr kiváló kegyelem gyanánt ígéri a próféta által, hogy ő az izraelitáknak szívet ad, hogy azok megismerjék őt, felettébb erősítve ez által, hogy az ember elméje lelkileg csak annyira bölcs, amennyire ő világosítja azt meg. Ezt erősíti világosan Krisztus is szavával (Ján. 644), midőn azt mondja, hogy senki sem jöhet ő hozzá, hanem csak akinek az ő Atyjától adatik. Hogyan? Vajon nem ő az Atyának élő képmása, akiben az Ő dicsőségének teljes ragyogása tündöklik felénk? Annakokáért jobban meg nem mutathatta volna, hogy Isten megismerésére minő tehetségünk van, mint midőn tagadja, hogy nekünk szemünk van arra, hogy meglássuk az ő ábrázatát, jóllehet az oly nyilvánvalóan elénkbe adatik. Hát, vajon nem azért jött-e ő a földre, hogy az embereknek az Atya akaratát megjelentse? Követségében is nem járt-e el hűségesen? Bizonyára eljárt, de tanítása semmi eredményt nem hoz létre, ha a belső tanító, a Szentlélek, a szívekhez vezető utat meg nem nyitja. Tehát nem jönnek hozzá, csak akik az ő Atyját hallották és tőle megtaníttattak. De minő módja ez a tanulásnak és hallásnak? Nyilvánvalóan az, amikor a Szentlélek csodálatos és különös erővel alakítja a fület a hallásra s a lelket az értésre. S hogy ez új állításnak ne lássék, Krisztus Ézsaiás jövendölését idézi (13), ahol midőn az egyház helyreállítását ígéri, azt tanítja, hogy Isten tanítványai azok lesznek, akik az örök üdvösségre összegyűjtetnek.
Ha tehát Isten ott valami különös dolgot jövendöl választottai felől, nyilvánvaló, hogy a tudománynak nem arról a neméről szól, amely az istentelenekkel is és a pogányokkal közös. Hátra van tehát, hogy megértsük, hogy Isten országába más előtt nem tárul fel a bemenetel, csak akiben a Szentlélek az ő világossága által új elmét teremtett. Mindenek között pedig a legvilágosabban Pál szól, aki ebbe a vitába feltett szándékkal lépve, miután az embereknek egyetemes bölcsességét, mint balgaságot s haszontalanságot, elítélte és így teljesen semmivé tette, végül is azt bizonyítja, [261. oldal] hogy (I. Kor. 214) a lelkes ember meg nem foghatja azokat, amelyek Isten lelkeéi; rá nézve balgaság s nem érthető, mivel e dolgok lelkileg ítéltetnek meg (I. Kor. 214). Kit nevez Pál lelkes embernek? Bizonyára azt, aki a természet világosságára támaszkodik. Az ilyen, mondom, Isten lelki titkaiból semmit meg nem érthet. Miért? Talán azért, mivel hanyagságból nem törődik azokkal? Sőt bármennyire iparkodik is, semmire sem képes, mivel t.i. e dolgok lelkileg ítéltetnek meg. Mit jelent ez? Azt, hogy mivel e dolgok az emberi belátás elől teljesen el vannak rejtve, egyedül a Szentlélek kijelentése által jönnek világosságra, úgy annyira, hogy ahol Istennek Szentlelke nem világol, balgaságnak tartják azokat. Azelőtt pedig a szem, fül és értelem minden képességén felett levőnek mondotta az apostol azt, amit Isten készített azoknak, akik Őt szeretik, sőt azt bizonyította, hogy az emberi bölcsesség olyan, mint egy lepel, mely az elmét Isten szemlélésében gátolja. Mit akarunk többet? Az apostol kijelenti, hogy Isten e világ bölcsességét bolondsággá tette (I. Kor. 120) s mi talán ennek oly éleselméjűséget tulajdonítsunk, hogy azzal Istenhez és a mennyország titkaihoz behatolni képes volna? Távol legyen tőlünk ily nagy balgaság!
21. Azért, amit itt elvon az emberektől az apostol, azt másutt egyedül Istennek tulajdonítja imádságában. "A dicsőségnek amaz atyja adja néktek - szól - a bölcsességnek és jelentésnek lelkét az ő ismeretében" (Ef. 117). Hallhatja immár az olvasó, hogy minden bölcsesség és kijelentés Isten ajándéka. Mit mond ezenkívül? "Megvilágosíttattak a ti elméteknek szemei." E szemek maguktól bizonyára vakok, ha új kijelentésre szorulnak. Aztán ez következik: "hogy tudhassátok, mi legyen a ti hivatástoknak reménysége, stb." Bevallja tehát, hogy az emberek elméje nem képes akkora ismeretre, hogy hivatásukat megérthetnék. S ne fecsegje itt nekem valamelyik pelagiánus, hogy ennek a tudatlanságnak, vagy durva esztelenségnek Isten segítségére jő, midőn igéje tudományával oda irányozza az emberi értelmet, ahova vezér nélkül nem juthatott volna el. Mert ott volt Dávidnál a törvény, melybe mindaz bele volt foglalva, amit emberi bölcsesség csak kívánhat, de azzal meg nem elégedve azt kérte Istentől, hogy nyissa meg szemeit, hogy a törvénynek csodálatos titkait fontolóra vehesse" (Zsolt. 11918). Mely kijelentésével bizonyára azt fejezi ki, hogy a nap akkor kel fel a földön, mikor az emberek előtt Isten igéje ragyog; de ebből az emberek nem sok hasznot látnak, míg az, ki ezért világosság [262. oldal] atyjának neveztetik, nem ad szemeket a látásra, vagy meg nem nyitja azokat (Jak. 117); mert ahol Szentlelkével világosságot nem nyújt, ott mindent a sötétség tart fogva. Így tanította helyesen és bőségesen az apostolokat is a legjobb tanító; mindamellett ha nem szűkölködtek volna az igazság lelkében, amely lélek az ő lelküket kiművelné abban a tudományban, amelyet azelőtt hallottak, nem parancsolná az Úr, hogy azt várják (Ján. 1426). Ha megvalljuk, hogy abban, amit Istentől kérünk, szükséget látunk s Isten abban, amit ígér, rámutat a mi ínségünkre, akkor senki ne habozzák megvallani, hogy Isten titkainak megértésére csak annyi képessége van, amennyire az ő kegyelmétől megvilágosíttatott. Aki magának több értelmet tulajdonít, annál vakabb, mert még a maga vakságát sem ismeri.
22. Hátra van még ama harmadik, amelyben a helyesen élés szabályának megismeréséről van szó s amelyet találóan mondhatunk a cselekedetek igazsága megismerésének, amely téren úgy látszik, az emberi elme valamivel élesebb, mint a fentiekben. Mivel az apostol tanúsítja (Róm. 214), hogy a pogányok, kiknek törvényük nincs, ha a törvény cselekedeteit viszik végbe, maguk maguknak törvényük, "úgy, mint akik megjelentik, hogy a törvénynek cselekedete az ő szívükbe beíratott, kiknek lelkiismeretük és az ő gondolatuk , melyek egymást vádolják, vagy mentik, egyetemben bizonyságot tesz." Ha a pogányok elméjébe természetszerűleg be van vésve a törvény igazsága, bizonyára nem mondhatjuk, hogy életük vezetésében teljesen vakok. S nincs közönségesebb állítás, mint hogy az embert a természet törvénye, melyről a fenti helyen szól az apostol, eléggé megtanítja az élet helyes szabályára.
Mi azonban vegyük fontolóra, hogy a törvénynek ez ismeretét miért adta Isten az emberbe s akkor mindjárt kiderül, hogy meddig vezérli ez őket az okosság és igazság célja felé. Pál szavaiból is világosan ez derül ki, ha fejtegetéseit jól megnézzük. Kevéssel előbb azt mondta, hogy akik a törvényben vétkeztek, a törvény által ítéltetnek meg, akik viszont törvény nélkül vétkeztek, törvény nélkül vesznek el. Mivel az képtelenségnek tetszhetett volna, hogy a pogányok minden megelőző ítélet nélkül vesznek el, folytatólag hozzá teszi, hogy saját lelkiismeretük van törvény gyanánt s ezért ez elégséges az ő jogos kárhoztatásukra. A természeti törvény végcélja tehát, hogy az embernek ne legyen mivel magát mentenie. Nem helytelen tehát az a meghatározás, hogy [263. oldal] lelkiismeretüknek, mely az igaz és gonosz között eléggé különbséget tesz, megismerésére az emberi tudatlanság ürügyének megszüntetésére szolgál, mivel saját bizonyságuk által győzettetnek meg. Olyan az embernek önmaga iránt való kedvezése, hogy ha gonoszt cselekszik, elméjét, ameddig csak lehet, szívesen elfordítja bűneinek megtekintésétől. Úgy látszik: ez ok indította Platot 1 is arra a véleményre, hogy az emberek nem vétkeznek másként, csak tudatlanságból. [1 In Protagora.] Ezt helyesen állította volna, ha az emberi képmutatás a vétkek ferdeségében annyira jutna, hogy az elme bűntudat nélkül állna Isten előtt. De mivel a bűnös, bár kerüli a jó s rossz közötti különbségtételt, mely szívébe vésetett, mindamellett arra ismételve rákészszerül s nem lehet annyira szemet hunynia, hogy ne legyen kénytelen akarva nem akarva szemeit felnyitni: azért hamis az az állítás, hogy az ember pusztán tudatlanságból vétkezik.
23. Igazabban vélekedik Themistius,2 ki azt tanítja, hogy az értelem az általános meghatározásban, vagy a dolog lényegében igen ritkán téved; s csak olyankor tévelyeg, mikor tovább megy, t.i. mikor feltevésekbe bocsátkozik. [2 Paraph. in 3 lib. de anima c. 46.] Bizonyára nincs senki, aki ne állítaná, ha általában tesszük fel a kérdést, hogy az emberölés gonoszság; aki viszont az ellenség halálára sző összeesküvést, úgy tanácskozik arról, mint valami jó dologról. A parázna általában elítéli a paráznaságot; de saját paráznaságában mentegeti magát. Ez tudatlanság, mert az ember, ha különös feltevéshez jut, elfeledi azt a szabályt, melyet az általános tételben csak az imént állított fel. Erről a dologról legékesebben Augustinus értekezik az 57-ik Zsoltár 1. verséről szóló magyarázatában. Ámbár az sem mindig áll meg, amit Themistius mond. Mert a vétek rútsága a lelkiismeretet néha oly erővel kényszeríti, hogy nem a jónak hamis örve alatt csalja tovább magát, hanem tudva s akarva rohan a veszedelembe. S ez érzületből származik e mondás3 is: "látom a jobbat és helyeslem is, de mégis a rosszabbat cselekszem." [3 Medea apud Ovidium.] Ezért úgy látom, hogy Aristoteles4 igen bölcsen tett különbséget a zabolátlanság és mértéktelenség között. [4 Libr. Ethic. 7. c. 3.] Ahol a zabolátlanság uralkodik azt állítja, hogy ott a felzavart indulat, vagy szenvedély [pa'thosz(?)] megfosztja az elmét a részleges tudástól, hogy az ember [264. oldal] saját bűnös tettében ne lássa a rosszat, mit általában a hasonlókban lát; de mihelyt a szenvedély kitombolta magát, legott bekövetkezik a megbánás. A mértéktelenséget pedig nem oltja ki s nem töri meg a bűn érzése, hanem ellenkezőleg makacsul megmarad a megkezdett gonoszságban.
24. Aztán, ha azt halljuk, hogy az emberben általános ítélet van a jó és rossz megválasztására, ne gondoljuk, hogy ez ítélet mindenütt ép és sértetlen. Mert ha az emberek szíve csak abból a célból van felruházva az igaz és hamis megválasztásának képességével, hogy tudatlanságukat mentségükre fel ne hozhassák, a legkevésbé sem szükséges, hogy az igazságot minden egyes dologban ismerjék, hanem, nagyon is elég, ha annyiban értik mind e dolgokat, hogy nem menekülhetnek semerre anélkül, hogy saját lelkiismeretük tanúságától meggyőzve már most ne kezdjenek borzadni Isten ítélőszékétől. S ha okosságunkat Isten törvényével akarjuk összemérni, mely a tökéletes igazságnak példája, tapasztalni fogjuk, hogy az milyen sok tekintetben vak. Valóban legkevésbé követi azokat a parancsolatokat, melyek az első táblán a legfőbbek, t.i. az Istenben való bizalomról, az igazság és jóság dicsőségének neki való tulajdonításáról, nevének segítségül hívásáról, a szombat valódi megtartásáról szóló parancsolatok. Mely lélek álmodta meg valaha, természetes érzületére támaszkodva, hogy Isten törvényes tisztelete ezekben és hasonló dolgokban áll? Mert midőn a világias érzületű emberek Istent tisztelni akarják, ha százszor elvonja is őket haszontalan képzelődéseiktől, mindazáltal mindig visszaesnek azokba. Azt mondják ugyan, hogy Istennek nem tetszenek az áldozatok, ha nem járul hozzá a szív tisztasága; s ezzel azt tanúsítják, hogy valami sejtelmük van Isten szellemi tiszteletéről, de ezt mégis nyomban elferdítik hamis hazugságaikkal. Mert hogy az az igaz, amit a törvény erről elénkbe ír, erről soha ember nem képes meggyőzni őket. Mondhatom-e, hogy valami mély belátás által tűnik ki az az elme, mely a maga erejéből sem bölcs lenni, sem a jó intelmeknek engedni nem képes?
A második táblán levő parancsokkal szemben az ember valamivel több értelmet tanúsít, mert e törvények inkább az emberek közt fennálló társadalmi rend fenntartására vonatkoznak. Ámbár tapasztalhatjuk, hogy értelmünk itt is milyen fogyatékos. Mert a legkiválóbb szellem előtt is képtelenségnek látszik, hogy az ember az igazságtalan és zsarnoki kormányzatot tűrje, ha valami módon képes [265. oldal] elhárítani azt. S az emberi okosság ítélete sem más, mint hogy a zsarnoki uralmat tűrni csak szolgai, alacsony lelkek szokása; viszont a tisztes és bátor szívhez az illik, hogy megdöntse azt, sőt az igazságtalanság megbosszulását sem tartják a bölcselők bűnnek. Az Úr azonban ezt a nagy derékséget elítélvén, övéinek azt a tűrést teszi kötelességévé, mely az emberek előtt oly gyalázatosnak tetszik. Általában pedig az egész törvény egyetemes megtartásában figyelmünket kikerüli a gonosz vágy észrevevése. Mert a lelkes ember nem engedi magát rávétetni, hogy a gonosz kívánságainak betegségeit elismerje. A természet világossága előbb kialszik, mintsem ennek az örvénynek csak nyílásáig is elérne. Mert midőn a bölcselők a léleknek zabolátlan indulatait bűnök gyanánt jelölik meg, azokon csak a szemmel látható s durvább jegyekben kifejeződő indulatokat értik; azokat a gonosz vágyakat azonban, melyek a lelket oly gyengéden csiklandozzák, semmiknek tartják.
25. Ezért, amint fentebb Platonak méltán szemére vetettük, hogy minden bűnt a tudatlanságnak rótt fel, úgy azoknak vélekedését is vissza kell utasítanunk, akik azt állítják, hogy minden bűnben megfontolt rosszakarat és gonoszság játszik közre. Nagyon is sokszor tapasztaljuk ugyanis, hányszor bukunk el a legjobb szándékkal is. Mert okosságunkat annyi balga képzelődés rohanja meg, annyi tévelygésnek van alávetve, annyi akadályba botlik, annyi baj hálózza be, hogy egyáltalán nem képes arra, hogy minket vezessen. Hogy pedig okosságunk Isten színe előtt életünk minden részében mily csekély értékű, Pál apostol megmutatja (II. Kor. 35), mikor tagadja, hogy "alkalmasak volnánk mi magunktól valaminek gondolására." Nem szól az akaratról, vagy hajlamról, de megfoszt még attól is, hogy azt gondoljuk, hogy eszünkbe juthatna, mint kell valamit helyesen cselekednünk. Hát annyira megromlott a mi szorgalmunk, belátásunk, értelmünk, gondunk, hogy Istennek színe előtt jót gondolni, vagy jón elmélkedni is képtelenek volnánk? Előttünk persze, kik az éles elmétől (amit a legértékesebb adománynak tartunk) oly nehezen engedjük magunkat megfosztani, bizonyára felettébb súlyosnak látszik ez állítás, a Szentlélek előtt pedig igen helyesnek, mert ő tudja, hogy a bölcsek minden gondolatai haszontalanok, s amint világosan kijelenti (Zsolt. 9411; I. Móz. 63 és 821), az emberi szívnek minden gondolata csak gonosz. Ha mindaz, amit szellemünk gondol, kezd, intéz és megkísérel, mindig csak rossz, hogy juthatna [266. oldal] eszünkbe oly cselekvés, mely Istennek tetszenék, ki előtt csak a szentség és igazság kedves. Látható tehát, hogy a mi elménk okossága bármerre fordul is, szánalmasan ki van téve a hiábavalóságnak.
