Ez a 2. kötetben található III. könyv 21-24. fejezeteit tartalmazza szépen sorban.
1. Mivel pedig az élet szövetsége nem minden embernél hirdettetik egyformán és mivel azoknál is, akiknek hirdettetik, nem mindig egyforma vagy ugyanaz az eredmény, ebben a különbségben is az isteni ítéletnek csodálatos mélysége mutatkozik. Kétségtelen dolog ugyanis, hogy ez a különbség is az Isten akaratából eredő örök elválasztást szolgálja. Ha pedig nyilvánvalóan Isten akaratából történik az, hogy némelyeknek önként ajánltatik fel az üdvösség, mások pedig el vannak zárva az ehhez vezető úttól, itt azonnal nagy és nehéz kérdések merülnek fel, amiket csak úgy lehet megfejteni, ha tisztában vannak a jámbor lelkek azzal, amit az elválasztásról és az eleve elrendelésről tudniuk kell. Sok ember előtt igen nehéznek látszik ez a kérdés, mivel lehetetlennek tartják azt, hogy Isten az emberek közönséges tömegéből némelyeket az üdvösségre, másokat pedig a kárhozatra rendeljen el. Hogy azonban mily helytelenül cselekszenek ezek, amikor maguk gördítenek önmaguk elé akadályokat, az majd a tárgyalás további folyamán fog kitűnni. Pedig éppen ebben a homályosságban, amitől ők annyira rettegnek, lesz nyilvánossá ennek a tannak nemcsak a hasznos volta, hanem édes gyümölcse is. Oly világosan ugyanis, amint kellene, sohasem leszünk meggyőzve arról, hogy a mi üdvösségünk Isten ingyen kegyelemből való könyörületességének forrásából származik, ha csak tisztába nem jövünk az ő örök elválasztásával, mely Isten kegyelmét megvilágítja azzal az egybevetéssel, hogy nem fogad be különbség nélkül mindenkit az üdvösség reményébe, hanem némelyeknek megadja azt, amit másoktól megtagad. Hogy ennek a fő-fő igazságnak nem ismerése mennyit von el Istennek a dicsőségéből és az igazi alázatosságból, az mindenki előtt világos. Pál azonban tagadja, hogy ezt, aminek az ismerete annyira szükséges, megismerhetnénk, ha csak Isten semmi tekintettel sem lévén a cselekedetekre, el nem választaná azokat, akiket önmagában elrendelt. "Most is - úgymond (Róm. 115) - az Isten sokakat meghagyott az ő kegyelméből való választás szerint. Hogyha kegyelemből vagyon, tehát nem cselekedetekből; mert úgy a kegyelem nem volna kegyelem. Hogyha pedig cselekedetekből, tehát nem kegyelemből; mert úgy a cselekedet nem volna [203. oldal] cselekedet." Ha tehát az elválasztásnak eredetére kell visszatérnünk, hogy bizonyosak legyünk afelől, hogy a mi üdvösségünk egyedül Isten merő jóvoltából származik, akkor azok, akik ezt meg akarnák semmisíteni, tőlük telhetően, rosszakaratúan elhomályosítják azt, amit kiváltképpen és tele tüdővel kellene dicsőíteniük, s az alázatosságnak még csiráját is kitépik. Világosan tanúskodik Pál arról, hogy amikor a maradék-népnek üdvözítését az ingyen kegyelemből való elválasztásnak tulajdonítjuk, csak akkor ismerjük meg azt, hogy Isten egyedül az ő jóakaratából tartja meg azokat, akiket akar, nem pedig jutalmakat osztogat, mert ezzel Ő éppen nem tartozhatik. S akik becsukják ajtóikat azért, hogy senki ezt a tudományt megízlelni ne merészelje, azok épp oly igazságtalanságot követnek el az emberekkel, mint Istennel szemben, mert semmi más dolog nem képes bennünket kellően az alázatosságra indítani, s azt sem érezzük igazán, hogy mennyire le vagyunk mi Istennek kötelezve. Nem is találhatunk másban támaszt az álhatatos bizakodásra, amint ezt Krisztus is tanítja, aki, hogy annyi veszedelem, csalárdság és halálos harc között megmentsen bennünket a félelemtől és legyőzhetetlenekké tegyen, azt ígéri, hogy éppen megmarad mindaz, amit ő az Atyától őrizetbe vett (Ján. 1025). Ebből pedig arra következtethetünk, hogy örökös rettegésben élő nyomorultak azok, akik nem tudják, hogy ők Istennek a tulajdonai, s ezért igen rosszul gondoskodnak önmagukról is, meg a hívőkről is azok, akik az általunk említett három haszonnal szemben vakoskodva üdvösségünk alapját akarják megsemmisíteni. Hát ahhoz mit szólnak, hogy ebből származik szerintünk az egyház is, mely enélkül, mint Bernardus1 helyesen tanítja, nem volna feltalálható, sem a teremtmények között nem volna felismerhető, mivel csudálatos módon az üdvözítő eleve elrendelésének csűre és a nyomorúságos elkárhozás tömege között rejtőzködik. [1 Sermo in Cant. 78.]