E gyengeségének tudatában volt Dávid, midőn azt kérte (Zsolt. 11934), hogy Isten adjon neki értelmet parancsolatainak helyes megtanulására. Mert aki azt kívánja, hogy új értelem bitokába jusson, egyúttal azt is elismeri, hogy a régebbi semmiképpen sem elégséges. S ezt nemcsak egyszer teszi, hanem ugyanegy zsoltárban tízszer megismétli ugyanezt a kérést. S ezzel az ismétléssel kimutatja, hogy a kérésre mily nagy szükség indítja. S amit ő csak a maga számára kér, azt Pál közönségesen a gyülekezetek számára szokta kérni. "Nem szűnünk meg - úgymond - ti érettetek imádkozni és kérni, hogy betöltessetek az Isten akaratának értelmével, minden bölcsességgel és lelki értelemmel" stb. (Fil. 14; Kol. 19). Valahányszor pedig e dolgot Isten jótéteményévé teszi, jusson eszünkbe, hogy ezzel egyúttal azt is tanúsítja, hogy ez nincs az emberi tehetségben. Augustinus1 pedig olyan alaposan megismerte, hogy az okosságnak Isten dolgainak megértése tekintetében igen nagy fogyatkozása van, hogy véleménye szerint az emberi értelemnek a megvilágosítás kegyelme nem kevésbé szükséges, mint a szemeknek a napnak fénye. [1 Libr. 2. de pecc. merit. et rem. c. 5.] Sőt még ezzel sem elégedve meg, azt a helyesbítést teszi hozzá, hogy szemeinket a fény szemlélésére magunk nyitjuk fel, az ész szemei azonban, ha Isten fel nem nyitja, zárva maradnak. S a Szentírás nem azt tanítja, hogy elménk egyszerre csak megvilágosodik s aztán már magától is lát, mivel az, amit fentebb Pál apostoltól idéztem, megvilágosítás folytonos haladásra s öregbülésre vonatkozik. Igen szépen fejezi ezt ki Dávid ezekkel a szavakkal (Zsolt. 11910): "Teljes szívemből kereslek téged. Ne engedd, hogy elidegenüljek a te parancsolataidtól." Mert noha újjá született, sőt az igaz kegyességben nem közönséges haladást tett, mindamellett bevallja, hogy neki naponként minden percben szüksége van a vezetésre, hogy a bölcsességtől, amellyel meg van áldva, el ne hajoljon. Ennélfogva egyebütt azért könyörög, hogy az Úr az igaz lelket, melyet bűne következtében elveszett, újítsa meg benne (Zsolt. 5112), mert azt, amit kezdetben adott s aztán egy időre elvett tőlünk, megújítani ugyancsak Isten dolga.
[267. oldal] 26. Vizsgáljuk meg most már az akaratot, amelytől függ főleg a választás szabadsága. Mivel hogy fentebb láttuk, hogy a választás inkább az akaratnak, mint az értelemnek dolga. Első sorban, hogy az emberi akarat helyességére ne lássék vonatkozni semmi, ami a bölcselők előadása nyomán a köztudatba átment, hogy t.i. természetes ösztönénél fogva mindenki a jót kívánja, jól jegyezzük meg, hogy a szabad akarat erejét nem az olynemű kívánságban kell vizsgálnunk, mely inkább a lényegükben meglevő hajlandóságból, mint az elme fontolgatásából származik. Mert a skolasztikusok is elismerik, hogy a szabad akarat semmit nem cselekszik, ha csak az okosság a jót és gonoszt egybe nem veti. Ez alatt azt értik, hogy a kívánság tárgyával szükségképpen olyannak kell lennie, hogy a választás útját megkészítse. S bizonyára, ha megfontoljuk, hogy milyen az emberben a természetes vágyódás a jó után, úgy találjuk, hogy ez az állatokkal közös. Aminthogy azok is a jólétet kívánják a maguk számára s mihelyt feltűnik a jó látszata, mely az érzésre hatással van, menten követik azt. Az ember pedig halhatatlan természete kiválóságának megfelelően nem azt választja okossággal, ami rá nézve valóban jó, hogy azt kövesse buzgón, sem okosságát nem használja a megfontolásra, sem elméjében nem hányja meg a dolgot, hanem okosság s megfontolás nélkül éppen úgy követi természetes hajlamát, mint az állat. Az akarat szabadságára nézve tehát semmit sem jelent az, ha az embert természetes érzülete vonja a jó kívánására; hanem igenis az kívántatik, hogy az ember a jót teljes okosságával különböztesse meg, tudva válassza, s a kiválasztott jól kövesse.
Hogy e tekintetben senkiben kétely ne támadjon, két téves nézetre kell figyelmünket fordítanunk. Mert egyrészt a megkívánás itt nem az akarat saját indulata, hanem természeti hajlandóság; másrészt a jó nem az erény, vagy igazság jósága, hanem állapotbeli jólét, hogy t.i. az ember jól érezze magát. Egyszóval bármint kívánja az ember követni azt, ami jó, még sem követi. Aminthogy senki sincs, aki előtt ne volna kedves az örök boldogság, amelyre mégis a Szentlélek indítása nélkül senki sem törekszik. Ennélfogva, mivel az akarat szabadságának bebizonyítására teljesen közömbös az embernek a jóllét után való természetes vágya, csak úgy, mint az ércekben s kövekben székelő természeti hajlandóság, hogy lényegük tökéletesedjék, más körülményekben kell vizsgálnunk, [268. oldal] vajon minden részében teljesen s úgy megromlott-e az akarat, hogy csak rosszat képes létrehozni, vagy valamely részecskéje még megvan sértetlenül, melyből jó kívánságok származhatnak.
27. Azok, kik Isten első kegyelmének tulajdonítják, hogy mi a jót hathatósan akarjuk, úgy látszik, hogy viszont azt állítják, hogy a lélekben tehetség van arra, hogy a jót önként kívánja, de e tehetség sokkal erőtlenebb, hogysem szilárd indulatot, vagy törekvést hozhatna létre. Kétségtelen, hogy ezt a vélekedést, mely Origenestől s néhány más régi egyházi írótól van véve, a skolasztikusok általában felkarolták, amennyiben - mint mondják - az embert tisztán a maga természeti mivoltában veszik vizsgálat alá, amilyennek az apostol e szavakkal írja le: "Nem azt művelem, amit akarok, hanem, amit nem akarok, azt cselekszem. Akaratom vagyon a jóra, hogy azt elvégezzem, de nem tehetem" (Róm. 715 és 19). De ilyen módon helytelenül felforgatják Pál egész tanítását, melyet az említett helyen fejt ki. Mert Pál a keresztyén ember küzdelméről beszél, melyről a Gal. levélben (517) is megemlékezik rövidebben s mely küzdelmet a hívek a test és lélek egymással való harc folytán szünetlenül éreznek magukban.
A lélek pedig nem a természetből, hanem az újjászületésből van. Hogy pedig az apostol az újjászületettekről beszél, bizonyos abból, hogy midőn azt állítja, hogy benne semmi jó sem lakozik, ehhez azt a magyarázatot csatolja, hogy ezt testére vonatkoztatva érti. S ezért azt mondja, hogy nem ő az, aki a rosszat elköveti, hanem a bűn, mely benne lakozik. Mit jelent ez a helyesbítés: "bennem, azaz az én testemben"? Éppen annyit, mintha azt mondaná, hogy bennem magamtól semmi jó nem lakozik, mert testemben semmi jó nem található. Ebből következik, önmaga mentségének amaz alakja: "Nem én teszem a rosszat, hanem a bűn, amely bennem lakozik." S ez egyedül az újjászületetteket illeti meg, akik lelkük jobb s nagyobb részével vágyódnak a jó után. A következtetés pedig amelyet az apostol hozzácsatol, az egész dolgot világosan megmagyarázza. "Mert gyönyörködöm - úgymond - Isten törvényében a belső ember szerint, de látok az én tagjaimban más törvényt, mely elmémnek törvényével ellenkezik." Kinek volna magával ilyen tusakodása, ha nem annak, aki bár Isten Lelke által újjá van szülve, testének maradványait még magában hordozza? Ezért Augustinus, miután e beszédeket előbb az ember természetére vonatkozónak tartotta, magyarázatát, mint hamisat és meg nem felelőt, [269. oldal] visszavonta1. [1 Libr. ad Bonif. 1. c. 10. et in Retract. lib. 1. c. 15. 23. 26.] Aztán pedig, ha elfogadjuk azt az állítást, hogy az emberben a kegyelem nélkül ámbár csekély, de valami indulat mégis van a jó iránt, mit felelünk az apostolnak, aki tagadja, hogy a jónak még meggondolására is alkalmasak volnánk (II. Kor. 35)? Mit mondunk az Úrnak, aki Mózes által kijelenti, hogy az ember szívének minden gondolata gonosz az ő ifjúságától fogva (I. Móz. 821)? Mivel tehát ők egy szentírási hely hamis értelmezésében megbotlottak, nincs miért foglalkoznunk huzamosabban véleményükkel. Fontosabb legyen ránk nézve Krisztus eme mondása: "Bizony mondom néktek, valaki bűnt cselekszik, szolgája a bűnnek" (Ján. 834). Természet szerint mindannyian bűnösök vagyunk s ezért a bűn igája tart fogva. Ha az egész ember a bűn hatalmában van, bizonyos, hogy éppen az akarat, mely annak legfőbb helye, a legszorosabb bilincsekbe van verve. Ha ami akaratunk csak némiképp is megelőzné a Szentlélek kegyelmét, nem állhatna meg Pál ama mondása (Fil. 213), hogy Isten az, aki azt cselekszi bennünk, hogy akarjunk. Távol legyen tehát tőlünk mindaz, mit sokan a kegyelemre való előkészítésről fecsegtek, mivel bár néha azt kérik a hívők, hogy nekik oly szív adassék, hogy az Isten törvényének engedhessenek (amint ezt Dávid igen sok helyütt teszi [Zsolt. 119; 5112]), mindamellett megjegyzendő, hogy ez a könyörgésre való kívánság is Istentől származik, mint szavaiból megállapítható. Mert midőn azt óhajtja, hogy benne tiszta szív teremtessék, azzal bizonyára nem tulajdonítja önmagának, hogy szívét ő kezdette teremteni. Ezért többre becsüljük hát Augustinusnak e mondását: "Isten téged megelőz mindenekben, vedd elejét azért te is néha az ő haragjának. De miképpen? Valld meg, hogy mindazokat a dolgokat Istentől veszed; hogy ami jó van benned, tőle vetted, ami pedig rossz, azt tenmagadtól". Kevéssel később ezt mondja: "Nincs egyebünk, csak a bűn."
1. Ha nem csalódom, eléggé be van bizonyítva, hogy az ember a bűn igája alatt akként tartatik foglyul, hogy saját természetéből a jóra sem vágyakozni, sem buzgó törekvéssel igyekezni nem képes. Ezenkívül különbség tétetett a szükség és a kényszer között, amiből kitűnik, hogy az ember, midőn szükségképpen vétkezik, mégis nem kevésbé a maga akarata folytán vétkezik. De mivelhogy, midőn az ördög szolgaságára köteleztetik, úgy látszik, hogy inkább annak akarata hajtja s nem az önmagáé, annak mérlegelése van hátra, hogy mindkétféle cselekvésnek minő a módja, aztán meg kell oldani azt a kérdést, vajon az Istennek kell-e valamit tulajdonítanunk a rossz cselekedetekből, amelyekben az Írás állítása szerint valamelyest módon ő is részt vesz. Valahol Augustinus az emberi akaratot a lóhoz hasonlítja, mely lovagjának intését várja, Istent és ördögöt pedig a lovagokhoz. "Ha Isten ül rajta - úgymond - mint hozzáértő és ügyes lovas, megfontoltan kormányozza azt, lassúságát serkenti, túlságos gyorsaságát megfékezi, szilajkodását és kényeskedését megfenyíti, makacsságát megzabolázza, helyes útra tereli; ha pedig az ördög kerítette hatalmába, mint bolond és vakmerő lovas, úttalan utakon nyargal vele, árokba ugratja, meredélyekről szökteti le és megátalkodottságra, vadságra készteti." Ezzel a hasonlattal, mivel jobb nem jut eszünkbe, elégedjünk meg ezúttal. Mivel tehát az mondatik, hogy a lelkes ember akarata az ördög uralmának alá van vetve, hogy cselekvésre az által indíttassék, ez nem jelenti azt, hogy az emberi akarat küszködve és ellenállva kényszerül az engedelmességre (mint ahogyan a rabszolgát akarata ellenére is uraságuk jogánál fogva kényszerítjük parancsaink teljesítésére), hanem azt, hogy az ördög [291. oldal] csalárdsága által megbűvölve szükségképpen adja át neki magát arra, hogy vezetésének mindenben engedelmeskedjék. Mert akiket az Úr nem méltat arra, hogy lelkével kormányozza, azokat igazságos ítélettel adja a Sátán rendelkezése alá. Ezért mondja az apostol (II. Kor. 44), hogy e világ istene a veszedelemre rendelt hitetlenek elméjét megvakítja, hogy az evangélium fényét ne lássák; és egy másik helyen (Ef. 22) azt mondja, hogy a Sátán cselekszik a vakmerő fiakban. Az istentelenek megvakítása és minden vétek, amely ebből csak következik, a Sátán munkáinak mondatnak; de ezeknek oka mégsem keresendő az emberi akaraton kívül, melyből kikel a gonoszság gyökere s melyben a Sátán országának alapja (azaz a bűn) székel.
1. De az ember lelke két részét illetőleg jobban meg nem ismerhető, mint ha előáll azokkal a dicséretekkel, amelyekkel a Szentírás felékesítette. Ha az egész embert ábrázolják Krisztus eme [270. oldal] szavai (Ján. 36): ami testtől született, test az (amit könnyű bebizonyítani), kétségtelen, hogy nagyon nyomorult lény. Mert a test érzülete az apostol tanúsága szerint, halál (Róm. 86), amennyiben ellenségeskedésben van Isten ellen s ezért Isten törvénye alá nem veti s nem is vetheti magát. Hát oly gonosz-e a test, hogy minden érzése ellenségeskedést mutat Istennel szemben? Hogy az isteni törvény igazságával meg nem egyezhet? Hogy semmi egyebet nem szülhet, csak a halál anyagát? Gondold el, hogy az ember természetében csak test van és hozz ki abból bármi jót, ha tudsz! De a test szó, mondhatná valaki, csak a lélek érző részére s nem a magasabb részre vonatkozik. Ezt azonban teljesen megcáfolják, úgy Krisztus, mint az apostolok szavai. Az Úr bizonyítása az, hogy az embernek újjá kell születnie, mivel test. Nem parancsolja, hogy test szerint szülessen az ember újjá. lélek szerint pedig nem akkor születik újra, ha annak csak bizonyos része javíttatik meg, hanem ha egészében megújhodik. Ezt erősíti az az ellentét, mely mind a két helyen fel van állítva. Mert a test a lélekkel úgy van összehasonlítva, hogy közöttük valami harmadikról szó sem lehet. Ami tehát az emberben nem lelki, ez okoskodás szerint testinek neveztetik. A lélekből pedig nincs bennünk semmi , hanem csak újjászületés által. Amink tehát a természettől csak van, az test. Ha azonban egyébként e dologról valami kétség foroghat fenn, Pál megszünteti bennünk (Ef. 423), midőn leírván az ó embert kiről azt állította, hogy a tévelygés gonosz vágyódásai következtében megromlott, azt parancsolja, hogy megújulunk elménknek lelke szerint. Látjuk, hogy a tilos és gonosz vágyódásokat nemcsak az ember érzéki részébe helyezi, hanem magába az ellenébe is s ezért annak megújhodását is kívánja. S bizonyára csak kevéssel előbb rajzolta meg az emberi természet képét, mely azt mutatja, hogy mi minden részünkben megromlottunk és gonoszokká lettünk. Mert midőn azt írja (Ef. 417, 18), hogy az összes pogányok járnak az ő elméjüknek hiábavalóságában s elméjük elhomályosodott és elhidegült az isteni élettől az ő bennük való tudatlanság miatt és az ő szíveknek keménysége miatt, a legkevésbé sem kétséges, hogy ezt mindazokra is vonatkoztatja, akiket az Úr úgy bölcsességének, mint igazságának megfelelően még nem újított. Még világosabbá lesz ez a nyomban következő összehasonlításból, midőn a híveket meginti, hogy ők a Krisztust nem úgy tanulták meg. Mert amaz igékből megtudjuk, hogy Krisztus kegyelme az egyedüli gyógyszer, mely ama vakságból s az abból következő veszedelmektől [271. oldal] megszabadít. Mert Ézsaiás próféta is így jövendölt Krisztus országa felől (602), midőn azt ígérte, hogy az Úr egyháza számára örök világosságul fog tündökölni, bár közben a sötétség a földet és a vak homály a népeket elborítja. Mikor kijelenti, hogy Isten világossága csak az egyházban fog kigyúlni, az egyházon kívül bizonyára nem hagy mást, csak sötétséget és vakságot. Nem sorolom föl egyenként a prófétákból és kivált a zsoltárokból azokat a helyeket, amelyek lépten-nyomon az ember hiábavalóságéról szólnak. Fontos az, amit Dávid ír (Zsolt. 6210), hogy t.i. ha az emberek merő serpenyőbe vettetnek, a semminél mindnyájan alábbvalók. Ezzel az ember értelme semmisnek mutattatik ki, mivel minden gondolat, mely belőle származik, mint balga, ledér, esztelen s oktalan, nevetség tárgyát képezi.
2. Semmivel sem kisebb a szívnek amaz elítélése, mikor azt mondja a Szentírás (Jer. 179), hogy "csalárdabb a szív mindennél és gonosz." De mivel rövidségre törekszem, megelégszem egyetlen hellyel, mely azonban olyan lesz, mint a fényes tükör, melyben természetünk teljes képmását szemlélhetjük. Mert az apostol, mikor az emberi nem gőgjét akarja megalázni, azt ezekkel a bizonyítékokkal teszi (Róm. 310): "Nincsen csak egy igaz is. Nincsen ki tudná, nincsen ki megkeresné az Istent. Mindnyájan az emberek elhajlottak és egyetemben haszontalanokká lettek; nincsen, ki jót cselekednék, nincsen csak egy is. Az ő torkuk, mint a megnyilatkozott koporsó, az ő nyelvekkel álnokságot szólnak; az ő ajkaik alatt áspis-kígyó mérge vagyon, kiknek szájuk átkozódással és bosszúságszólással teljes. Az ő lábaik gyorsak a vérontásra. Az ő útjukban romlás és nyomorúság vagyon. És a békességnek útját nem tudják. Nincsen az isteni félelem ő előttük." E mennykövekkel nem egyes emberek ellen, hanem Ádám fiainak egész nemzete ellen támad az apostol. Nem egyik, vagy másik kor megromlott erkölcseit emlegeti, hanem a természet folytonos megromlását vádolja. Aminthogy az említett helyen nem az a célja, hogy az embereket egyszerűen megdorgálja, hogy észre térjenek, hanem inkább annak megtanítása, hogy a legyőzhetetlen veszedelem mindenkit sújtott s belőle senki sem képes szabadulni, ha Isten irgalma meg nem szabadítja. Mivel pedig ezt nem lehetett másként bebizonyítani, ha csak az ember előbb bizonyossá nem vált természete romlottságától és végső nyomoráról, e bizonyítékokat hozta fel, melyek meggyőznek afelől, hogy természetünk teljesen tönkre jutott. Szilárdan meg kell állni tehát annak az állításnak, hogy az emberek [272. oldal] nemcsak a gonosz megszokás bűne folytán olyanok, mint aminőknek itt le van írva, hanem természetük gonoszsága folytán is; mivel másként nem állhatna meg az apostolnak az az érvelése, hogy az emberre nézve nincs üdvösség, ha csak az Úr irgalmából nem, mivel önmagában megromlott és elveszett.
Nem vesződöm itt azzal, hogy a bizonyítékok alkalmazásának helyességét igazoljam, hogy valaki előtt úgy ne tűnjenek föl, mint amelyeket rosszkor használt az apostol. Éppen úgy teszek, mintha e szavakat Pál mondta volna először s nem a prófétáktól vette volna. Kezdetben elveszi az embertől az igazságot, azaz az ártatlanságot és tisztaságot, aztán az értelmet. Az értelem hiányát pedig bizonyítja az Istentől való elszakadás, akit keresni: kezdete a bölcsességnek. Szükségképp így van pedig ez azokkal, akik Istentől elszakadtak. Ehhez azt teszi hozzá, hogy mindenek elhajlottak és mintegy rothadtakká tétettek, hogy nincs, aki jót cselekednék; aztán hozzá sorozza mindazokat a vétkeket, melyekkel tagjaikat mindazok megfertőztették, akik egyszer a gonoszságra adták magukat. Végül bizonyítja, hogy nincs bennünk az Istennek félelme, amelynek szabálya szerint kellett volna lépteinket irányoznunk. Ha ezek az emberi nemzetég öröklött adományai, hiába keresünk természetünkben akármi jót is. Én ugyan megvallom, hogy mind e vétkek minden egyes emberben nem jelentkeznek, de mindamellett nem lehet tagadni, hogy ama mérges kígyó mindegyikünk kebelében ott rejtőzik. Mert valamint a testet, mikor már a betegség okát és anyagát magába zárva melengeti, bár a fájdalom még nem hevíti, nem lehet egészséges nevet, mikor benne a bűnök, e nehéz betegségek, csakúgy hemzsegnek. Ámbár a hasonlat nem mindenben talál. Mert bármily beteges testben is van még életerő, a lélek pedig miután ama halálos örvényben elmerült, nemcsak beteg a vétkek folytán, hanem teljességgel híjával van minden jónak.
3. Majdnem ugyanaz a kérdés áll ismét a maga egészében előttünk, amelyet fentebb megfejtettünk. Mert minden időben voltak némelyek, akik a természet vezetése mellett egész életükben törekedtek az erényre. Nem törődöm azzal, hogy erkölcseikben sok fogyatkozásra lehetne rámutatni; a becsület után való törekvésükkel mégis arról tettek bizonyságot, hogy természetükben volt valami tiszta. Bár midőn a cselekedetek érdeméről lesz szó, bővebben kifejtjük, hogy az ily erényeknek mennyi értékük van Isten színe előtt, mégis szükséges e helyen is elmondanunk e dolgot, [273. oldal] amennyiben a jelen bizonyíték kifejtésére szükséges. E példák tehát inteni látszanak, hogy az emberi természetet teljességgel bűnösnek ne gondoljuk, mivel e természet indításából némelyek nemcsak kiváló cselekedetekkel tűntek ki, hanem életük egész folyamán igen tisztességesen viselték magukat. Tartozunk azonban e helyt figyelembe venni, hogy Isten kegyelmének a természet ama megromlása közben van még némi helye, nemhogy megtisztítsa azt, hanem hogy belsőképpen féken tartsa. Mert ha az Úr megengedné, hogy az emberek lelke zabolátlanul tomboljon bármely szenvedélyben, kétség kívül senki sem lenne, ki őszintén meg ne vallaná, hogy valóban ráillik mindaz a gonoszság, mely miatt Pál az egész természetet kárhoztatja. Mert hát kivesszük-e magunkat azoknak sorából, akiknek lábuk gyors a vérontásra, akiknek keze ragadománnyal és gyilkossággal van megfertőztetve, torkuk hasonló a nyitott koporsóhoz, nyelvük csalárd, ajkaik mérgesek, cselekedeteik hiábavalók, bűnösek, megveszettek és halálosak, akiknek lelkük Isten nélkül van, akiknek belsejük gonoszság, akiknek szemük a cselekvésre, lelkük a bosszúra s szidalomra fuvalkodott fel, egyszóval akiknek minden tagja készen áll a legkülönbözőbb bűnökre.
Ha minden lélek mind e borzasztó bűnöknek ki van téve (amint az apostol bátran kimondja), bizonyára látjuk, hogy mi történnék akkor, ha az Úr az emberi szenvedélyt saját kényére-kedvére engedné csapongani. Nincs oly dühös vadállat, mely oly hanyatt-homlok rohanna előre s nincs oly erőszakosan rohanó folyam, mely nagyobb és iszonyúbb zúdulással szakítaná el gátjait. Elválasztottaiban ama betegségeket az Úr oly módon gyógyítja, melyet nemsokára megmagyarázunk; másoknál mintegy nyakukba vetett fékkel csak zabolázza, csakhogy tovább ne csapódjanak, mint ameddig Isten a mindenség fenntartása szempontjából jónak látja. Ezért némelyeket a szégyen, másokat a törvénytől való félelem tart vissza attól, hogy mindenféle fertelmes vétkekbe ne rohanjanak, ámbár tisztátalanságukat jórészt nem titkolják. Némelyek, mivel azt tartják, hogy a tisztességes élt hasznos, igyekeznek némiképpen erre; mások meg azért emelkednek a közönséges állapot fölé, hogy méltóságukkal egyebeket tartsanak meg a kötelességükben. Így Isten féken tartja ugyan gondviselésével a romlott természetet, hogy cselekedetbe ne törjön ki, de belsőleg nem tisztítja meg.
4. De ezzel a kétség még nincs eloszlatva. Mert vagy egyenlővé kell Camillust Catilinával tennünk, - így szólnak - vagy Camillusban van arra példánk, hogy a természet, ha gondosan [274. oldal] művelik, nincs teljesen híján minden jóságnak. Én ellenben azt mondom, hogy azok a jeles adományok, amelyek Camillusban megvoltak, Isten ajándékai voltak ugyan és joggal látszanak dicsérendőknek is, ha magukban mérlegeljük őket; de hogyan találhatunk bennük bizonyítékot Camillus természeti tisztaságára nézve? Nemde a lélekhez kell visszatérnünk s ilyenformán következtetnünk:1 "Ha a lelkes ember ily tiszta erkölcsökkel tündökölhetett, akkor az emberi természetben nem hiányzik a tehetség arra, hogy az erényre törekedjék." [1 L. Aug. libr. 4. contra Julian.] De hát ha lelke bűnös és romlott volt, úgy hogy mindent szívesebben keresett, mint az igaz életet? Pedig kétségtelen, hogy ilyen volt, ha feltesszük, hogy lelkes ember volt. E tekintetben hát az emberi természetnek minő jóravaló képességét magasztalhatod, ha e természetről kiderül, hogy az ártatlanság legtisztább látszata mellett is mindig a megromláshoz hajlik? Amint tehát nem dicsérheted erényéért az oly embert, kinek bűnei az erény látszatával megcsalnak bennünket, úgy az emberi akaratnak sem tulajdoníthatjuk a jó kívánására irányuló képességet, míg az gonoszságba el van merülve.
Ámbár a kérdésnek legbiztosabb és legkönnyebb megoldása az, hogy a szóban forgó adományok nem közadományai a természetnek, hanem Isten különös kegyelemajándékai, melyeket ő különféleképpen s bizonyos módon az egyébként pogány embereknek is osztogat. Ezért nem félünk a közönséges élet kifejezéseivel élve azt mondani, hogy az egyik jónak született, a másik pedig gonosz természetűnek. Nem szűnünk meg azonban attól, hogy mindkettőt az emberi gonoszság egyetemes állapotába számítsuk, hanem azt mondjuk, hogy minő különös kegyelemben részesítette Isten az egyiket, melyre a másikat nem méltatta. Mikor Isten Sault a királyság élére akarta állítani, mintegy új emberré alkotta (I. Sám 106). S ez az ok, miért Plató Homér meséjére célozva azt állította, hogy a királyok fiai valami kiváló jeggyel megkülönböztetve születtek, mivel Isten az emberi nemen segíteni akarván, gyakran ellátja hősi természettel azokat, akiket az uralomra rendelt s ebből a műhelyből származott mindaz, mit a történelem a nagy vezérek tetteiként magasztal. Ugyanígy kell vélekednünk a közönséges emberekről is. De mivel, amily mértékben kiváló volt valaki, saját becsvágya éppoly mértékben sarkalta (s ez a fertőzés úgy elrútít minden erényt, hogy ez erények Isten színe előtt [275. oldal] minden kedvességüket elvesztik), értéktelennek kell hirdetnünk azt, ami dicséretre méltónak látszik az istentelen emberekben. Vegyük még figyelembe, hogy az igaz élet legfontosabb része hiányzik ott, ahol Isten dicsőségének magasztalására nincs semmi törekvés; pedig e törekvés nincs meg azokban, kiket az Úr az ő lelke által újjá nem szült. Nem hiába mondja Ézsaiás (113), hogy Krisztuson nyugszik meg az istenfélelem lelke. S ez arra tanít, hogy akik Krisztussal szemben idegenek, ugyanazok híján vannak az istenfélelemnek, ami pedig a bölcsességnek kezdete (Zsolt. 11110). Ami azokat az erényeket illeti, melyek üres látszatukkal félrevezetnek minket, ezeket dicsérik ugyan a polgári élet mezején s a közönséges emberi szóbeszédekben, de az égi ítélőszék előtt a megigazulás megszerzésére teljesen értéktelenek.
5. Ameddig tehát a bűn szolgasága fogva tartja az akaratot, a jóra még csak nem is mozdulhat, nemhogy ahhoz alkalmazná magát. Mert az ilyen felindulás az Istenben való megtérésnek kezdete, amelyet a Szentírás mindenütt Isten kegyelmének tulajdonít. Így kéri Jeremiás is (3118) az Úrtól, hogy térítse meg, ha azt akarja, hogy hozzá térjen. Ezért a próféta ugyane fejezetben a hívő nép lelki megszabadulásáról írva azt mondja, hogy e nép a nála erősebbnek kezétől megszabadult. Ezzel t.i. jelzi, hogy mily szűk bilincsekbe van a bűnös verve mindaddig, míg Istentől elhagyatva a Sátán igája alatt vergődik. Mindazáltal megmarad az emberben az akarat, mely a legnagyobb hajlandósággal hajlik s rohan vétkezésre, mert nem az akarattól fosztatott meg az ember, mikor e nyomorúságba süllyedt, hanem az akarat épségétől. Nem helytelenül szól hát Bernardus, ki arra tanít, hogy az akarás mindnyájunkban megvan, de a jót akarni gyarapodás a kegyelemben, rosszat akarni megfogyatkozás ugyanabban. Ezért általában akarni az ember tulajdona, rosszat akarni a megromlott természeté, jót akarni a kegyelemé. Továbbá, mivel azt mondom, hogy a szabadságáról lemondott akaratot a szükségszerűség hajtja és vezeti a rosszra, csodálatos, ha valaki előtt durva beszéd gyanánt tűnik föl ez, amelyben semminemű visszás hang sincs, sem olyan, mely a szentatyák használatától eltérne.
Bántja pedig e szó azokat, akik a szükségszerűség és kényszer között nem tudnak különbséget tenni. De ha valaki megkérdezné őket, hogy Isten nem szükségképpen jó-e, s az ördög nem szükségképpen rossz-e, mit felelnek? Mert Istennek jósága Istenségével oly szorosan összefügg, hogy épp úgy szükségképpen jó, mint [276. oldal] ahogy szükségképpen Isten. Az ördög pedig bukása következtében oly igen elidegenedett a jónak minden egyességétől, hogy csak rosszat képes cselekedni. Ha valamely szentségtörő azt a rágalmat szórja ellenünk, hogy Istennel szemben nem sok hálaadással tartozunk azért a jóságért, amelynek megtartására szükségképpen kényszerül: kinek nem lesz keze ügyében az a válasz, hogy végtelen jóvoltából, nem pedig erőszakos kényszer folytán történik az, hogy rosszat nem cselekedhetik? Ha tehát Isten szabad akaratát a jó cselekvésében nem akadályozza, hogy neki szükség jót cselekednie, ha az ördög, aki csak rossz cselekedetre képes, mégis akarva vétkezik, ki mondhatja, hogy az ember azért kevésbé vétkezik önkéntesen, mivel szükségképpen alá van vetve a vétkezésnek? Augustinus1 noha mindenütt hirdeti ezt a szükségszerűséget, akkor is midőn Coelestius szidalmaival marja, határozottan állítja azt e szavakkal: "A szabadság által történt, hogy az ember bűnbe esett, de a természet vétkes romlása, mely a bűnbeesésre következett a szabadságból szükségességet csinált."[1 Libr. de perf. instit. c. 4.] S valahányszor e tárgyról történik említés, nem habozik ily módon beszélni a bűn szükségszerű szolgaságáról. 2 [2 De nat. et. grat. c. 66 et alibi.]
Tehát e megkülönböztetésnek lényegét abban foglaljuk össze, hogy az ember, miután az eset folytán megromlott, akarva vétkezik ugyan, nem akaratlanul, vagy kényszerből; szíve hajlandó érzületéből s nem erőszakos kényszerítés folytán; saját szenvedélyének hatása alatt, nem külső kényszerből; természete azonban oly megromlott, hogy egyébre nem indulhat, egyebet nem cselekedhet, csupán csak gonoszt. Ha ez igaz, akkor világosan ki van mondva, hogy az ember a vétkezés szükségszerűségének bizonyára alá van vetve. Augustinus nézetét elfogadva, Bernardus 3 így ír: "Az állatok között egyedül az ember szabad s mégis a bűn közrejöttével ő is tűr valamely erőszakot; de saját akaratából s nem természeténél fogva, hogy még így se fosztassék meg veleszületett szabadságától. Mert, ami önkéntes, szabad is." [3 Serm. super Cantica. 81.] S kevéssel később azt mondja: "Így az akarat nem tudom minő fonák s csodálatos módon, midőn a bűn miatt hitványabbá változik, szükséget szül, hogy se szükség - mivel önkéntes - ne menthesse az akaratot, se az akarat - mivel megcsalatott - ki ne zárhassa a szükségszerűséget. [277. oldal] mert et a szükség bizonyos tekintetben önkéntes." Aztán azt mondja, hogy iga, mindamellett nem más iga alatt vagyunk, mint amelyet önkéntes szolgaságunk vet nyakunkba s ezért szolgaságunkat tekintve nyomorultak, akaratunkat tekintve menthetetlenek vagyunk, mivel az akarat, noha szabad volt, a bűn szolgájává tette magát. Elmélkedését végül e szavakkal rekeszti be: "A lélek ekként valami csodás és gonosz módon ez önkéntes és gonoszul szabad szükségszerűség alatt szolga, de egyúttal szabad gyanánt is tartatik. Szolga a szükségszerűség miatt és szabad az akarat folytán és, ami még csodálatosabb s, még nyomorúságosabb, azért vétkes, mivel szabad s azért szolga, mivel vétkes s így azért szolga, amiért szabad." Ebből bizonyára megtudják az olvasók, hogy én semmi újat nem adok elő, csak azt, amit Augustinus hajdan minden kegyes lélek közmegegyezésével tanított s amit azóta majd ezer évig megőriztek a barátok zárdáiban. Lombardus pedig azzal, hogy a szükségszerűséget a kényszertől nem tudta megkülönböztetni, veszélyes tévelygésre adott okot.