Mielőtt azonban magához a dologhoz fognék, előzetesen a kétféle emberekkel kétféleképpen kell beszélnem. Az eleve elrendelésről való vitatkozást noha at magában véve is nehézkes dolog egy kissé, nagyon is zavarossá, sőt egészen veszedelmessé teszi az emberek kandisága, amelyet semmiféle korlátokkal sem lehet megszorítani annyira, hogy tiltott utakra ne tévedjen és a magasba ne törjön, s ha lehetne, Istennek semmi titkát sem hagyná meg, hanem mindent kikutatna és kimagyarázna. S mivel látjuk, hogy [204. oldal] erre a vakmerőségre és istentelenségre sokan ráadják magukat köztük olyanok is, akik különben nem rosszak, alkalmas módon figyelmeztetni kell őket arra, hogy e tekintetben mi az ő kötelességük. Először is hát azt jegyezzék meg, hogy ha az eleve elrendelés fürkészik, az isteni bölcsességnek legbensőbb részébe hatolnak, s ha valaki gondtalanul és vakmerően tör be ide, az nem találja meg azt, amivel kíváncsiságát kielégíthetné, hanem annál inkább olyan útvesztőbe bonyolódik, amiből éppen nem találja meg a kivezető utat. Mert nem is illő dolog az, hogy az ember büntetlenül kutassa azokat, amiket Isten önmagában akart elrejteni, és hogy bölcsességének magasztosságát (amelyet imádtatni, nem pedig megértetni akart, hogy ez által is csodálatos legyen előttünk) éppen az örökkévalóságból forgassa ki. Akaratának azon titkait, amelyeket velünk közlendőknek tartott, az ő igéjében jelentette ki; s csak annyit tartott közlendőnek, amennyiről látta, hogy nekünk szükséges és hasznos.
2. Eljutottunk a hit útjára - mondja Augustinus1 - maradjunk meg rajta általánosan. [1 Homilia. in Joann. 537] Ez az út vezet el bennünket a király szobájába, melyben a tudománynak és bölcsességnek összes kincsei el vannak rejtve. Mert az Úr Jézus Krisztus sem irigyelt az ő nagy és kiválasztott tanítványaitól semmit sem, midőn így szólt (Ján. 1612): "Még sok dolgok vannak, melyeket nektek kellene mondanom, de most el nem hordozhatjátok." Haladnunk kell, gyarapodnunk kell, fejlődnünk kell, hogy szíveink fogékonyak legyenek a dolgok iránt, melyeket most megérteni nem tudunk. Hogy ha minket az utolsó nap ilyen előrehaladásában talál, akkor majd megértjük azt, amit itt nem tudhattunk. Ha az a gondolat érvényre jut bennünk, hogy egyedül az Úr igéje az az út, mely bennünket annak kutatására vezet, amit Ő róla tudni szabad, és hogy egyedül ez az a világosság, mely nekünk világít, hogy meglássuk azt, amit Ő róla látni kell, az ilyen gondolat könnyen elvon és visszatart bennünket minden vakmerőségtől. Így ugyanis tudni fogjuk azt, hogy, mihelyt az ige határain túl léptünk, az útról letévedünk és sötétségben haladunk, ahol szükségképpen megtévedünk, megbotlunk és ismételten elesünk. Az legyen tehát első sorban is a szemeink előtt, hogy ez eleve elrendelést illetőleg másféle ismeretet keresni, mint ami a Szentírásban ki van fejtve, éppen olyan őrültség volna, mintha valaki olyan helyeken akarna járni, [205. oldal] ahol út nincsen, vagy a sötétben látni akarna. Ne is restelljük azt, ha e tekintetben valamit nem tudunk, mert itt a tudatlanság is bölcsesség. Sőt inkább tartózkodjunk annak a tudománynak a kutatásától, aminek a hajhászása egyrészt ostobaság, másrészt veszedelmes, sőt halálos. Ha pedig lelki féktelenségünk mégis erre ösztönöz bennünket, ennek megzabolázása céljából hivatkozzunk mindig arra, hogy amint igen sok mézet enni nem jó, azonképpen az ő maga tisztességét vizsgálni nem tisztességes (Péld. 2527). Meg van tehát az oka annnak is, hogy mért riadjunk vissza attól a vakmerőségtől, amely semmit mást nem hozhat ránk, mint romlást.