6. Másfelől érdemes megvizsgálnunk azt is, hogy minő az isteni kegyelemnek ama gyógyszere, mely a természet bűnös voltát teljesen meggyógyítja. Mert minthogy az Úr a segítségnyújtásban bőven megajándékoz azzal, ami nélkül szűkölködünk, mihelyt bizonyosakká leszünk abban, hogy minő bennünk az ő munkája, azonnal kiviláglik, hogy viszont minő nyomorúságban szenvedünk. Midőn az apostol a filippibelieknek azt mondja (16): hiszi, hogy az, ki bennünk a jó dolgot elkezdette, el is végzi a Jézus Krisztus napjáig, kétségtelen, hogy a jó dolog kezdete alatt magát a megtérés eredetét érti, mely az akaratban nyilvánul. A jó dolgot tehát Isten kezdi el bennünk azzal, hogy az igazság iránt való szeretetet, vágyat és törekvést felébreszti szíveinkben; vagy (hogy világosabban beszéljek) azzal, hogy szívünket fordítja, alakítja és igazgatja az igazságra; bevégzi pedig azzal, hogy minket erősekké tesz a kitartásra. Hogy senki azon téves állítás mögé ne rejtőzhessék, hogy Isten a jót azzal kezdi bennünk, hogy a magában gyenge akaratot támogatja, a Szentlélek egyebütt kimutatja, hogy mit ér a magára hagyott akarat. "Adok nektek új szívet - szól (Ez. 3626) - és új lelket adok belétek és elveszem a kőszívet a ti testetekből és adok nektek hússzívet és az én lelkem adom belétek és ezt cselekszem, hogy az én parancsolataimban járjatok." Ki mondja, hogy az emberi akarat erőtlenségét erősíti a támogatás, hogy a jó választására hathatósan vágyódjék, midőn [278. oldal] ez akaratnak egészen át kell alakulnia és meg kell újulnia? Ha a kőben van valami lágyság, úgy hogy valami eszközzel megpuhítva bármerre hajlítható: akkor nem tagadom, hogy az emberi szív is hajlítható a jó iránt való engedelmességre, csak Isten kegyelme tegye teljessé azt, ami benne tökéletlen. Ha azonban ezzel a hasonlattal az Úr azt akarta kifejezni, hogy a mi szívünkből soha semmi jó sem származhatik, hacsak teljesen mássá nem válik, mi se osszuk meg közte és magunk közt azt, amit egyedül magának követel. Ha tehát az, hogy Isten minket a jó iránti buzgalomra megtérít, annyi, mintha a kő változtatnék át hússá, mindaz, ami akaratunknak sajátja, eltöröltetik s ami helyébe lép, az egészen Istentől van. Azt mondom, hogy az akarat eltöröltetik, nem amennyiben akarat, mivel az ember megtérésénél az, ami első természetéhez tartozik sértetlenül megmarad. Azt állítom, hogy ez akarat újjá is teremtetik, de nem úgy, hogy az akarat akarattá kezd lenni, hanem, hogy a rosszból jóvá változik. Állítom, hogy mindez teljesen Istentől lesz, mivel ugyanez apostol tanúsága szerint arra sem vagyunk alkalmasak, hogy a jót csak el is gondoljuk (II. Kor. 35). Ennélfogva egyebütt (Fil. 213) azt mondja, hogy nemcsak az erőtelen akaratot segíti, vagy a gonoszt jobbítja meg bennünk, hanem az akarást is ő maga szerzi bensőnkben. Ebből könnyű megérteni, amit mondottam, hogy t.i. ami jó csak van az akaratban, egyedül a kegyelemnek munkája. Ez értelemben mondja másutt (I. Kor. 126), hogy Isten az, aki mindent cselekszik mindenekben. Mert az említett helyen nem az általános kormányzatról szól, hanem mindazoknak a jótéteményeknek dicsőségét, amelyekben a hívek bővelkednek, az egy Istennek tulajdonítja. Mikor pedig mindent mond, bizonyára kezdettől végezetig Istent teszi a lelki élet szerzőjévé; amit ugyanő előbb más szavakkal tanított (Ef. 11), midőn azt mondta, hogy a hívek Istentől vannak Krisztusban. E szavaival nyíltan az újjáteremtést ajánlja, amely mindent eltöröl, valami csak a mi közönséges természetünknek a sajátja. Mert itt Ádámnak s Krisztusnak egymással való szembeállítására kell gondolnunk, amit az apostol egyebütt világosabban kifejt, midőn azt tanítja, hogy mi "Isten alkotmányai vagyunk, akik teremtettünk a Krisztus Jézusban való jócselekedetekre, melyeket készített az Isten, hogy azokban járnánk" (Ef. 210). Mert ily módon azt akarja bizonyítani, hogy a mi üdvösségünk ingyen ajándék, mivel minden jónak kezdete a második teremtéstől van, amelyet a Krisztus által nyerünk meg. Úgy de ha a legkisebb [279. oldal] képesség is származhatnék tőlünk, az érdemben is mindjárt volna valami részünk. De hogy minket teljesen semmikké tegyen, úgy vélekedik, hogy mi semmi érdemet nem szereztünk, mivel Krisztusban teremtettünk a jó cselekedetekre, melyeket Isten előre elkészített. E szavakkal ismét azt fejezi ki, hogy a jó cselekedetek minden részükben az első mozzanattól kezdve Istentől vannak. Ezért a próféta miután a zsoltárban (1003) kijelentette, hogy mi az Isten teremtményei vagyunk, hogy minden osztozkodásnak elejét vegye, mindjárt azt is hozzáteszi, hogy nem mi teremtők önmagunkat. Hogy pedig a szerző az újjászületésről beszél, ami a lelki életnek kezdete, bizonyos a szövegből, ahol folytatólag az következik, hogy: "az ő népe vagyunk és az ő mezeinek juhai." Látjuk pedig, hogy a szerző nem elégedve meg azzal, hogy üdvösségünk dicsőségét egyszerűen Istennek tulajdonította, világosan kirekeszt minden vele való társaságból, mintha csak azt mondaná, hogy az emberben nincs egy parány sem, mellyel dicsekedhetnék, mivel egészen Istentől van.
7. De talán lesznek olyanok, kik megengedik, hogy az akarat, mely a jótól öntetszéséből elhajolt, egyedül az Úr ereje által térhet meg, mindamellett úgy, hogy előre elkészíttetve, a cselekvésben neki is meg legyen a maga része. Így tanítja Augustinus,1 hogy a kegyelem minden jó cselekedetet megelőz és pedig úgy, hogy az akarat kísér, nem vezet, nyomon követ, de nem elől jár. [1 Ad Bonif. epist. 106.] Amit a szent férfiú nem helytelenül mondott, azt Petrus Lombardus2 fonákul félre csavarja. [2 Libr. 2. sent. dist. 25.] Én pedig azt vitatom, hogy úgy a próféta azon szavaiban, melyeket idéztem, mint egyéb szentírási helyeken két gondolat jut világosan kifejezésre, hogy t.i. egyrészt Isten gonosz akaratunkat megjobbítja, vagy inkább eltörli, másrészt ez akarat helyébe aztán magától adja a jót.
Amennyiben a kegyelem az akaratot megelőzi, annyiban megengedem, hogy ez utóbbit nyomon követőnek, vagy szolgainak nevezze valaki, de mivel az újjászült akarat Isten munkája, helytelenül tulajdonítják az embernek, hogy a megelőző kegyelemnek szolgai módon engedelmeskedik. Ezért nem helyesen írta Chrysostomos,3, hogy sem a kegyelem akarat nélkül, sem az akarat kegyelem nélkül nem képes semmit sem cselekedni. [3 Serm. de invent. S. Crucis.] Mintha bizony [280. oldal] magát az akaratot is nem a kegyelem hozná létre, mint fentebb Pál idézett helyéből láttuk. De nem is volt Augustinusnak az a szándéka, midőn az emberi akaratot a kegyelem szolgájának nevezte, hogy a kegyelem után valami másodrendű szerepet tulajdonítson az akaratnak a jó cselekedetekben, hanem mivel csak az volt a célja, hogy Pelagius kárhozatos tanát megcáfolja, mely az üdvösség első okát az ember érdemébe helyezte, csak azt vitatta, mai a jelen esetre nézve elégséges volt, hogy t.i. a kegyelem minden érdemnél előbbre való; e közben mellőzte a másik kérdést, a kegyelem fontos hatásáról, amelyet egyebütt különben is alaposan tárgyal. Mert midőn néhányszor azt mondja, hogy az Úr a nem akarót mellőzi, hogy akarjon s az akarót követi, hogy ne hiába akarjon: Istent teszi teljesen a jó cselekedeteknek szerzőjévé. Ámbár e tárgyban állításai világosabbak, semhogy hosszú érvelést kívánnak. "Az emberek - úgymond1 - azon munkálkodnak, hogy akaratukban valami olyat találjanak, ami a mienk s nem Istentől van; de hogy ilyet mint találhatnának, azt nem tudom." [1 Libr. 2. de remiss. peccat. c. 18.] Pelagius és Coelestius ellen írott első könyvében, midőn Krisztusnak e mondását magyarázza (Ján. 645): "Aki azért az Atyától hallott és tanult, az jő én hozzám", így szól: "Az akarat olyan segítséget nyer, hogy nemcsak tudja, mit kell cselekednie, hanem amit megtudott, cselekszi is. És így midőn Isten tanít, nem a törvény betűje, hanem a léleknek kegyelme által úgy tanít, hogy bárki amit megtanult, nemcsak megismervén lássa, hanem akarván, kívánja és cselekvéssel bevégezze."
8. És mivel már a legfőbb pontig eljutottunk, rajta, a dolog lényegét csak a Szentírás néhány igen világos tanúságával bebizonyítva adjuk elő az olvasóknak. Azután pedig (hogy senki a Szentírás fonák elferdítésével ne vádoljon minket) mutassuk meg, hogy ennek a szent férfiúnak /Augustinust értem) bizonyságát sem nélkülözi az, amit a Szentírásból vett igazságnak állítunk. Mert nem tartom célravezetőnek, hogy mindazokat a bizonyítékokat, melyek a Szentírásból véleményünk támogatására felhozhatók, egyenként rendel felsoroljuk; csak azokból a nagyon megválogatottakból, amelyek felhozatnak, nyíljék út arra, hogy a többieket is, melyeket elszórva olvasunk, megértsük; s viszont nem helytelenül történik, ha nyilvánvalóvá teszem, hogy köztem és ama férfiú között, akit a kegyes lelkek közérzülete méltán a legnagyobb tiszteletben tart, meglehetős megegyezés van. Bizonyára könnyen kitetszik alapos [281. oldal] okokból, hogy a jónak kezdete nem egyebünnen, hanem egyedül Istentől van. Mert a jóra hajlandó akarat sem található másokban, csak a választottakban. De a választás oka az emberen kívül keresendő; ahonnan bebizonyul, hogy a helyes akarat az ember számára nem magától, hanem ugyanabból a jótetszésből származik, amellyel a világ teremtése előtt elválasztattunk. Ehhez járul egy másik, hasonló ok. Mert minthogy annak kezdete, hogy jót akarjunk és cselekedjünk, a hitből van, meg kell vizsgálni, hogy honnét van maga a hit. Mivel pedig az egész Szentírás azt kiáltja, hogy a hit Istennek ingyen való ajándéka, ebből az következik, hogy pusztán kegyelemből történik, ha a jót elkezdjük akarni mi, akik teljes lélekkel természetszerűleg hajlandók vagyunk a rosszra. Az Úr tehát, midőn népének megtérését e kettővel fejezi ki: hogy a kőszívet elveszi tőle és hússzívet ad, világosan tanúsítja, hogy annak, ami tőlünk van, meg kell semmisülnie, hogy az igazsághoz térjünk meg; mindaz pedig, ami annak helyére jő, tőle magától van. És ezt nem egy helyen hirdeti; mert Jeremiásnál ezt mondja (3239): "Adok nekik egy szívet és egy utat, hogy engemet mindenkor féljenek." Kevéssel később: "Az ő szívükbe adom az én félelmemet, hogy el ne távozzanak tőlem." Ezékielnél viszont ezt olvassuk: "Adok nekik egy szívet és új lelket adok beléjük és kiveszem a kőszívet az ő testükből és adok nekik hússzívet." Bármi jó és helyes csak van akaratunkban, nem volna képes világosabban magának tulajdonítani és tőlünk elvenni, mint mikor bizonyítja, hogy a mi megtérésünk új léleknek és új szívnek teremtése. Mert ebből mindig az következik, hogy egyrészt akaratunkból semmi jó nem jöhet létre mindaddig, míg az meg nem újíttatik, másrészt, hogy az újjászületés után ez az akarat, amennyiben jó, Istentől van, nem tőlünk.
9. Ezt olvashatjuk a szentek könyörgéseiben is. "Hajtsa magához szívünket az Úr, mondja Salamon (I. Kir. 858), hogy megőrizzük az ő parancsolatait." A mi szívünk megátalkodottságát mutatja, hogy hacsak meg nem tér, természetszerűleg s őrjöngve lázadozik az isteni törvény ellen. Ugyanez van a Zsoltárban is (11936): "Hajtsd az én szívemet a te parancsolataidhoz." Mert mindig figyelembe kell vennünk azt az ellentétet, amely van a szív megromlott indulata között, ami által a makacsságra ragadtatik és a megjobbítás között, amely által engedelmességre kényszerül. Dávid pedig, midőn azt érezve, hogy Isten vezérlő kegyelmétől egy ideig meg volt fosztva, kéri az Urat, hogy tiszta szívet [282. oldal] teremtsen benne és az igaz lelket újítsa meg belsejében, vajon nem ismeri-e el, hogy szívének minden része tele van tisztátalansággal s hogy lelke undoksággal van eléktelenítve? Midőn pedig azt a tisztaságot, amelyért esedezik, Isten teremtésének nevezi, vajon mindenestől fogva nem neki tulajdonítja-e azt? Ha valaki azt a kifogást hozza fel, hogy maga a könyörgés már a kegyes és szent érzület jele, készen áll a megoldás, hogy Dávid, bár bizonyos részben már eszére tért, mindamellett előbbi állapotát hasonlítja össze ama szomorú romlással, amelyet tapasztalt. Midőn tehát az Istentől elidegenedett ember szerepét veszi magára, méltán kéri magának mindazt, amit Isten csak ad az ő választottainak az újjászületésben. Ennélfogva halottéhoz hasonló állapotában azt óhajtja, hogy újra teremtessék, hogy a Sátán rabjából, a Szentlélek eszközévé legyen.
Bizonyára csodálatos és borzasztó a mi gőgös kívánságunk. Az Úr semmit sem követel szigorúbban, minthogy szombatját a legkegyeletesebben megtartsuk, megpihenvén t.i. munkáinkból; minket pedig semmire sem lehet nehezebben rávenni, minthogy munkáinkat félbe hagyva Isten munkáinak megadjuk az őket megillető helyet. Ha a bódultság útját nem állaná, Krisztus az ő kegyelmi ajándékairól elég világos bizonyságot adott arra, hogy a rossz indulat el ne nyomhassa azokat. "Én vagyok - szól (Ján. 151) - amaz igaz szőlőtő, ti vagytok a szőlővesszők és az én atyám szőlőben való munkás; miképpen a szőlővessző magától gyümölcsöt nem teremhet, hanem ha a szőlőtőkében marad, akképpen ti is nem teremhettek, hanem ha én bennem maradtok, mert nálam nélkül semmit nem cselekedhettek." Ha mi magunktól egyéb gyümölcsöt nem hozhatunk, mint amit a földből kiszakított s nedvességtől megfosztott szőlővessző hoz, nem kell tovább kérdezni, hogy természetünk mennyiben alkalmas a jóra. Nem kétséges ama következtetés sem, hogy: "nálam nélkül semmi nem cselekedhettek." Nem azt mondja, hogy erőtlenebbek vagyunk, hogysem a magunk számára elégségesek lehetnénk, hanem azzal, hogy minket semminek állít, minden föltevést kizár, hogy nekünk bár a legcsekélyebb tehetségünk is volna. Ha Krisztusba beoltva úgy hozunk gyümölcsöt, mint a szőlővessző, mely egyrészt a földi nedvességből, másrészt az égi harmatból s a napsugárból nyeri a tenyészethez megkívántató erőt, akkor úgy látom, hogy a jó cselekedetben számunkra semmi sem marad, ha Istennek hiánytalanul megadjuk azt, ami az övé.
[283. oldal] Hiába vetik ellenünk azt az üres okoskodást, hogy a szőlővesszőben már benne van a gyümölcséhez szükséges erő és ezért nem mindent vesz a földből, vagy tőből, mert valamit a sajátjából is ad a terméshez. Mert Krisztus nem akart egyebet jelezni, csak azt, hogy midőn tőle elszakadunk, száraz és semmit érő fák vagyunk, mivel elkülönítve nincs bennünk semmi tehetség a jó cselekvésére, amint egyebütt is mondja (Máté 1513): "Minden plánta, valamelyet az én mennyei atyám nem plántált, kiszaggattatik". Ezért tulajdonítja az apostol a már idézett helyen egyedül Istennek a dolog teljes egészét, midőn így szól (Fil. 213): "Isten az, aki azt cselekszi bennetek, hogy mind akarjatok, mind hogy véghez is vigyetek." A jó cselekedet első része az akarat, a második pedig a véghezvitelben való erős igyekezet: mindkettőnek szerzője Isten. Istentől raboljuk el tehát, ha valamit akár az akarásban, akár a véghezvitelben magunknak tulajdonítunk. Ha azt mondaná, hogy Isten gyenge akaratunknak segítséget hoz, még valami maradna fenn számunkra, de mivel azt mondja, hogy az akaratot is ő hozza létre, mindazt a jót, ami az akaratban van, rajtunk kívül levőnek állítja.
Mivel továbbá testünk terhe még most is elnyomja az akaratot, hogy az ne érvényesülhessen, azt is mondja, hogy a harc nehézségeinek leküzdésére mind a kivitelig megadja Isten a törekvés állandóságát, Mert különben nem állhatna meg, amit egyebütt tanít (I. Kor. 126), hogy t.i. Isten egyedül az, aki mindent tesz mindenekben, miután előbb azt tanítottuk, hogy a lelki életnek egész pályája benne összpontosul. Ezért Dávid, miután azért könyörgött, hogy Isten útjai nyíljanak meg előtte, hogy az ő igazságában járhasson, mindjárt hozzácsatolja e szavakat is (Zsolt. 8611): "egyesítsd az én lelkemet a te nevednek félelmére." E szavakkal jelzi, hogy még azok is, akik becsületesen éreznek, annyi különböző irányú indulatnak vannak kitéve, hogy könnyen elbágyadnak és megtántorodnak, ha meg nem erősíttetnek a kitartásra. Ezért egyebütt, miután azt kérte, hogy utait Isten vezérelje beszédeinek megtartására, azt kívánja, hogy a küzdelemre neki erő is adassék. Ne uralkodjék - úgymond - bennem valami hamisság (Zsolt. 119133). Ily módon tehát a jó cselekedetet az Úr kezdi s az Úr is hajtja végre bennünk, hogy az ő műve legyen az, ha az akaratban a helyes iránt való szeretet megfogan, ha annak buzgó gyakorlására hajlik, ha felgerjed és felindul az igazság követésének megkísérlésére; aztán az ő műve az is, ha a választás, buzgó törekvés és kísérlet [284. oldal] el nem fárad, hanem egészen a teljesedésig halad; végül, ha ezekben az ember állhatatosan előbbre megyen és mindvégig kitart.