3. Vannak olyanok, akik, hogy ezen a bajon segítsenek, azt akarják, hogy egy szó említés se történjék az eleve elrendeléshez; s nyíltan azt tanítják, hogy ennek mindenféle kutatását úgy kerüljük, mint valami veszedelmes szirtet. Bár ezeknek tartózkodása méltán dicséretet érdemel azért, hogy felfogásuk szerint oly nagy józansággal kell érteni e szent titkokat, mégis mivel a kellő mértéknél jóval alább szállnak, keveset érnek el az emberi észnél, amely vakmerőségében nem engedi magát korlátok közé szorítani. Tehát, hogy e téren is a helyes határok közt mozogjunk, vissza kell térnünk az Isten igéjéhez mint olyanhoz, amelyben van értelmünknek biztos szabálya. A Szentírás ugyanis a Szentlélek iskolája, amely amint semmi olyan dolgot, amit tudni szükséges és hasznos, el nem mellőz, azonképpen nem is tanít semmi olyant, aminek tudása hasznos ne volna. Óvakodnunk kell tehát, hogy attól, amit a Szentírás az eleve elrendelésre vonatkozólag előad, a hívőket el ne zárjuk, nehogy olyan színben tűnjünk fel, mint aki rosszakaratúan megfosztjuk őket Isten jótéteményétől, vagy a Szentlelket vádoljuk és gúnyoljuk azzal, mintha olyant is tanított volna, amiket üdvös dolog volna valamiképpen eltitkolni. Engedjük meg - mondom - a keresztyén embernek azt, hogy Istennek összes ő reá célzó beszédei előtt megnyithassa lelkét és füleit, de azzal a kikötéssel, hogy amint az Úr becsukta az ő szent száját, ő is zárja be maga előtt a további kutatás útját. az lesz tehát a józanság leghelyesebb határa, ha nemcsak a tanulásban követjük Istent, aki előttünk jár, hanem mi is megszűnünk okoskodni akkor, amikor Ő felhagy a tanítással.
S az a veszedelem sem oly nagy, amitől ők félnek, hogy emiatt elménket el kellene fordítanunk Isten kijelentéseitől. Ismeretes Salamonnak az a mondása (Pld. 252), hogy Istennek tisztességére [206. oldal] van a dolgot eltitkolni. Mivel azonban a vallásosság és az általános felfogás szerint is nem vonatkoztathatjuk ezt bármilyen dologra, ügyelnünk kell itt a különbségre, nehogy a szerénység és józanság színe alatt valami durva tudatlanság nyerje meg tetszésünket. Ezt a különbséget pedig röviden, de világosan fejezi ki Mózes (V. Móz. 2929). "A titkok - úgymond - az Úréi, a mi Istenünkéi, a kinyilatkoztatott dolgok pedig a miénk és a mi fiainké." Látjuk ebből, hogy mennyire ajánlja a népnek a törvény tanításához való ragaszkodást az isteni végzés alapján, mivel Istennek tetszett ezt a törvényt kijelenteni; és hogy mennyire korlátok közé szorítja ugyanazt a népet egyedül azért, mert nem szabad a halandó embernek az Isten titkaiba hatolni.
4. Igaz ugyan, hogy egyes istentelen emberek minduntalan megragadnak az eleve elrendelésnél valamit, hogy azt ócsárolják, gúnyolják, megugassák, vagy csúfolják, de ha minket elrettent ezeknek szemtelensége, akkor hitünknek minden lényeges dogmáját el kell titkolni, mert ezek közül jóformán egyet sem kímélnek meg az ilyenek és a hozzájuk hasonlók a káromlásuktól. A patvarkodó elme éppúgy felindul annak hallatára, hogy Isten lényegében három személy van, mintha azt hallja, hogy Isten mikor az embert teremtette, előre látta azt, hogy mi fog történni vele. S kacagnak, mikor azt hallják, hogy a világ teremtésétől kezdve nem sokkal több múlt el ötezer évnél és azt kérdezik, hogy ugyan mért volt tétlen és aludt oly sokáig az Isten ereje. Szóval semmit sem hozhatunk fel, amit ők gúny tárgyává ne tennének. És hogy ezeket az istentelenségeket megfékezzük, tán hallgassunk a Fiúnak és a Szentléleknek istenségéről, vagy hallgatással mellőzzük a világ teremtését? Szó sincs róla, mert ebben is és mindenben hatalmasabb az Isten igazsága, semhogy az istentelenek gyalázkodásától vissza borzadna; amint ezt Augustinus1 is kimutatja az "Állhatatosság haszná"-ról szóló művében. [1 De bono perseverantiae. Cap. 15-20.] Látjuk ugyanis, hogy a hamis apostolok bármennyire gyalázták és szidalmazták is Pál igaz tudományát, mégsem tudták elérni, hogy ő azt szégyellje. Az pedig, hogy szerintük még a jámbor lelkekre is veszedelmes az erről való értekezés,mivel az intelmekkel ellenkezik, a hitet megrendíti és magát a szívet megzavarja és nyugalmától megfosztja, csak üres beszéd. [2 De bono perseverantiae. C. 14.] Augustinus2 sem titkolja, hogy éppen ezen okok alapján őt többször vádolták amiatt, hogy oly [207. oldal] nyíltan hirdeti az eleve elrendelést. Ő azonban ezeket, ami neki könnyű is volt, alaposan megcáfolta. De mi, mivel sok és különféle képtelenségekkel hozakodnak elő, ezeket egyenként majd a maguk helyén akarjuk megcáfolni. Csak arra akarom most úgy általánosságban az ő helyeslésüket is elnyerni, hogy azokat, amiket az Úr titkon elrejtve hagyott, ne kutassuk; amiket pedig nyilvánossá tett, el ne hanyagoljuk, hogy vagy a túlságos kíváncsiskodás, vagy másfelől a hálátlanság vádja alá ne essünk. Mert azt is igen helyesen mondja Augustinus,1 hogy mi egész biztonsággal követhetjük a Szentírást, amely mint a jó anya lassúbb léptekkel halad, hogy a mi gyengeségünket el ne hagyja. [1 Libr. 5. de Genes. ad liter. c. 3.] Akik pedig annyira óvatosak, vagy félénkek, hogy az eleve elrendelésről egészen hallgatni akarnak azért, hogy az ingatag lelkeket meg ne zavarják, vajon mi módon leplezik el önhittségüket, amikor követve Istent vádolják ostoba meggondolatlansággal, mintha nem látta volna azt a veszélyt, amelynek ők bölcsen elejét akarják venni? Aki tehát az eleve elrendelés tanát gyűlölséggel illeti, az nyíltan szidalmazza Istent, mintha ő meggondolatlanul cselekedett volna olyasmit, ami az egyházra ártalmas.