10. S az akaratot nem úgy indítja, amint sok száz esztendőn át tanították és hitték, hogy t.i. azután a mi választásunktól függ, hogy engedelmeskedjünk-e az indításnak, vagy ellene mondjunk, hanem oly hathatósan indítja azt meg, hogy engedelmeskednie kell. Vissza kell hát utasítanunk azt, amit Chrysostomus annyiszor ismétel, hogy t.i. akit von, az akarja is, hogy az Úr őt vonja. S ezzel azt akarja kifejezni, hogy az Úr kinyújtott kézzel csupán várja, hogy vajon kedvünkre van-e, hogy segítségével támogasson bennünket. Megengedjük, hogy a még el nem bukott ember állapota olyan volt, hogy akármelyik irányba hajolhatott a kettő közül; de midőn Ádám saját példájával megtanított, hogy a szabad akarat mily nyomorult, hacsak Isten nem akar, másrészt nem munkálkodik bennünk: mi történik velünk, ha kegyelmét e kisded mérték szerint osztja nekünk? Hiszen ezt magunk homályosítjuk el és kisebbítjük meg hálátlanságunkkal. Mert az apostol nem azt tanítja, hogy nekünk a jó akarat kegyelmi ajándéka ajánltatik föl, ha elfogadjuk, hanem, hogy magát az akaratot is Isten munkálja bennünk; s ez nem jelent mást, mint azt, hogy az Úr a mi szívünket lelkével kormányozza, hajlítja s igazgatja és abban mint saját birtokában uralkodik. És Ezékiel által (1119 és 3627) nemcsak abból a célból ígér választottainak új lelket, hogy parancsolataiban járhassanak, hanem, hogy tényleg azokban is járjanak. Nem lehet más értelemben venni Krisztus e kijelentését sem (Ján. 645): "Aki az én Atyámtól tanult és hallott, az én hozzám jő", hanem csak úgy, hogy arra tanít, hogy Isten kegyelme önmagától hathatós, amint ezt Augustinus1 is állítja. [1 Libr. de praed. sanct. c. c. 8.] S erre a kegyelemre az Úr nem méltat mindenkit válogatás nélkül, jóllehet Occam tanítása szerint, (mert úgy hiszem ez tőle ered) közönségesen azt tartják, hogy e kegyelem senkitől meg nem tagadtatik, aki megcselekszi, ami rajta áll. Az embereket ugyan arra kell tanítani, hogy Isten jóindulata kivétel nélkül mindenki számára el van készítve, aki azt keresi, de mivel végre is azok kezdik azt keresni, akiket az égi kegyelem megihletett, még ezt a csekély részecskét sem szabad elvenni az ő dicséretéből. Ez bizonyára a választottak előjoga, hogy miután az Isten lelke által újjászülettek, annak vezetése hajtsa [285. oldal] és kormányozza őket. Ezért méltán gúnyolja ki Augustinus1 úgy azokat, akik az akarás valamely részét maguknak követelik, valamint megfeddi azokat, akik azt gondolják, hogy Isten válogatás nélkül adja mindenkinek azt, ami a kegyelemből való elválasztásnak különös bizonyítéka. "A természet közös - így szól - mindenkivel s nem a kegyelem." Ugyanő az ilyen elmélkedést üvegcsillogásnak nevezi, mely puszta hiábavalósággal fénylik, midőn az, amit Isten csak azokkal közöl, akikkel akarja, általában mindenkire kiterjesztetik. Egyebütt pedig így szól: "Hogyan jöttél? Hittél? Vigyázz, hogy míg a magad számára azt követeled, hogy a helyes utat föltaláltad, az igaz útról le ne tévedj. "Jöttem - így szólsz - szabad akaratból; azaz tulajdon akaratomból jöttem. Miért fuvalkodol föl? Akarod tudni, hogy ez is úgy ajándékoztatott neked? Halljad Őt, aki hív: Senki sem jő hozzám, ha az Atya nem vonja azt." És János szavaiból minden kétségen felül kitűnik, hogy a hívők szíveit Isten oly hathatósan igazgatja, hogy hajlíthatatlan érzülettel engedelmeskednek. "Valaki Istentől született - úgymond ő - bűnt nem cselekszik, mivel Isten maga marad abban" (I. Ján. 39). Mert látjuk, hogy az a semleges indítás (motus medius), melyet az álbölcsek képzelnek s amelyet szabad követni, vagy visszautasítani, nyilván ki van zárva azzal, hogy János szerint az Isten tesz minket a kitartásban állhatatosakká.
1. Az emberi akarat szolgaságáról, úgy tűnhetnék föl, hogy már eleget beszéltünk, ha azok, akik a szabad akarat hazug képzetével veszélybe próbálják dönteni azt, velünk szemben véleményünk megingatására néhány érvet föl nem hoznának. Első sorban néhány képtelen állítást hordanak össze, hogy azokkal gyűlölség tárgyává tegyék azt, mint ami a közönséges józan ésszel is homlokegyenest ellenkezik, aztán szentírási bizonyítékokkal vonulnak fel a harcra ellene. Mindkét mesterkedést sorban visszaverjük.
Ha a bűn - mondják - szükségképpen történik, megszűnik bűn lenni; ha pedig önkéntes: úgy elkerülhető. Ez volt Pelagius fegyvere is Augustinus ellen vívott harcában, kinek nevével mindazáltal addig nem akarjuk terhelni őket, míg előbb a dologból magából be nem bizonyítjuk állításunk igaz voltát. Tagadom tehát, hogy a vétek annak következtében, hogy szükségszerű, kevésbé volna nekünk betudható; viszont tagadom, hogy ebből az [298. oldal] következnék, amit ők állítanak, hogy t.i. a bűn, mivel önkéntes, kikerülhető. Mert ha valaki Istennel akar pörlekedni és az ő ítélete alól azzal az ürüggyel akar menekülni, hogy másképpen nem lehetett, az ilyen ember számára megvan kész feleletünk, melyet egyebütt hoztunk fel, hogy t.i. nem a teremtés, hanem a természet megromlása következtében történik, hogy az ember a bűn fogságába kerülve nem képes mást akarni, csak a rosszat. Mert honnan ered egyebünnen az a tehetetlenség, mellyel az istentelenek szívesen lepleznék magukat, hanem ha onnan, hogy Ádám önként adta magát a Sátán zsarnoksága alá? Onnan van tehát bűnösségünk, amelynek kötelékei mintegy láncon tartanak minket, hogy az első ember elpártolt alkotójától. Ha tehát az elpártolás vádja méltán fennáll az összes emberekkel szemben, ne gondolják, hogy azzal a szükségszerűséggel, melyben magában kárhozatuk nyilvánvaló okát szemlélhetik, mentegethetik magukat. Ezt fentebb már világosan kifejtettem és példát mutattam magában az ördögben, amelyből kitűnt az, hogy nem kevésbé szabad akaratból vétkezik az, aki szükségszerűen vétkezik, amint viszont a választott angyalokban uralkodó akarat bár elhajlíthatatlan a jótól, mégsem szűnik meg akarat lenni. Ugyanezt tanítja bölcsen Bernardus is, midőn azt mondja,1 hogy azért vagyunk nyavalyásabbak, mivel szabad akaratból ered az a szükség, amely mindazonáltal minket, akik uralma alá adtuk magunkat, akként szorongat, hogy a bűnnek leszünk szolgáivá, mint fentebb előadtuk. [1 Serm. 81.. in Cantica.] Bizonyításuk második tagja hibás, mivel az akarásról helytelenül következtet szabadságra, mi pedig már előbb bebizonyítottuk, hogy akaratból van az is, ami ennek daczára sincs a szabad választásnak alárendelve.
2. Hozzáteszik, hogy, ha nem az akarat szabad választásából jönnének létre úgy az erények, mint bűnök, nem volna következetes, hogy az ember akár büntetéssel sújtassék, akár jutalmat nyerjen. Megvallom, hogy ezt az érvet, bár Aristotelestől származik, Chrysosthomus és Hieronymus is használják hellyel-közzel. 2 [2 In epist. ad Ctesiphont. et Dial. 1.] S maga Hieronymus sem titkolja, hogy e bizonyíték nagyon ismeretes volt a pelagianusok előtt s azoknak szavait is idézi: "Ha Istennek kegyelme munkálkodik bennünk, tehát nem mi, akik nem munkálkodunk, hanem e kegyelem nyer koszorút." A büntetésre vonatkozólag azt felelem, hogy ez méltán vettetik ránk, mint [299. oldal] akiktől a vétkezés bűne származik. Mert mi különbséget tesz, vajon szabad, vagy szolgai akarattal vétkezik-e az ember, ha egyszer szabad kívánságából vétkezik; különösen minthogy az ember abból bizonyul bűnösnek, hogy a bűnnek szolgálata alatt van?
Ami az igazság jutalmát illeti, bizony nagy képtelenség, ha megvalljuk, hogy az inkább Isten jóságától, mint tulajdon érdemünktől függ! Hányszor előfordul Augustinusnál az az állítás, hogy Isten nem a mi érdemeinket, hanem saját ajándékait koronázza meg s hogy jutalomnak nem az neveztetik, ami érdemünkért jár, hanem ami a már úgyis bőséges kegyelem alapján adatik nekünk. Bizonyára éles elmével észlelik, hogy az érdemek számára egyáltalán nem marad fenn hely, ha azok nem a szabad akarat forrásából jőnek elő; de hogy ezt oly igen képtelen dolognak tüntetik fel, abban nagyon tévednek. Mert Augustinus sem habozik lépten-nyomon szükségszerűnek tanítani azt, amit ezek olyan nagy bűnnek tartanak megvallani; mint amikor azt mondja pl.: 1 "Milyen akármely embernek az érdeme? Mikor az, ki egyedül szabad és megszabadító a bűnöktől, nem köteles jutalommal, de ingyen való kegyelemmel eljön, mindeneket bűnösnek talál." [1 In Psal. 70. Serm. 1.] Ugyancsak ő mondja ezt is:2 "Ha az adatik neked, ami jár, büntetendő vagy. Mi lesz azért? Isten nem a megillető büntetést adta néked, hanem azt a kegyelmet ajándékozza, mellyel nem tartozik. Ha megfosztva akarsz lenni a kegyelemtől, hánytorgasd érdemeidet." [2 In Psal. 31. Serm. 2. 7.] Egyebütt így ír:3 "Magadtól semmi vagy; a bűnök a tieid, az érdemek pedig Istenéi. Büntetés jár neked s midőn eljő a jutalom, nem érdemeidet, hanem saját ajándékait koronázza meg." [3 Epist. 32. (155).] Ugyanilyen értelemben tanítja másutt,4 hogy nem a kegyelem származik az érdemből, hanem az érdem a kegyelemből. [4 De verb. Apost. Serm. 15. (169, 3).] S kevéssel később arra a következtetésre jut, hogy Isten az ő ajándékaival minden érdemet megelőz, hogy azokból az ő érdemeit kihozhassa, s hogy azokat mindenestől fogva ingyen ajándékozza, mivel mit sem talál, amiből minket üdvözíthessen. De mi szükség egy egész sereg idézetet felsorolni, mikor lépten-nyomon hasonló mondásokra bukkanunk írásaiban?
[300. oldal] De e tévelygésből az apostol még inkább megszabadítja őket, ha meghallják, hogy mely forrásból vezeti ő le a szentek dicsőségét. "Akiket elválasztott, el is hívta, akiket elhívott, azokat meg is igazította; akiket megigazított, meg is dicsőítette" (Róm. 829,30). Miért koronáztatnak meg tehát a hívők az apostol tanúsága szerint? (II. Tim. 48) Mivel ők az Úr irgalmassága s nem saját serénységük következtében választattak, hívattak el és igazultak meg. Távozzék hát tőlünk az a balga félelem, hogy eztán nem lesz semmi érdem sem, ha a szabad akarat meg nem áll! Mert igen balga dolog attól megrettenni és menekülni, amire minket a Szentírás hív. "Ha vettél valamit, mit kevélykedel - mondja az apostol (I. Kor. 47) - mintha nem vetted volna?" Látni való ebből, hogy az apostol azért vesz el mindent a szabad akarattól, hogy az érdemeknek helyet ne adjon. Mindazonáltal, amint Istennek jóvolta és kegyessége kimeríthetetlen és sokféle, kegyelmi ajándékait, melyeket velünk közöl, mivel tulajdonunkká teszi azokat, szinte úgy jutalmazza meg, mintha a mi tulajdon erényeink volnának.
3. Hozzáteszik azt, ami úgy tűnhetik fel, mintha Crysosthomus1 művéből vették volna, hogy t.i., ha a mi akaratunknak az a tehetsége nem volna, hogy a jót, vagy a rosszat megválassza, akkor azoknak, kik ugyanazon természetnek részesei, mindannyijuknak jónak, vagy rosszaknak kellene lenniük. [1 Homil. 22. in Genes.] S ettől nem igen messze jár, bárki legyen is annak a műnek a szerzője, mely a "Pogányok elhívásáról" címmel Ambrosius neve alatt forog közkézen, midőn úgy vélekedik, hogy a hittől soha senki sem pártolna el, ha Isten kegyelme számunkra a változandóság állapotát meg nem hagyta volna. Csodálatos dolog, hogy ebben oly nagy férfiak magukról annyira megfeledkeztek! Mert hogyan nem jutott eszébe Crysosthomusnak, hogy Isten elválasztása az, ami az emberek között ekként különbséget tesz? Mi ugyan egyáltalában nem rettegünk attól, hogy megengedjük, amit Pál oly nagy erővel bizonyít, hogy t.i. mindenek egyetemben megromlottak s a gonoszságra adták magukat; de vele együtt hozzátesszük, hogy Isten irgalmasságából történik, hogy mindnyájan a veszedelemben nem maradnak.2 [2 Libr. 2. c. 4.]
Mivel tehát természetszerűleg valamennyien egyenlő betegségben sínylődünk, egyedül azok épülnek föl, kikre Istennek az ő [301. oldal] gyógyító kezét kinyújtania tetszett. Mások, akiket igaz ítéletből mellőz, saját undokságukban senyvednek, míg végül megemésztetnek. Ugyaninnen van az is, hogy némelyek mindvégig kitartanak, mások alig kezdik meg pályafutásukat, máris elesnek. Mert hát maga a kitartás is Isten ajándéka, mellyel nem ajándékoz meg mindenkit, különbség nélkül, hanem csak akiknek akarja, azoknak osztogatja azt. Ha annak a különbségnek okát keresi az ember, hogy miért állnak meg szilárdan némelyek s miért ingadoznak állhatatlanul mások, egyéb ok előttünk nem bizonyos, csak az, hogy amazokat az Úr hatalmával megerősíti és megtartja, hogy el ne vesszenek, ezeknek pedig, hogy az állhatatlanságnak bizonyító példái legyenek, nem adja ugyanazt az erőt.
4. Ezen felül azt hozzák fel ellenünk, hogy hiába unszolnának bennünket s az intelmek is fölöslegesek volnának, és nevetségesek a feddések, ha nem a bűnöstől függene, hogy engedelmeskedjék-e vagy nem. Mivel hajdan hasonló dolgokat lobbantottak Augustinus szemére is, kénytelen volt megírni a fenyítékről és a kegyelemről szóló könyvet. Bár abban mindezeket bőven megcáfolja, mindamellett körülbelül ebben összegzi nézetét ellenfeleivel szemben: "Óh ember, a parancsolatban ismerd meg, hogy mit kell cselekednek; megjobbulásodban ismerd meg, hogy saját vétkeidből kifolyólag nincs értéked; a könyörgésben ismerd meg, honnét kell venned azt, amire szert akarsz tenni." Majdnem ugyanez a tartalma a lélekről és a betűről írott könyvének, melyben azt tanítja, hogy az Isten az ő törvényének parancsolatait nem méri emberi erőhöz, hanem midőn megparancsolta azt, ami igaz, ingyen adja választottainak az erőt annak betöltésére. Nem is szükséges e tárgyról hosszasan vitatkoznunk. Első sorban nem egyedül állunk ez ügyben, hanem velünk van Krisztus és az összes apostolok. Ám meglássák amazok, mint kerülnek ki győztesen abból a harcból, melyet ily ellenfelekkel kezdenek.
Krisztus, aki azt bizonyítja, hogy nélküle semmit sem cselekedhetünk (Ján. 155), vajon ezért kevésbé feddi-e és dorgálja-e azokat, akik kívüle gonoszt cselekedtek? Vagy kevésbé buzdítja-e azért őket, hogy ki-ki jócselkedetekre adja magát? Mily szigorúan dorgálja Pál apostol a korintusbelieket a szeretet elhanyagolása miatt? És mégis utoljára azt kéri, hogy a szeretetet az Úr adja meg nékik. A rómaiakhoz írott levélben pedig azt bizonyítja(916), hogy nem azé a választás, akinek akarata vagyon, sem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené." Mindamellett sem szűnik meg tovább [302. oldal] is inteni, buzdítani s fenyíteni őket. Mért nem vonják tehát kérdőre az Urat, hogy ne űzzön játékot azzal, hogy azt kívánja az emberektől, amit egyedül csak maga adhat meg s azt bünteti, amit kegyelme hiánya következtében követnek el? Miért nem szólítják fel Pált, hogy kíméletes legyen azok iránt, akiknek nincs hatalmukban, hogy akarjanak, vagy fussanak, hacsak elől nem jár Isten irgalma, amely most elhagyta őket? Mintha bizony nem volna az Úrnak kitűnő oka arra, hogy ekként tanítson bennünket, mely ok nyilvánvaló is azok előtt, akik ezt buzgón keresik.
Hogy a tanítás, az intés és a feddés mennyit tehet magától a léleknek megváltoztatására, megmutatja Pál, mikor azt írja (I. Kor. 37), hogy sem az aki plántál, sem az aki öntöz, nem munkál hathatósan, hanem csak az Úr, aki előmenetelt ad. Eképpen látjuk, hogy Mózes szigorúan érvényt szerez a törvény parancsolatainak s a próféták is erősen védelmezik e parancsolatokat és megfenyegetik azok áthágóit; mindamellett megvallják, hogy az emberek végül is akkor lesznek bölcsekké, mikor nekik belátásra való szív adatik s hogy Isten saját munkája a szívek körülmetélése, a kőszív helyett hússzívnek adása, törvényének az elmébe való beírása által annak véghezvitele, hogy a tanítás foganatos legyen.
5. Mi céljuk van tehát az intéseknek? Bizonyára az, hogy, ha az istentelenek megátalkodott szívvel megvetik azokat, tanúbizonyságul legyenek ellenük a jövendőben, mikor Isten ítélőszéke elé kerülnek. Sőt már most is kínozzák és gyötrik azoknak lelkiismeretét, mert bármily gúnyosan nevet is a vakmerő ember az ily intéseken, helyteleníteni mégsem képes azokat. Mit cselekedjék azonban a nyavalyás emberke, - mondhatnád - midőn a szív meglágyítása mely szükséges az engedelemre, megtagadtatik tőle. De hát miért keres kifogást, ha a megkeményedést senkinek másnak nem tulajdoníthatja, csak önmagának? Ennélfogva az intéseknek ereje akarva-nem akarva lesújtja az istenteleneket, akik pedig oly igen készek volnának, ha lehetne, ez intéseket kijátszani.
Fő hasznukat azonban a hívekre való hatásukban kell vizsgálnunk, kikben, valamint mindent Szentlelke által visz végbe az Úr, úgy igéje eszközét sem mellőzi s azt magát nem hatástalanul használja. Álljon tehát meg, ami igaz, hogy t.i. a kegyesek egész ereje Isten kegyelmén alapszik a prófétáknak ama kijelentése szerint (Ez. 1119): "Új szívet adok én ő nekik, hogy az én parancsolatomban járjanak." Azt a kifogást teszed azonban, hogy a [303. oldal] kegyesek mért intetnek tisztükre s mért nem hagyatnak a Szentlélek kormányzására, mire valók velük szemben a biztató intések, ha nem képesek jobban sietni, mint amennyire a Szentlélek serkentése viszi őket? Mért fenyíttetnek meg, ha midőn az útról letértek, a test szükségszerű gyengesége folytán buktak el? De ki vagy te, oh, ember, hogy törvényt szabsz az Istennek? Ha ő azt akarja, hogy éppen annak a kegyelemnek elfogadására, amelynél fogva történik, hogy az ember az intésnek engedelmeskedik, intés készítsen minket elő, vajon mért acsarkodol ez intézkedés ellen? Ha az intések és fenyítések az istenfélőknél semmi egyébre nem volnának is jók, mint arra, hogy bűnnel vádolják őket, már csak ezért sem mondhatnók teljesen haszontalanoknak. Most, midőn a bensőnkben ható lélek által a jó iránti vágyódás lángra gyújtására, a restség elűzésére és arra, hogy a hamisságra való kívánság és mérges gyönyörűség elvétessék belőlünk, viszont pedig ennek meggyűlölésére és megutálására oly sokat tehetnek: ki merészelné azt fecsegni, hogy haszontalanok? Ha valaki világosabb feleletet kíván, ím itt van: Isten az ő kiválasztottaiban kettősen munkálkodik: belsőleg a Szentlélek, külsőleg az ige által. Szentlelkével midőn elméjüket megvilágosítja s szívüket az igazság szeretésére és követésére formálja, új teremtményekké teszi őket. A szent igével ugyane megújhodás keresésére, kívánására és megnyerésére indítja őket. Mindkettő által kezének ható erejét gyakorolja osztogatásának módja szerint. Midőn az igét a megvetetteknek hirdetteti, nem ugyan azoknak megjobbítására, hanem más célra teszi alkalmassá, arra t.i., hogy lelkiismeretük bizonyságtételével a jelenben háborgassa s az ítélet napjára még inkább menthetetlenekké tegye őket. Eképpen Krisztus, bár kijelenti, hogy hozzá senki nem megyen, hanem akit az Atya von s hogy a választottak akkor mennek hozzá, mikor az Atyától már hallottak és tanultak (Ján. 644 és 45), tanítói tisztét mégsem hanyagolja el, hanem szavával serényen hívogatja magához azokat, kiknek belsőleg a Szentlélektől kell tanulniuk, hogy valami előhaladást tehessenek. Pál apostol meg arra figyelmeztet (II. Kor. 216), hogy a tanítás nem hiábavaló a megvetetteknél, mert ez rájuk nézve halálnak illatja a halálra, mindamellett Istennek kedves illat.
6. A szentírási bizonyítékok összehasonlításában nagyon serények s azért teszik ezt oly buzgalommal, hogy ha már egyszer a bizonyítékok súlyával nem tehetik, legalább azoknak számával hallgattassanak el. De mint a harcban, midőn kézi tusára kerül a [304. oldal] dolog, a harciatlan sokaság, bármily mutatós és díszes látványt nyújt is, néhány ütést kapva azonnal fejveszetten szétszóródik és megszalad, úgy nekünk is igen könnyű dolog azokat bizonyítékaik tömegével együtt szétverni. Mivel ugyanis azok a szentírási helyek, melyekkel velünk szemben visszaélnek, majdnem mind ugyanazt a célt szolgálják, mihelyt saját osztályaikba szétosztjuk őket, nagy részükre egyetlen felelet elég lesz s nem lesz szükség az egyes helyek megfejtésére nagyobb fáradtságot fordítani.
A fősúlyt azokra a parancsokra helyezik, melyekről azt gondolják, hogy képességeinkhez úgy hozzá vannak szabva, hogy amiről csak bebizonyul, hogy azok követelik, szükségszerűen meg is tudjuk cselekedni. Azért megvizsgálnak minden parancsolatot s azok szerint mérik erőink nagyságát. Mert - így szólnak - vagy gúnyt űz belőlünk Isten, midőn szentséget, kegyességet, engedelmességet, tisztaságot, szeretetet és szelídséget parancsol, midőn a tisztátalanságot, bálványozást, fertelmességet, haragot, kapzsiságot, gőgöt és az ezekhez hasonlókat megtiltja, vagy pedig csak olyanokat kíván tőlünk, amelyek hatalmunkban állanak. Továbbá mindazokat a parancsolatokat, amelyeket összehordanak, három csoportba lehet felosztani. Némely parancsok az Istenhez való első megtérést követelik, mások egyszerűen a törvény megtartásáról szólnak, ismét mások azt parancsolják, hogy Isten elfogadott kegyelmében szilárdan megálljunk. Szóljunk mindezekről általában s aztán térjünk át az egyes csoportokra
Az emberek képességeit az isteni törvény parancsolataira kiterjeszteni már régtől fogva általános kezdett lenni s úgy látszik, mintha volna benne valami igaz, tényleg azonban ez az eljárás a törvény durva nem ismeréséből eredt. Mert azok, akik igen nagy bűnnek tartják, ha valaki azt mondja, hogy a törvény betöltése lehetetlen, tudvalevőleg leghathatósabban arra az erős bizonyítékra támaszkodnak, hogy a törvény egyébként hiába adatott volna. Mert éppen úgy beszélnek, mintha Pál sehol sem szólt volna a törvényről. Mert - kérlek - mit jelentenek ezek a szavak: A bűnök okáért adatott a törvény (Gal. 319); a bűnnek ismerete a törvény által vagyon (Róm. 320); hogy bűn a törvény által jő létre (Róm. 77); hogy a törvény azért jött be, hogy a bűn megnövekednék (Róm. 520)? Talán azt, hogy a törvény a mi erőinkhez igazodik, mert különben hiába adatott volna? Sőt inkább messze fölöttünk van, hogy tehetetlenségünket meggyőzze. Bizonyára ugyancsak Pál meghatározása szerint a törvénynek vége és teljesítése a szeretet [305. oldal] (I. Tim. 15). De mikor azt kívánja, hogy a szeretet a thessalonikabeliek lelkét betöltse, eléggé megvallja (I. Thess. 312), hogy füleinkben a törvény eredménytelenül cseng, ha azt a maga teljességében Isten nem leheli szívünkbe.
7. Ha a Szentírás semmi egyebet nem tanítana, mint azt, hogy a törvény az élet szabályozója, amelyhez törekvéseinket alkalmazni tartozunk, bizonyára én is késedelem nélkül az ő nézetük mellé állnék. De mivel a Szentírás a törvény sokszoros hasznát szorgalmasan s világosan fejtegeti előttünk, illendő, hogy inkább e magyarázat szerint vegyük vizsgálat alá, hogy minő hatása van a törvénynek az emberben. Ami a jelen tárgyát illeti, ott, ahol a törvény elénkbe írta, hogy mit kell cselekednünk, azt is tanítja, hogy az engedelmességre szükséges erő is megvan Isten jóságából s ezért könyörgésekre hívogat, melyekkel kérjük, hogy az megadassék nekünk. Ha csupán a parancsolat állana előttünk minden ígéret nélkül, meg kellene próbálnunk erőnket, vajon elégséges-e a parancsnak való engedelmességre; de mikor egyszersmind ígéretek is vannak csatolva, melyek azt hirdetik, hogy az isteni kegyelem segélyében nem csak támaszték, hanem teljes erő van adva számunkra, ez ígéretek bőségesen bizonyítják, hogy mi teljesen alkalmatlanok s nem csupán erőtelenek vagyunk a törvény megtartására. Ezért ne hajtogassuk úgy, hogy erőink a törvény parancsolataival arányosak, mintha Isten az igazságnak azt a szabályát, melyet a törvényben adni akart, a mi erőtlenségünk csekély mértékéhez szabta volna. Sőt inkább azt vegyük fontolóra az ígéretekből, hogy magunktól mily készületlenek vagyunk mi, akik minden tekintetben olyan igen rászorulunk Isten kegyelmére.
De vajon tarthatjuk-e azt valószínűnek - mondják -, hogy az Úr tuskóknak és köveknek szánta a törvényt? Ezt elhitetni nem is próbálja senki. Mert egyrészt az istentelenek sem kövek vagy tuskók, mikor a törvényből megtanulva, hogy szenvedélyeik Isten ellen törnek, önnön bizonyságtételük által vádlottak lesznek; de nem kövek és tuskók a kegyesek sem, midőn erőtlenségükre figyelmeztetve, a kegyelemhez menekülnek. [1 Enchir. ad. Laurent. 315. De gratia et lib. arbitr. c. 16. Homil. 29. in Joann. epist. 24.] Erre vonatkoznak Augustinusnak amaz ünnepélyes mondásai:1 "Isten olyan dolgokat parancsol, melyeket mi meg nem tehetünk, hogy tudjuk, mit kell kérnünk tőle; nagy a parancsolatok haszna, ha az ember annyit [306. oldal] enged a szabad akaratnak, hogy Isten kegyelme annál is inkább tiszteltessék; a hit azt nyeri, amit a törvény parancsol, sőt a törvény azért parancsol, hogy a hit elnyerje azt, amit a törvény parancsol; sőt Isten magát a hitet is megkívánja tőlünk és nem találja meg, amit követel, ha meg nem adja, hogy megtalálhassa."
8. Még világosabban látható lesz ez, ha elősoroljuk a parancsolatoknak azt a három csoportját, melyeket fentebb érintettünk. Isten gyakran parancsolja úgy a törvényben, mint a prófétákban, hogy hozzá térjünk. De ezzel ellentétben a próféta ezt kívánja (Jer. 3118): "Téríts meg engemet, Uram, és megtérek; mert minekutána megtérítettél engemet, megbántam" stb. Azt parancsolja, hogy szívünket metéljük körül. De Mózes által kijelenti, hogy e körülmetélés a saját keze által történik (V. Móz. 306). Lépten-nyomon kívánja a szív megújhodását, de egyebütt azt bizonyítja, hogy ezt is ő adja (Ez. 3626). Amit pedig Isten ígér, - mint Augustinus mondja1 - nem mi cselekedjük szabad akarat, vagy természet által, hanem ő maga cselekszi azt kegyelme által. [1 Lib. de doctrin. Christ. 3, 33.] S ez az a megfigyelés, amit ugyanő Ticonius szabályai közt ötödik helyen2 előszámlál, hogy t.i. tegyünk különbséget a törvény és at ígéretek, a parancsok és a kegyelem között. [2 a második helyen is] Ám próbálják meg azok, akik a parancsolatokból állapítják meg, hogy az ember mennyire képes az engedelmességre és veszítsék el Istennek kegyelmét, azt a kegyelmet, amely által töltetnek be maguk a parancsolatok is.
A második fejtájú parancsolatok azok az egyszerű parancsok, melyek azt írják elénk, hogy Istent tiszteljük, akaratának engedelmeskedjünk, tőle függjünk, kívánságát megtartsuk és tudományát kövessük. De végtelen sok szentírási hely van, amelyek azt bizonyítják, hogy bármi igazság, szentség és kegyesség csak van bennünk, az az ő ajándéka. A parancsok harmadi fajából van véve Pálnak s Barnabásnak a hívekhez intézett ama buzdítása, amelyet Lukács ad elő, hogy Isten kegyelmében maradjanak meg (Csel. 1343). De hogy ezt a kitartó erőt honnét kell kérnünk, arra ugyancsak Pál tanít meg más helyen. "Végezetre - úgymond (Ef. 610) - atyámfiai, legyetek erősek az Úrban." Máshol (Ef. 430) megtiltja, hogy a hívek Isten Szentlelkét keserűséggel ne illessék, amely által megpecsételtettünk megváltásunk napjára. De mivel [307. oldal] azt, amit ott követel, ember nem képes megcselekedni, a thessalonikabeliek számára az Úrtól kéri azt (II. Thess. 111); hogy t.i. méltóztassa őket az ő szent elhívására s töltse be az ő jóvoltának minden jó akaratát és a hitnek cselekedetét bennük. Éppen így jár el a korinthusbeliekhez írott II. levélben is, mikor az alamizsnáról beszélve, jó és kegyes akaratukat gyakran dícséri, mindamellett kevéssel később hálát ad Istennek, ki Titusnak azt adta szívébe, hogy a serkentés munkáját fölvegye. Ha azért Titus mások megintésére csak annyit mondhatott, amennyire ezt Isten belé adta, hogyan lehettek volna a többiek saját akaratukból készek a cselekvésre, ha maga Isten nem igazgatta volna szívüket.
9. Mind e bizonyságokat egyesek ravaszul gúny tárgyává teszik, mivel szerintük egyáltalán mi sem gátolja, hogy saját erőnket is hozzá ne számítsuk és hogy az erőtlen próbálkozásoknak Isten segítségére ne jöjjön. A próféták írásaiból helyeket is idéznek, melyekben megtérésünk munkája Isten és magunk között látszik megoszlani. "Térjetek én hozzám, ezt mondja a seregek Ura, és ti hozzátok térek" (Zak. 13). Hogy Isten minemű támogatásban részesít minket, föntebb kimutattam, s nincs is szükség , hogy itt ismételjem. Csak azt az egyet akarom, hogy megengedjék nékem, hogy a törvény betöltésére szükséges tehetséget bennünk hiába keresik azért, mivel a vele szemben való engedelmességet nekünk az Úr parancsolja; amennyiben nyilvánvaló, hogy Isten minden parancsainak betöltése céljából egyrészt szükségünk van a törvényadó kegyelmére, másrészt az meg is ígértetett nekünk. Mert ebből kitűnik, hogy Isten sokkal többet kíván tőlünk, mint amennyit teljesíteni képesek vagyunk. És semmi szószátyárkodás meg nem döntheti Jeremiásnak azt a mondását (3132), hogy Istennek a régi néppel kötött szövetsége érvénytelenné lett, mert az csak puszta írás volt s egyébként meg nem szenteltetik, csak ha a Szentlélek járul hozzá, mely a szíveket engedelmességre formálja. Tévelygésükkel nem egyezik a prófétának ama mondása sem: "térjetek én hozzám s én tihozzátok térek." Mivel itt Istennek nem oly hozzánk való térése van jelezve, mellyel ő szívünket a magához térésre megújítja, hanem amely által szerencsés körülményeinkben megmutatja, hogy ő irányunkban jóakaró és kegyelmes, aminthogy viszont néha haragját szerencsétlenségekkel mutatja meg. Mivel tehát a nyomorúságok és csapások százféle fajától gyötört nép arról panaszkodott, hogy Isten tőle elfordult, azt válaszolja, hogy jóindulatát nem fogják nélkülözni, ha visszatérnek az igaz életre [308. oldal] és ő hozzá magához, ki az igazságnak példaképe. Gonoszul elcsavarják hát ennek a helynek értelmét, midőn azt következtetik belőle, hogy a megtérés munkája megoszlik Isten és az ember között. E dolgokat azért érintettük rövidebben, mert e tárgynak a törvény tárgyalásánál lesz voltaképpen helye.
10. Érveinknek második csoportja az előbbivel rokon. Felhozzák az ígéreteket, melyeknek értelmében az Úr a mi akaratunkkal köt szerződést. Ilyenek: "Keressétek a jót és nem a gonoszt, hogy éljetek" (Ám. 514). "Ha engedelemmel hallgattok engemet, a földnek javaival éltek. Ha pedig nem akartok engem hallgatni és ellenem jártok, fegyver emészt meg titeket, mert az Úr szája szólott" (Ézs. 119, 20). "Ha ez utálatosságot az én orcám elől elveted, el nem üzettetel; ha a te Uradnak Istenednek szavát hallgatod, hogy megőrizzed és megcselekedjed minden ő parancsolatit, melyeket én parancsolok ma néktek: tehát téged a te Urad Istened e földnek minden népénél feljebbvalóvá tesz" (Jer. 41; V. Móz. 281). S több effélék. Azt gondolják, hogy azok a jótétemények, melyekkel minket az Úr az ő ígéreteiben megkínál, helytelen és nevetséges módon utaltatnának akaratunk körébe, ha nem rajtunk állana, hogy azokat vagy állandókká tegyük, vagy meghiúsítsuk. Ezt a dolgot persze igen könnyű hosszas panaszokkal bővíteni. "Kegyetlenül kigúnyol minket az Úr, mikor azt hirdeti, hogy az ő jóvolta a mi akaratunktól függ, ha ezzel az akarattal nem magunk rendelkezünk! Ugyan nagyszerű volna Istennek ez a nagylelkűsége, ha jótéteményeit akként nyújtja nekünk, hogy bennünk egyáltalán ne legyen képesség azoknak élvezésére! Ugyan csodás biztonságban lehetünk azok felől az ígéretek felől, melyek csak azért, hogy soha ne teljesüljenek, lehetetlen feltételtől függenek!" Az ily fajta ígéretekről, melyekhez valamely feltétel van függesztve, egyebütt szólunk, hogy világosság derüljön arra, hogy ez ígéretek lehetetlen betöltésében semmi képtelenség sincs.