5. Az eleve elrendelést, amellyel Isten némelyeket az élet reményébe fogad, másokat pedig az örök halálra szán, egyszerűen tagadni nem meri senki, aki azt akarja, hogy őt istenfélő embernek tartsák; de sokféle álokoskodásba keverik különösen azok, akik Isten előre tudását teszik meg az eleve elrendelés alapjának. Mi is állítjuk ugyan, hogy mind a kettő meg van az Istenben, de szerintünk helytelen dolog egyiket a másiknak alárendelni. Midőn Istennek előre tudást tulajdonítunk, ezt olyanformán értjük, hogy mindenek mindig az Isten szemei előtt voltak és maradnak is örökké úgy, hogy az ő tudása előtt nincs múlt vagy jövő, hanem minden jelen, még pedig olyképpen, hogy ő nemcsak képzeletileg lát mindent (mint ahogy mi látjuk azokat a dolgokat, amiknek emlékezete a lelkünkben megmarad), hanem valóban lát és szemlél mindeneket, mintha eléje volnának helyezve. És ez az előre tudás kiterjed az egész világra és minden teremtményre. Eleve elrendelésnek pedig az Isten azon örök elhatározását nevezzük, amellyel önmagában elvégezte azt, hogy akarata szerint mi történjék minden egyes emberrel. Isten ugyanis nem egyforma állapotra teremt mindenkit, hanem némelyeket az örök életre, másokat pedig az örök kárhozatra rendelt már kezdettől fogva. Tehát a szerint, amint ki-ki egyik [208. oldal] vagy másik célra rendeltetett, mondjuk azt, hogy az életre, vagy a halálra van elválasztva. Erről pedig Isten nemcsak egyes személyekben tett tanúságot, hanem Ábrahám egész magvában is bizonyságát adta ennek, amiből nyilvánvaló, miszerint az ő akaratától függ, hogy milyen legyen bármely népnek is az állapota. Mikor a Felséges Úr eloszlatta a nemzeteket és szétválasztotta Ádám fiait, az Úrnak tulajdona volt Izrael népe, Jákób néki sorssal jutott része (V. Móz. 328). Mindeninek szemei előtt van itt az elkülönülés: Ábrahám személyében mint valami száraz törzsben egy nép választatik ki különösképpen a többiek elvetésével anélkül, hogy az ok ismeretes volna előttünk, ha ugyan az más, mint amit - hogy az utódokat a dicsekedés ürügyétől megfossza - Mózes tanít, hogy t.i. őket csakis az Istennek ingyen kegyelemből való szeretete emelte a többi fölé. A megszabadítás okául ugyanis azt jelöli meg, hogy Isten az atyákat szerette és ezért választotta ki ő utánuk az ő magvukat (V. Móz. 437). Világosabban megmondja ezt egy másik fejezetben (V. Móz. 77), midőn így szól: nem azért választott titeket, hogy minden népnél többen volnátok, hanem tetszett neki, hogy titeket válasszon ki, mivel szeretett titeket az Úr. Többször ismétli Mózes ezt az intelmet is (U.o. 1014): Íme az Úréi a te Istenedéi, az egek, a föld és minden, ami rajta van; de egyedül a ti atyáitokat kedvelte, hogy szeresse őket és mint magvukat titeket választott ki. Másutt megint megparancsolja nekik, hogy szentek legyenek, mivel ők kiváltképpen való néppé választattak. S egy más helyen ismét azt mondja, hogy szeretetből oltalmazta Isten a népet. Ezt magasztalják a hívők is (Zsolt. 475) e szavakkal: Kiválasztotta nékünk örökségünket, Jákob dicsőségét, akit szeretett. Azokat az adományokat ugyanis, amikkel Isten őket felékesítette, mindannyit az ingyen kegyelemből való szeretetnek tulajdonítják, nemcsak azért, mivel tudták, hogy ők azokat éppen nem érdemeik folytán nyerték, hanem mivel tudták azt is, hogy maga a szent pátriárka sem volt megáldva olyan erénnyel, hogy azzal önmagának és utódainak ily kiváltságos tisztességet szerezzen. És hogy még jobban megsemmisítsen mindenféle kevélykedést, szemére hányja Mózes a népnek, hogy semmi ilyent meg nem érdemelt, mivel makacs és keménynyakú (V. Móz. 96). Ezt a kiválasztást gyakran a próféták is haraggal és feddve hányják szemére a zsidóknak, mivel attól gyalázatosan eltértek. De bárhogyan áll is a dolog, most lépjenek hát már a porondra azok, akik az elválasztást az emberek méltó voltához, vagy a cselekedetek érdemeihez akarják kötni, mikor látják, hogy [209. oldal] egy nép a többieknek valamennyinek föléje helyeztetik, mikor azt hallják, hogy semmiféle tekintet sem vezette az Istent arra, hogy a csekély számú és ismeretlen, hozzá még gonosz és erkölcstelen néppel szemben nagyobb jóakaratot tanúsítson; avagy tán Ő vele szállnak perbe azért, mert ily módon akart tanúságot tenni könyörületességéről? De sem Istennek munkáját meg nem akaszthatják zajongásaikkal, sem az ő igazságát meg nem bánthatják vagy meg nem sérthetik azzal, hogy mocskolódásaik köveit az ég felé hajigálják, amik inkább a saját fejeikre hullanak vissza. Az ingyen kegyelemből való szövetségnek erre az alapjára vannak utalva az izraeliták, amikor Istennek hálákat kell adniok, vagy a jövendő felől reménységgel kell lenniök. "Ő alkotott minket - mondja a próféta (Zsolt. 1003) - és nem magunk, az ő népe és az ő legelőinek a juhai vagyunk." Nem fölösleges ez a tagadás, mely a mi kizárásunk végett van hozzátéve azért, hogy megtudják, miszerint mindazon jóknak, amelyekkel ők kitűnnek, Isten nemcsak a szerzője, hanem hogy önmagából vette az okot is, mivel ő bennük semmi sem volt, ami ily nagy tisztességre méltó lett volna. Azt is meghagyja a próféta, hogy Istennek a puszta jóakaratával is megelégedjenek, midőn így szól (Zsolt. 1056): Oh Ábrahámnak az ő szolgájának magva; oh Jákobnak az ő választottjának fiai! És miután Isten szüntelen való jótéteményeit mint a kiválasztás gyümölcseit sorolta fel, végül azt mondja, hogy azért cselekedett az Úr ily bőkezűen, mivel megemlékezett az ő szövetségéről. S ezzel a felfogással megegyezik az egész egyház éneke (Zsolt. 444): a te jobbod és a te orcád világossága adott a mi atyáinknak földet, mivel kedvedet találtad ő bennük. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy valahányszor a földről van szó, ez mindig látható jelképe a titkos elválasztásnak, amely a fiúvá fogadást is magába foglalja. Ugyanerre a háládatosságra inti Dávid a népet egy másik helyen (Zsolt. 3312) e szavakkal: "Boldog nép az, amelynek Istene Jehova, az a nép, amelyet örökségül választott magának." A jó reménységre pedig Sámuel hangolja őket (I. Sám. 1222), mondván: "Nem hagy el az Úr titeket az ő nagy nevéért, mert tetszett az Úrnak, hogy titeket a maga népévé válasszon." Amiképpen Dávid is, mikor hitét támadják meg, ezzel fegyverkezik fel a küzdelemre (Zsolt. 655): "Boldog az, akit te kiválasztasz, hogy lakozzék a te tornácaidban." Mivel pedig az elválasztást, mely Istenben volt elrejtve, úgy a első, mint a második megszabadítás, valamint a közbeeső jótétemények is megerősítik, erre vonatkoztatja Ézsaiás az "elválasztás" [210. oldal] szót, midőn így szól (141). Könyörül az Úr Jákobon és ismét kiválasztja Izraelt; mert a jövő időt jelezve azt mondja, hogy az általa látszólag már elvetett nép maradékának összegyűjtése jele lesz az állandó és szilárd elválasztásnak, amely már egészen veszendőnek látszott. Mikor pedig egy másik helyen ezeket mondja (Ézs. 419): elválasztottalak és meg nem utállak, ezzel az atyai jótékonyság kiváló bőkezűségének szakadatlan voltára hívja fel figyelmünket. Még világosabban szól az angyal Zakariásnál, mondván (Zak. 212): újra magáévá fogadja az Úr Jeruzsálemet; mintha ezt szigorúan büntetvén magától elvetette volna, vagy száműzetés lett volna az elválasztás félbeszakítása; bár ez, ha jelei nem tűnnek is mindig fel, mégis változatlan marad.