Ami pedig mostani fejtegetésünket illeti, tagadom, hogy az Úr kegyetlen gúnyt űz belőlünk, mikor minket arra hívogat, hogy jótéteményeit érdemeljük meg, holott tudja rólunk, hogy mi erre egyenesen képtelenek vagyunk. Mert midőn az ígéreteket Isten hívőknek és hitetleneknek egyaránt adja, ez ígéreteknek mindkét félnél meg van a maguk haszna. Valamint parancsolataival a hitetlenek lelkiismeretét ostorozza Isten, hogy felettébb kellemesen ne kéjelegjenek vétkeikben, az ítéletről teljesen megfeledkezve: úgy az ígéretekben mintegy tanúbizonyságot tesz ellenük, hogy az ő [309. oldal] jóságára mennyire méltatlanok. Mert ki tagadná, hogy a legteljesebb mértékben méltányos és illendő, ha az Úr azokkal tesz jót, akik tisztelik őt? S azokat bünteti keményen, akik fenségét megvetik? Tehát helyesen és renddel jár el Isten, midőn a bűn bilincseibe vert istentelenekkel szemben az ígéretekben azt a törvényt mondja ki, hogy jótéteményeit majd csak akkor veszik el, ha az álnokságból kivetkőznek, ha nem másért is, hanem csak azért, hogy így megtudják, hogy azokból a jótéteményekből, melyek Isten igaz tisztelőit illetik, ők méltóképpen vannak kizárva. Viszont mivel a híveket kegyelme keresésére minden lehetséges módon iparkodik serkenteni, egyáltalán nem képtelen dolog, ha azt, amit parancsolataival, mint fentebb bebizonyítottuk, nagy haszonnal visz végbe bennük, az ígéretekkel is megkísérli. Miután a parancsokból megismertük Isten akaratát, ez saját nyomorúságunkra figyelmeztet bennünket, kik ez isteni akarattól teljes szívünkből annyira eltértünk; egyszersmind felindít Szentlelke segítségül való hívására, hogy az minket a helyes útra vezéreljen. Mivel azonban tunyaságunkat a parancsolatok nem eléggé serkentik föl, Isten ad még ígéreteket is, hogy azok édes szóval hívogassanak minket a parancsok megszeretésére. Mennél nagyobb vágyódással tekintünk pedig az igazságra, annál buzgóbbak leszünk Isten kegyelmének keresésében. Íme láthatjuk tehát, hogy Isten az ilyen hívogató kifejezésekkel: "Ha akarjátok, halljátok!" nem tulajdonít ugyan nekünk szabad tehetséget sem a akarásra sem a hallásra, de azért még sem űz gúnyt a m erőtlenségünkből.
11. A harmadik csoport is közeli rokonságban áll az előbbiekkel. Ugyanis olyan szentírási helyeket idéznek, melyekben Isten a hálatlan népet azért feddi, mivel egyedül rajtuk múlott, hogy jóvoltából mindenféle javaiban nem részesültek. Ilyen szentírási helyek pl. ezek: "Amelek és Kananeus vagyon ott tielőttetek és fegyver miatt hullanátok el; mert mivelhogy elfordultatok, hogy ne járnátok az Úr után" (IV. Móz. 1443). "Mikor szüntelen szólok nektek reggel felkelvén nem halljátok és mikor kiáltok néktek nem feleltek, annakokáért úgy cselekszem e házzal, miképpen Silóval cselekedtem" (Jer. 713). "Az a nép ez, mely nem engedett az ő Ura és Istene szavának, sem a tanítást fel nem vette: ezért elvettetett az Úrtól" (Jer. 728) Ismét: "Mivelhogy megkeményítettétek a ti szíveteket és az Úrnak engedni nem akartatok, azért esett mindez a nyomorúság tirajtatok" (Jer. 3232 stb.). Mi értelmük lenne - szólnak - az ily feddéseknek azokkal szemben, kik menten így [310. oldal] válaszolhatnának: "Nekünk bizonyára szívünkön feküdt boldogabb állapotunk, a nyomorúságtól is féltünk; hogy pedig amannak elnyerésére s emennek elkerülése végett nem engedelmeskedtünk Istennek s az ő szavát meg nem fogadtuk, azért történt, mivel nekünk, akik a bűn hatalma alá vagyunk vetve, ez nem állt szabadságunkban. Ok nélkül ér tehát minket a feddés azokért a bűnökért, melyeknek kikerülése nem volt hatalmunkban." De én a szükségszerűség ürügyét, mely felettébb gyenge s haszontalan védekezést nyújt, figyelmen kívül hagyván, azt kérdem, hogy könyöröghetnek-e bűneik bocsánatáért? Mert ha valaha valamely bűn reájuk bizonyult, nem ok nélkül feddi Isten őket azért, hogy álnokságuk miatt történt, hogy kegyelmének gyümölcsét nem érezik. Feleljenek tehát! Vajon tagadhatják-e, hogy az engedetlenség oka saját gonosz akaratuk volt? Ha a rossz forrását magukban találják, mit tekintgetnek ide s tova külső okokat keresve, hogy ne úgy tűnjenek fel, mintha maguk lettek volna veszedelmük szerzői? Hogyha igaz az, hogy a bűnösök nem más vétkéért, hanem a magukéért fosztatnak meg az isteni jótéteményektől s bosszúállást azokért kell tűrniük, nagy oka van annak, amiért e feddéseket Isten szájából hallják; hogy t.i. Ha megátalkodottan haladnak tovább a bűnökben, tanulják meg a csapásokban inkább saját gonoszságukat vádolni és átkozni, mint Istent vádolni igaztalan kegyetlenséggel; hogy ha minden tanulékonyságot el nem vetettek maguktól, megutálva bűnöket (melyekért méltán látják magukat nyomorultaknak és elveszetteknek), térjenek vissza az igaz útra s őszinte vallástétellel ismerjék el éppen azt, amit az Úr feddve említ. Hogy azok a prófétai feddések, melyeket idéznek, minő haszonnal jártak a kegyesekre nézve, ismeretes Dánielnek abból az ünnepélyes imájából, mely a kilencedik részben foglaltatik. Az előbbire nézve pedig a példát a zsidókban szemléljük: Jeremiásnak ugyanis Isten meghagyta, hogy beszélje el nekik nyomorúságaik okát (727); dacára, hogy mégsem történhetett volna másként a dolog, mint ahogy az Úr eleve megmondta: "Mikor megmondod nékik mind e beszédeket, ugyan nem hallgatnak téged és mikor kiáltasz is, meg nem felelned néked!" Mért jövendöltek tehát a süketeknek? Azért, hogy akaratlanul s kedvük ellenére is megértsék, hogy amit hallottak, igaz, hogy t.i. borzasztó szentségtörés az, ha gonosztetteiknek vétkét, amely bennük székelt Istennek tulajdonítják.
E néhány megfejtéssel igen könnyen kibontakozhatsz abból a sok bizonyítékból, melyet azért, hogy a szabd akaratnak bálványt [311. oldal] emelhessenek, az Isten kegyelmének ellenségei szoktak összehordani úgy a parancsolatokból, mint a törvény áthágói ellen való feddésekből. Gyalázatképpen mondja a Zsoltár (788) a zsidókról: "Vakmerő és rugódozó nemzetség ez; oly nemzetség, mely nem készítette el az ő szívét." Egy másik Zsoltárban is (958) biztatja a próféta kortársait, hogy szívüket meg ne keményítsék, mivel t.i. a megátalkodásnak minden bűne az ember álnokságában gyökerezik. De ebből balgán vonják le azt a következtetést, hogy a szív mindkét felé hajolhat, mert az Isten készíti azt elő. A próféta ezt mondja (Zsolt. 119112): "Hajlott az én szívem a te parancsolataidnak cselekedetire mindörökké és mindvégig", mivel t.i. magát örömest s vidám lelki hajlandósággal az Istennek ajánlotta fel, de mégsem hánytorgatja azt, hogy ennek a hajlandóságnak ő a szerzője; hiszen ugyene Zsoltárban megvallja, hogy az az Isten ajándéka. Ennélfogva jól meg kell tartanunk Pál apostolnak az intését, midőn a híveknek azt parancsolja (Fil. 212), hogy munkálják üdvösségüket félelemmel és rettegéssel, mert Isten az, aki cselekszi, mind hogy akarják, mind hogy véghezvigyék. A cselekmény egy részét nekik tulajdonítja ugyan, hogy a test restségének felettébb ne engedjenek, de midőn félelmet és aggódó gondot köt a szívünkre, úgy megalázza őket, hogy eszükbe jusson, hogy éppen ez, aminek megtevését az apostol nekik megparancsolja, Istennek saját munkája. S ezzel világosan kimondja, hogy a hívek, hogy úgy szóljak, elszenvedően cselekesznek, amennyiben a tehetséget az égről nyerik a cselekvéshez, hogy vakmerően mit se tulajdonítsanak önmaguknak. Ezért midőn Péter arra tanít (II. Pét. 15), hogy a hit mellé ragasszunk jócselekedeteket, nem enged nekünk másodrendű szerepet, mintha valamit külön is tehetnénk, hanem pusztán a test restségét serkenti föl, mely többnyire magát a hitet is elfojtja. Erre vonatkozik Pál ama kijelentése is (I. Thess. 519): "Az Istennek lelkét meg ne oltsátok", mert a restség, ha el nem űzetik, azonnal utána veti magát a híveknek. Mindazáltal, ha valaki ebből azt következtetné, hogy azoknak szabad akaratukon áll, a felajánlott világosságot táplálni, az ilyen ember tudatlansága könnyen megcáfolható, mivel éppen az a buzgalom, melyet Pál keres (II. Kor. 71), nem mástól van, hanem csak az Istentől. Mert gyakran azt is parancsolja nekünk az ige, hogy minden szennytől megtisztítsuk magunkat, bár a Szentlélek egyedül a maga számára tartja fenn a megszentelésnek tisztjét. Végül János szavaiból (I. Ján. 518) nyilvánvaló, hogy nekünk csak megengedésképpen tulajdoníttatik az, [312. oldal] ami tulajdonképpen Istent illeti: "Aki Istentől született, megtartja magát." Ezt a szót a szabad akarat hirdetői megragadják, mintha egyrészt Isten, másrészt a magunk ereje tartana meg bennünket. Mintha bizony e mi megtartásunkat, melyről az apostol megemlékszik, nem az égből nyernénk! Ezért kéri Krisztus az Urat (Ján. 1715), hogy minket a gonosztól őrizzen meg. Azt is tudjuk, hogy a kegyesek, mikor a Sátán ellen harcolnak, nem mással, hanem Isten fegyvereivel nyerik a győzedelmet. Ezért Péter, midőn azt parancsolta, hogy lelkeinket az igazság iránt való engedelmességben megtisztítsuk, helyesbítés gyanánt menten hozzá teszi, hogy a Lélek által (I. Péter 122). Végül, hogy az emberi erő a lelki harcban mily semmis, röviden kimutatja János, mikor előadja (I. Ján. 33), hogy azok, kik Istentől születtek, nem vétkezhetnek, mivel Isten magva bennük marad. Ennek másutt okát is adja, hogy a mi hitünk a győzedelem, mely a világot meggyőzi.
12. Mindamellett Mózes törvényéből idéznek oly bizonyságot, mely úgy látszik, mintha a mi megfejtésünkkel ellenkeznék. Mert ő a törvény kihirdetése után a nép előtt ilyen tanúságot tesz (V- Móz. 3011): "Az a parancsolat, amelyet ma neked parancsolok, nem titkoltatott el, sem távol nincsen. Nem a mennyekben vagyon, sem a tengeren túl nincsen. Hanem felette közel vagyon hozzád ez az ige, a te szádban és szívedben, hogy beteljesítsed azt." Bizonyára, ha e szavakat az ember pusztán a parancsolatokról mondottaknak gondolja, megvallom, hogy a jelen kérdésre nem kis súllyal esnek a latba. Mert noha könnyű dolog volna a kérdésnek elejét venni azzal, hogy e szavakban nem a megtartás, hanem a megismerés könnyű s akadálytalan voltáról van szó, talán még így is maradna fenn némi kételkedés. Az apostol azonban, aki hiteles magyarázó, minden kételkedésünket elveszi, mikor azt erősíti, hogy Mózes e helyen az evangélium tanításáról beszélt (Róm. 108). Ha valami agyafúrt ember azt vitatná, hogy Pál ez igéket erőszakkal forgatta ki, hogy az evangéliumra alkalmazhatók legyenek, bár vakmerősége istentelenség volna, mégis van valami, ami az ilyent az apostol tekintélyén kívül is meggyőzni képes. Mert ha Mózes pusztán a parancsolatokról szólott, balga, haszontalan önhittségre gerjesztette volna a népet. mert nem saját vesztükbe való rohanás lett volna-e, ha a törvény betöltéséhez, mint valami könnyű feladathoz fogtak volna saját erejükkel?
Hogy lehetne tehát a törvény megtartása oly nyilvánvalóan könnyű, mikor ahhoz eljutni csak halálos veszélyen keresztül lehet? [313. oldal] Mi sem bizonyosabb azért, mint hogy Mózes ez igékkel az irgalom szövetségét foglalta össze, melyet ő a törvény végrehajtásával együtt kijelentett. Mert csak néhány verssel előbb is (V. Móz. 308) arra tanított, hogy szíveinket Isten keze metéli körül, hogy őt szeressük. Azt a könnyű teljesítést tehát, melyről később szól, nem az emberi erőbe, hanem a Szentlélek segítő támogatásába helyezte, ki a maga munkáját hajtja végre hathatósan a mi erőtlenségünkben. Bár a fenti szentírási hely sem egyszerűen a parancsolatokról, hanem inkább a evangéliumi ígéretekről értendő, melyek nemhogy azt erősítenék, hogy bennünk meg van a megigazulásra való képesség, sőt teljesen megdöntik azt. Pál meggondolva azt, hogy az evangéliumban az üdvösség számunkra nem azon súlyos, terhes és lehetetlen feltétel alatt adatik, melyet a törvény kíván tőlünk (hogy t.i. az üdvösséget csak azok nyerik el, akik minden parancsot megtartottak), hanem könnyű, egyenes és hozzáférhető feltétel alatt ajándékoztatik nekünk, ezt erősíti meg a maga bizonyságával. E bizonyíték tehát mit sem ér az emberi akarat szabadságának megvédése szempontjából.
13. Más szentírási helyeket is szoktak ellenünk fölhozni, melyekből az derül ki, hogy Isten néha megvonván az ő kegyelmének segedelmét, megpróbálja az embereket és várja, hogy merre hajolnak. Amint Hóseásnál (545) is meg van írva: "Elmegyek, visszatérek az én helyemre, mind addig, mígnem megkeresik az én orcámat." Nevetséges dolog volna - mondják - ha Isten azt vizsgálná, vajon Izrael keresi-e az ő orcáját, ha lelkeik nem lettek volna képesek arra, hogy szabad akaratukból bármely irányba hajolhassanak. Mintha bizony a prófétáknál nem volna igen gyakori dolog, hogy Isten olyannak mutatja magát, mint aki megutálja és elveti a népet mindaddig, míg meg nem jobbítja életét. De végül is mit hoznak ki ellenfeleink az ily fenyegetésekből? Ha azt akarják állítani, hogy az Istentől elhagyott nép magától is képes a megtérésre gondolni, ez állításuknak az egész Szentírás nyíltan ellentmond; ha pedig megvallják, hogy a megtéréshez Isten kegyelme is szükséges, miért szállnak perbe velünk? E kegyelem szükséges voltát úgy ismerik el, hogy az ember számára is meg akarják tartani a maga képességét. De honnét bizonyítják ezt be? Bizonyára nem az idézett helyből, sem az ahhoz hasonlókból. Mert más dolog az embertől elszakadni s azt nézni, hogy teljesen magára hagyatva mit művel s megint más annak kisded erőit erőtlensége mértékéhez képest felsegíteni. Mit [314. oldal] jelentenek hát az ily kifejezések, kérdezhetné valaki? Erre én azt felelem, hogy éppen annyit jelentenek, mintha ekként szólna Isten: "Mivel ennél a keménynyakú népnél intésemnek, unszolásomnak s feddésemnek nincs semmi haszna, elrejtem egy kissé magamat s nyugodtan engedem, hogy gyötrődjék nyomorúságában. Majd meglátom, hogy a hosszú szenvedések után eszükbe jutok-e, hogy keressék az én orcámat." Hogy pedig Isten messze elmegy, ez azt jelenti, hogy elveszi a próféciát. Hogy majd meglátja, mit művelnek az emberek, ez meg annyit tesz, hogy csendesen s mintegy elrejtve magát, egy ideig különféle nyomorúságokkal teszi próbára azokat. Mindkettőt azért teszi, hogy minket annál jobban megalázzon. Mert a szerencsétlenségek sújtó csapásai alatt hamarabb összezúzatnánk, mint megjavulnánk, ha Szentlelkével ama tanulékonyságra képessé nem tenne bennünket. Továbbá midőn az Úr megtörhetetlen makacsságunk által megbántva s mintegy kifárasztva minket egy kissé magunkra hagy (azzal t.i., hogy megvonja igéjét, melyben jelenlétét szokta megmutatni) s kísérletet tesz arra nézve, hogy távollétében mit művelünk, ebből helytelen dolog azt következtetni, hogy a szabad akaratnak vannak bizonyos erői, melyeket Isten tekintetbe vesz és kipróbál. Hiszen mindezt nem más célból cselekszi, mint, hogy saját semmiségünk megismerésére hajtson bennünket.
14. Harcolnak ellenünk amaz állandó szólásmód alapján is, amely úgy a Szentírásban, mint ez emberek beszédében előfordul. Mert hát a jócselekedetek sajátunknak neveztetnek s azt mondják felőlünk, hogy ami Isten előtt szent és kedves, azt épp úgy mi tesszük meg, mint ahogyan mi követjük el a bűnöket. Ha hát a bűnöket méltán tulajdonítják nekünk, mint amelyek tőlünk erednek, ugyanez alapon bizonyára a jó cselekedetekből is kell valamely részt nekünk tulajdonítani. Mert a józan ésszel nem volna összeegyeztethető, ha azt mondanák rólunk, hogy olyanokat cselekszünk, amiknek cselekvésére bennünket, mivel erre saját indíttatásunkból képtelenek vagyunk, az Isten indít, mintha csak kövek volnánk. Az ily beszédekből azt következtetik tehát, hogy bár az elsőséget Isten kegyelmének kell engednünk, saját munkásságunknak is van mintegy másodrangú szerepe. Ha abba az egybe kapaszkodnánk, hogy a jócselkedetek a mieinknek mondatnak, én viszont azt vetném ellenük, hogy a kenyér, melynek megadását Istentől kérjük, szintén a mieinknek neveztetik. Ebből, hogy a "mienk", mit következtethetnek egyebet, mint azt, hogy az, mi [315. oldal] minket egyáltalán nem illet, Isten jóvoltából s ingyen kegyelméből a mienk lesz? Vagy nevessék ki tehát ugyanezt a képtelenséget az Úri Imádságban is, vagy ne tartsák nevetségesnek azt, hogy mienknek neveztetnek azok a jócselekedetek, melyekben semmi sem sajátunk, kivéve, amit Isten bőséges ajándékozása nekünk juttat!
Az a másik ellenvetésük már valamivel erősebb, hogy a Szentírás gyakori biztonsága szerint Istent mi magunk tiszteljük, igazságát mi magunk tartjuk meg, törvényeinek engedelmeskedünk s jócselekedetekre magunk igyekezünk. Mivel azért - mondják - minden dolgok az emberi elmének és akaratnak saját tisztjei, hogyan illenék a Szentlélekre vinni vissza azokat s egyúttal nekünk is tulajdonítani, ha igyekezetünknek az isteni erővel valami közössége nem volna? E gáncsoktól minden fáradság nélkül megszabadulunk, ha helyesen megvizsgáljuk azt a módot, amely szerint az Úr lelke a szentekben munkálkodik. Az a hasonlat, melyet gyűlölettel fordítanak ellenünk, egyáltalán nem tartozik a dologra. Mert van-e oly esztelen, aki azt mondaná, hogy az az ember felindítása semmiben sem különbözik a kőhajítástól? Ilyesmi nem is következik a mi tanításunkból. Mert mi az ember természeti képességére visszük vissza a helyeslést, megvetést, akarást, nem akarást, igyekezetet, ellenszegülést: nevezetesen a hiábavalóság helyeslését, a valódi jó megvetését, a rossz akarását, a jó nem akarását, a bűnre való törekvést, az igazságnak való ellenszegülést. Mit cselekszik itt az Úr? Ha az effajta gonoszságot használni akarja, mintegy haragjának eszközét, oda vezérli és rendeli azt, ahová jónak látja, hogy a bűnös kéz segélyével a saját jó munkáját hajtsa végre. Azt a gonosz embert tehát, aki így Isten hatalmának szolgál, miközben csak szenvedélyét iparkodik kielégíteni, az ilyent, mondom, vajon kőhöz hasonlítjuk-e, melyet idegen erő s nem önindítása s önérzése, vagy önakarata hajt? Látjuk, mily nagy e két felfogás közt a különbség.
Minő munkásságot visz véghez Isten a jókban, kikre különösen vonatkozik e kérdés? Midőn országát azokban felállítja, hogy a természet hajlamához képest ne legyen csapongó szenvedélyek játékszerévé, akaratukat a Szentlélek által féken tartja; s hogy a szentségre és igazságra hajlandó legyen, igazságának szabálya szerint hajlítja, alkotja, alakítja és kormányozza; végül hogy ne tántorogjon, vagy el ne essék, megszilárdítja s megerősíti Szentlelke erejével. [1 De corrept et grat. c. 2.] Ezért szól így Augustinus:1 "Azt mondod [316. oldal] nekem, hogy e szerint hajtatunk a cselekvésre, s nem cselekszünk. Sőt te magad cselekszel és hajtatol a cselekvésre és akkor cselekszel jól, ha a jótól hajtatol a cselekvésre. Isten lelke, aki tégedet hajt, segítője cselekvésnek s azért nevezi magát segítőnek, hogy te is cselekedjél valamit." Az idézett rész első felében arra figyelmeztet, hogy az ember cselekvését a Szentlélek indítása nem szünteti meg, mivel a természetből van a akarat, amely arra irányíttatik, hogy a jóra vágyódjék. Hogy azonban kevéssel azután azt teszi hozzá, hogy a segedelem nevéből azt lehet következtetni, hogy mi is teszünk valamit, ezt nem úgy kell felfogni, mintha külön nekünk is tulajdonítana valamit, hanem, hogy a restséget bennünk ne táplálja, Isten munkásságát a mi munkásságunkkal akként egyezteti össze, hogy szerinte az akarat maga a természettől, a jónak akarása azonban a kegyelemtől van. Ezért mondta csak kevéssel előbb: Ha Isten minket nem segít, nemcsak győzni, de még harcolni sem leszünk képesek.
15. Ebből világos, hogy Isten kegyelme (amint ezt a szót akkor használjuk, midőn az újjászületésről van szó) a Szentlélek zsinórmértéke az ember akaratának kormányzására s igazgatására. Ezt pedig nem igazgatja úgy, hogy meg ne javítsa, meg ne újítsa, újjá ne alkossa (ezért mondjuk, hogy az újjászületés kezdete az, hogy minden, ami a mienk, eltöröltessék), mint szintén, hogy ne indítsa, hajtsa, űzze, vigye s hatalmában ne tartsa. Ezért helyesen mondjuk, hogy lényegileg övéi mindazok a cselekmények, melyek innét erednek. Emellett azonban nem tagadjuk, hogy Augustinus ama tanítása teljesen igaz, hogy a kegyelem nem lerontja, hanem inkább megjavítja az akaratot. Mert e két állítás igen jól megállhat egymás mellett; hogy t.i. az ember akarata újjá alakul akkor, midőn bűnös és álnok voltából megjobbulva, az igazság valódi szabályához vezettetik s hogy egyúttal az emberben új akarat teremtetik, mivel annyira beszennyeződött és megromlott, hogy teljességgel új szellemet kell magára öltenie. Mi sem gátol hát abban, hogy elmondhassuk, hogy mi cselekedjük azt, amit a Szentlélek cselekszik bennünk, ámbár akaratunk magától semmi olyat nem tesz is, amit az Isten kegyelmétől elválaszthatnánk. S ezért jól emlékezetünkben kell tartanunk azt, amit másutt Augustinustól idéztünk, hogy t.i. hiába igyekeznek némelyek az ember akaratában valami jót találni; mert amit ilyen összevegyítéssel az emberek a szabad akarat erejéből az isteni kegyelemhez hozzá toldani akarnak, nem egyéb, mint ennek megrontása. Éppen, mintha [317. oldal] zavaros és kesernyés vízzel akarná valaki keverni a jó bort! De noha minden, ami akaratunkban jó, a Szentlélek indításából származik, mégis mivel az akarás természetszerűleg velünk született, nem ok nélkül mondják, hogy mi cselekedjük azt, aminek dicsőségét Isten joggal követeli magának: első sorban azért, mivel jóvoltából a mienk mindaz, mait csak cselekszik bennünk, csak tudjuk, hogy nem tőlünk származik az; aztán mivel a mienk az ész, mienk az akarat, mienk az igyekezet, amelyeket ő igazgat a jóra.
16. Ami egyéb bizonyítékot még innen-onnan összeszedegetnek, a közepes tehetségűeknek sem okoz nagy fejtörést, ha az előbbi megfejtéseket jól eszükbe vették. Idézik Móz. I. könyvéből (47) e mondatot: "Annak az ő indulata te alattad vagyon és te néked hatalmad van ő rajta." Ezt a mondást a bűnre magyarázzák, mintha Káinnak azt ígérné az Úr, hogy lelke fölött nem lesz meg előbbi hatalma a bűnnek, ha annak elnyomására igyekezni akar. Mi pedig azt mondjuk, hogy a beszéd összefüggésével sokkal inkább megegyezik az, ha e mondást Ábelre vonatkoztatjuk. Mert e helyütt Istennek az volt a szándéka, hogy megfeddje azt a bűnös irigységet, melyet Káin az ő testvére iránt táplált. Teszi ezt két okból: mivel Kain ok nélkül gonosz tetten töri a fejét, hogy testvérét Isten színe előtt, kinél csak az igazságnak van becsülete, felülmúlja; azután, mivel felettébb háládatlan Isten jótéteményének elvétele után is, hogy még testvérét sem tudja tűrni, bár uralma alá adatott. Hogy azonban úgy ne tűnjék fel a dolog, mintha mi e magyarázatot csak azért karolnánk fel, mivel a másik ellenünk szól, engedjük meg, hogy Isten valóban a bűnről szólott. Ha így áll a dolog, akkor Isten, amit itt kijelent, vagy ígéri, vagy parancsolja. Ha parancsolja, már kimutattuk, hogy ebből egyáltalán nem következik a szabad akarat bebizonyítása; ha ígéri, hol ennek az ígéretnek betöltése, mikor a bűnnek Kain alávetette magát, dacára, hogy uralkodnia kellett volna rajta? Erre talán azt mondják, hogy az ígéretbe hallgatag feltétel van foglalva, mintha csak az mondatnék, hogy győzelmet aratott volna, ha harcolt volna. De vajon ki fogadhatna el ilyen kibúvót? Mert ha ezt az uralkodást a bűnre vonatkoztatjuk, senki sem kételkedhetik abban, hogy a beszédnek parancsoló értelme van, melyben nem az van meghatározva, hogy mire vagyunk képesek, hanem hogy mit vagyunk kötelesek megtenni, még erőnk felett is. Ámbár úgy maga a tárgy, mint nyelvtani okok azt követelik, hogy Kain és Ábel között összehasonlításról van szó, mivel az elsőszülött testvér nem lett volna öccsénél [318. oldal] alávalóbbnak tartható, ha saját vétke miatt annál rosszabb nem lett volna.
17. Az apostol bizonyságtételét is felhasználják, aki így szól (Róm. 916): "Nem azé a választás, akinek arra akarata van, sem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené." Ebből azt hozzák ki, hogy az akaratban és törekvésben van valami, ami bár önmagában erőtelen, Isten irgalmától támogatva mégis érhet el kedvező eredményt. De ha józanul megfontolnák, hogy mily tárgyról is értekezik e helyen Pál, nem magyaráznák megfontolatlanságukban oly fonákul ezt a mondatot. Tudom, hogy nézetük támogatására Origenest és Hieronymust1 is idézhetik; viszont velük szemben fölhozhatnám Augustinust; de hogy Origenes és Hieronymus mint vélekedtek, ránk nézve teljesen közömbös, ha világos, hogy Pál mit akart tanítani. [1 Orig. libr. 7. in epistol. ad Romanos. Hieronym. dial. 1. in. Pelag.] E helyen t.i. azt tanítja, hogy az üdvösség végül azok számára van készítve, akiket az Úr az ő irgalmasságára méltat s hogy veszedelem és örök gyalázat vár mindazokra, akiket ő el nem választott. Előbb a megvetettek sorsát mutatta fel Fáraó példájában, majd megerősítette a kegyelemből való elválasztás biztos voltát Mózes bizonyságával: "Könyörülök, akin könyörülök." S ezek után következteti: "Nem azé a választás, akinek arra akarata van, sem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené."
Ha ezt oly módon akarnánk magyarázni, hogy az akarat vagy igyekvés azért nem elégségesek, mivel ilyen teher hordozására igen gyengék, akkor fel kellene tennünk, hogy Pál nem valami helyesen szólt így. Félre tehát az ilyen alaptalan okoskodással: nem az akaróé, sem a futóé, tehát van valami akarat, van valami futás. Pál értelme ugyanis sokkal egyszerűbb: Nem az akarat, nem a futás az, ami nekünk az örök üdvösségre vezető utat elkészítené; itt egyedül csak Isten irgalma van. Mert e helyütt is csak ugyanazt mondja, mint Titushoz írt levelében, midőn azt írja (34), hogy az igazságnak cselekedeteiből, melyeket mi cselekedtünk, hanem az ő végtelen irgalmasságához képest. Még akik maguk úgy okoskodnak is, hogy Pál elismer valamelyes akaratot, vagy valamelyes futást, mert tagadta, hogy az akaróé vagy a futóé volna a választás, még ezek sem engednék meg nekem, hogy ugyanerre a mintára így következtessek: jó dolgokat cselekedtünk, mert Pál tagadja, hogy a cselekedetekkel, amelyeket cselekedtünk, megszerezhetnők az [319. oldal] jóindulatát. Ha ezen okoskodásomban észreveszik a hibát, nyissák ki szemüket s látni fogják, hogy az ő okoskodásuk sem ment hasonló tévedéstől. Erős ok az is, amelyre Augustinus1 támaszkodik: "Ha Pál azért mondta volna, hogy a választás sem az akaróé, sem a futóé, mivel sem az akarás, sem a futás nem elégséges, ez állítást az ellenkező értelem bizonyítására is el lehetne ferdíteni, hogy t.i. a választás nem Isten irgalmasságáé, mivel az sem munkálkodik magában." [1 Epist. 107. ad Vitalem (215).] Minthogy e második állítás képtelenség, méltán jut Augustinus arra a következtetésre, hogy ezt az apostol azért mondta, mivel az embernek nincs semmi jó akarata, hacsak az Úr elő nem készíti; nem, mintha nem volna kötelességünk az akarás és a futás, hanem mert mindkettőt Isten eszközli bennünk. Éppen ily tudatlanul ferdítik el némelyek Pál ama mondását (I. Kor. 39), hogy mi Istennel együtt munkálkodó szolgák vagyunk, ami hogy csak egyedül az egyházi szolgákra korlátoztatik, a legkevésbé sem kétséges; hogy pedig ezek együtt munkálkodóknak neveztetnek, nem azért van, mintha azok maguktól valamivel járulnának Isten munkájához, hanem mivel munkálkodásukat használja Isten, miután alkalmasakká tette őket s ellátta szükséges ajándékaival.
18. Felhozzák még Sirákot, kiről tudva van, hogy kétes tekintélyű író. De azért, ha szinte nem utasítjuk is vissza, (bár ezt joggal megtehetnénk), lássuk mit tanít a szabad akaratról. Azt mondja (1514), hogy az ember, mihelyt megteremtetett, azonnal saját belátása hatalmában volt; hogy eléje olyan parancsolatokat adott Isten, melyeket, ha megtartott volna, azok viszont őt tartották volna meg; hogy az embernek eléje volt adva az élet és halál, a jó és a rossz, hogy bármit akar, meg fog adatni neki. Ám legyen így; az ember teremtéstől fogva tehetséget kapott az élet és halál elnyerésére. Hát, ha mi viszont azt feleljük, hogy e szabadságot elvesztette? Bizonyára nem szándékozunk Salamonnak ellene mondani, aki azt állítja (Préd. 729), hogy az ember kezdettől fogva igaznak teremtetett, de sok gonosz gondolatokat szerzett saját magának. Mivel azonban az ember megromlásával mind magát, mind összes javait hajótörésre juttatta, nem következik mindjárt, hogy mindaz, amit az első teremtésnek tulajdonítunk, a bűnös és elfajult természetet is megilleti. Ezért én nem csak nekik, hanem Siráknak is (bárki lett légyen is) ezt felelem: "Ha az embert úgy akarod [320. oldal] tanítani, hogy az üdvösség megszerzésére szükséges képességet önmagában keresse, mi nem tartunk téged oly nagy tekintélynek, hogy Isten megdönthetetlen igéjével szemben bármi csekély mértékben neked adjunk igazat. Ha pedig csak az a szándékod, hogy féken tartsd a test gonoszságát, mely saját bűneit Istenre hárítván, hiábavaló mentegetődzés után szokott kapkodni s azért mondod azt, hogy az ember jóvá és igazzá teremtetett, hogy eképpen kitessék, miszerint ő maga volt oka a maga bukásának: szívesen helyeslem nézetedet. Csakhogy viszont te is egyezzél meg velem a tekintetben, hogy az ember azoktól az ékességektől, melyekkel őt az Úr kezdetben felruházta, saját hibája miatt megfosztatott és így valljuk meg együttesen, hogy az embernek nem védőre, hanem orvosra van szüksége."
19. Mindamellett semmit gyakrabban nem emlegetnek, mint Krisztusnak példázatát az utasról, akit a rablók félholtan vetettek az útfélre (Luk. 10). Jól tudom, hogy csaknem az összes íróknak az a vélekedése, hogy ez utasnak képében az emberi nemet ért veszedelem van lerajzolva. Ebből ellenfeleim azt az érvet veszik, hogy a bűn és ördög gyilkosság z embert nem csonkította meg annyira, hogy előbbi javainak némi nyomai meg ne maradtak volna benne. Hiszen a példázat is azt mondja, hogy félholtan hagyták az útfélen. Mert hol van ez a félelevenség, ha az igaz okosságnak és akaratnak valami része meg nem maradt volna benne?
Először azt kérdem, vajon mit cselekednének, ha képes beszédüket nem akarnám elfogadni? Mert kétségtelen, hogy az Úr beszédének igaz értelmén kívül gondolták ezt ki az atyák. A képes beszédnek nem szabad messzebb mennie, mint ameddig a Szentírás zsinórmértéke engedi; távolról sem elégséges tehát arra, hogy valamely hitcikknek alapjául szolgáljon. Nem hiányoznak okaim sem, amelyekkel, ha akarom, az egész kigondolt dolgot fölforgathatom. Mert Isten igéje nem hagy az embernek félholt életet, hanem azt tanítja, hogy az üdvösség tekintetében egészen megholt. Pál, mikor váltságunkról beszél, nem azt mondja, hogy félholt létünkre meggyógyultunk, hanem, hogy mikor meghaltunk volna, feltámadtunk. S Krisztus világosságának vételére sem a félholtakat, hanem az alvókat és eltemetetteket (Ef. 25 és 514) hívja; éppen így tesz az Úr maga is midőn azt mondja, hogy eljött az óra, melyben szavára a halottak föltámadnak (Ján. 525). Minő arccal állítanák szembe ennyi világos szentírási hellyel a maguk által könnyelműen kigondolt értelmet?
[321. oldal] Vegyük azonban e képes beszédet szilárd bizonyíték gyanánt. Ez esetben is mit tudnak kicsikarni tőlünk? Az ember féleleven; van tehát benne valami ép. Van t.i. a belátásra fogékony az elméje, bár az égi és lelki bölcsességhez el nem hatolhat. Van némi ítélőképessége arra nézve, hogy mi tisztességes, van benne némi érzet az istenség felől, bár Isten igaz ismeretére el nem juthat. De hova hanyatlanak ezek is? Azt bizonyára nem képesek megtenni, hogy Augustinusnak ama mondását, melyet a skolasztikus tanítók közfelfogása is helyeselt, megdönthessék, hogy t.i. az embertől az eset után elvétettek mindazok az ingyenes ajándékok, melyektől az üdvösség függ; a természeti ajándékok pedig megromlottak és megfertőztettek. Legyen tehát előttünk kétségtelen az az igazság, melyet semmiféle mesterkedéssel megdönteni nem lehet: hogy az ember elméje annyira elidegenült Isten igazságától, hogy csak az istentelen, fonák, rút, tisztátalan s bűnös dolgot érti, kívánja és próbálja meg; hogy a bűn mérge a szívet annyira megmételyezte, hogy belőle csak undok bűz tud előtörni. Ha az embernek néha a jónak némi látszatát mutogatják is, elméjük mégis képmutatással s csalárd hazugsággal teljes s lelkük a belső romlottság kötelékei közt vergődik.