6. De térjünk át az eleve elrendelésnek második fokára, vagyis arra, melyben Istennek egyes személyekre irányuló különös kegyelme látható: mivel Isten Ábrahámnak ugyanazon nemzetségéből némelyeket elvetett, másokat pedig egyházában kegyelmesen megtartott fiai között. Kezdetben Izmael egyenlő fokon állott Izsákkal, mert a lelki szövetség ő benne is ép úgy meg volt pecsételve a körülmetélés jelével. Elvettetett ő is, azután Ézsau, végül mérhetetlen nagy sokaság és majdnem az egész Izrael. Izsákban hivatott el a mag, s ugyanez az elhívatás megmaradt Jákobban is. Hasonló példát mutatott Isten Saul elvetésével is, amit a zsoltár is (7867) magasztalva említ e szavakkal: megutálá a József sátorát és nem választá Efraim törzsét, hanem a Juda törzsét választá. S ezt a szent történet többször is előhozza, hogy ebben a változásban még inkább nyilvánvalóvá legyen Isten kegyelmének csodálatos titka. Szerintem Izmael, Ézsau és a hozzájuk hasonlók hasonlók a saját bűnük és hibájuk folytán vesztették el a fiúságot, mivel az a föltétel volt eléjük tűzve, hogy Isten szövetségét hűségesen megtartsák, ők pedig azt hűtlenül megsértették. Mindazonáltal az Isten különös jótéteményét mutatja az, hogy méltóztatott őket a többi nemzetek fölé emelni, amint a zsoltár (14720) is mondja: nem tesz így más népekkel, végzéseit sem tudatja velük. Egyébiránt nem meggondolatlanul mondtam azt, hogy az elválasztásnak két fokát kell megjegyezni, mivel Isten az egész nép elválasztásában megmutatta azt, hogy ő szoros értelemben vett jóságában semmiféle törvényekhez sincs kötve, hanem szabadon cselekszik úgy, hogy éppen nem kívánhatjuk tőle kegyelmének egyforma osztogatását, melynek egyenlőtlensége éppen azt mutatja, hogy ez a kegyelem ingyenes. Ezért tesz Malakiás (12) szemrehányást Izraelnek az ő hálátlansága [211. oldal] miatt, mivel ők, akik nemcsak az egész emberi nemből, hanem még a szent családból is Isten különös tulajdonává választattak, Istent, ezt a jóságos Atyát hűtlenül és istentelenül megvetik. "Vajon nem atyjafia vala-e Ézsau Jákobnak, mondja az Úr; Jákobot pedig szerettem, Ézsaut ellenben gyűlöltem." Isten ugyanis kinyilvánítja ezzel azt, hogy, bár mindketten ugyanazon Szent Atyától származtak, egy szövetség örökösei s végül egyazon szent törzsből való hajtások voltak, Jákob fia mégsem közönséges módon voltak elkötelezve azért, hogy erre a méltóságra emeltettek; hanem mivel az elsőszülött Ézsau elvettetésével az ő atyjuk, aki fiatalabb volt, nyerte el az örökséget, kétszeres hálátlansággal vádolta őket és arról panaszkodik, hogy e kétszeres elköteleztetésükről is megfeledkeztek.
7. Bár már eléggé világos az, hogy Isten az ő titkos akarata szerint szabadon választja el azokat, akiket akar és vet vissza másokat, mégis ezzel csak félig van kifejtve az ő ingyen kegyelemből való elválasztása, ha csak át nem térünk azokra az egyes személyekre, akiknek Isten nemcsak felajánlja az üdvösséget, hanem úgy adja azt nekik, hogy az ő hatásának a bizonysága homályos vagy kétséges ne legyen. Ezek pedig egyedül abban a magban találhatók fel, amelyről Pál tesz említést (Róm. 98, Gal. 316,19,20). Mert ha az örökbefogadás Ábrahám kezébe volt is letéve, mégis mivel utódai közül sokan, mint afféle rothadt tagok kivágattattak azért, hogy hatékony és igazán állandó legyen az elválasztás, vissza kell menni ahhoz a főhöz, melyben a mennyei Atya az ő kiválasztottait egymással összekötötte és feloldhatatlan kötelékkel magához fűzte. Így tündöklött ki Ábrahám nemzetségének örökbefogadásából Istennek bőséges kegyelme, amelyet másoktól megtagadott. A Krisztus tagjaiban azonban sokkal jobban feltűnik a kegyelem ereje, mivel ők az ő fejüknek a testébe oltatván, az üdvösségből soha ki nem esnek. Malakiásnak a föntebb említett mondásából tehát igen szépen következteti Pál apostol azt, hogy amikor Isten az örök élet frigyének a felhozásával valamely népet magához hív, ebben a részben benne van az elválasztásnak különleges módja is úgy, hogy hathatós kegyelmével nem választ el összekeverve mindeneket. Az a mondás, hogy: Jákobot szerettem, a pátriárka egész maradékára vonatkozik, akiket a próféta ott szembe állít Ézsau maradékaival. Ez azonban nem akadályozza meg azt, hogy egy ember személyében is, mint példában, ne állhatna előttünk az elválasztás, amely el nem múlhat anélkül, hogy célját el ne érné. Nem hiába mondja [212. oldal] Pál apostol (Róm. 111), hogy ezek neveztetnek maradéknak, mivel a tapasztalat mutatja, hogy a nagy sokaságból igen sokan elhullnak és elvesznek, úgy, hogy többnyire csak a kisebb rész marad meg. Hogy pedig a népnek általános elválasztása nem mindig határozott és állandó, annak az oka is nyilvánvaló: mert azokat, akikkel az Isten egyezségre lép, nem ajándékozza meg mindjárt az újjászületés lelkével, amelynek erejével mindvégig megmaradnának a szövetségben; hanem a külső változás a kegyelem belső hatása nélkül, ami képes volna őket a szövetségben megtartani, valami közbeeső az emberi nem elvetése és kevés számú kegyesek kiválasztása közt. Isten örökségének neveztetik Izrael egész népe, s mégis sokan voltak köztük olyanok, akik elvettettek, de mivel Isten nem hiába ígérte, hogy Atyjuk és megváltójuk lesz, inkább tekinti a saját ingyen kegyelmét, mint sokaknak hűtlen elpártolását, akik nem is törlik el az ő igazságát. Abból ugyanis, hogy valami maradékot tartott meg magának, kitűnik, hogy elhívását meg nem bánta. Mert abban, hogy egyházát inkább Ábrahám fiaiban, mint elvetemült pogányokból gyűjtötte össze, a saját szövetségét tartotta szem előtt, amelyeket, miután a sokaság megsértett, kevesekre korlátozott, hogy egészen meg ne semmisüljön. Szóval Ábrahám magvának ez az általános elválasztása némileg látható jelét képezte a nagyobb jótéteménynek, amelyre Isten a sokak közül egyeseket méltatott. Ez az oka annak, hogy miért különbözteti meg Pál oly gondosan Ábrahám test szerinti fiait a lelkiektől, vagyis azoktól, akik Izsák példája szerint hívattak el; nem mintha Ábrahámnak egyszerűen fia lenni tán hiábavaló és haszontalan dolog volna (amit a szövetség megbánása nélkül mondani nem lehet), hanem mivel Istennek változhatatlan tanácsa, amellyel előre kiválasztotta magának azokat, akiket akart, csakis e utóbbiakban volt hatékony és csakis ezeknek szolgált üdvösségükre. Míg azonban a Szentírásból vett bizonyságokból meg nem világosítjuk, hogy miképpen kell efelől gondolkodnunk, arra figyelmeztetem az olvasókat, hogy egy irányba se alkossanak maguknak előre ítéletet. Azt mondjuk tehát mi is, amit a Szentírás világosan kimutat, hogy Isten az ő örök és megmásíthatatlan tanácsával egyszer elhatározta, hogy kiket akar majdan az üdvösségbe fölvenni és viszont kiket akar kárhozatra vetni. Ez a tanács pedig - szerintünk - az Isten könyörületességén alapszik és éppen nincs tekintettel az ember érdemes voltára; akiket pedig a kárhozatra szánt, azok előtt az ő igazságos és feddhetetlen, de megfoghatatlan ítélete folytán elzárta az élet [213. oldal] útját. Azt állítjuk továbbá, hogy a választottakban az elhívás az elválasztás bizonyítéka; azután, hogy a megigazulás az elválasztás megnyilvánulásának a másik jele, amíg el nem jut az ember a dicsőségre, ami az elválasztásnak beteljesedése. Amiképpen pedig az elhívással és a megigazítással jelöli meg az Úr az ő választottait, azonképpen a megvetetteket az ő nevének ismeretéből, vagy az ő Lelkének megszenteléséből kizárván, ezekkel mintegy jelekkel mutatja meg, hogy minő ítélet várakozik azokra. S itt sok olyan koholmányt elhallgatok, amelyeket az ostoba emberek költöttek azért, hogy az eleve elrendelést semmivé tegyék; mert nem szorulnak cáfolásra azok a dolgok, amelyek, mihelyt napvilágra jutnak, hamis voltukat maguk is eléggé kimutatják, hanem csakis azokra szorítkozom, amik fölött a tudósok vitatkoznak, vagy amit az egyszerűbb embereknél nehézséget okozhatnak, vagy amiket az istentelenség tetszetősen tudna felhasználni Isten igazságosságának gúnyolására.
1. Az eddig mondottak, de leginkább a hívőknek ingyen kegyelemből való elválasztása, alkotja sokaknál a vita főpontját, amit azonban megdönteni éppen nem tudnak. Általában véve ugyanis azt gondolják, hogy Isten, amint kiről-kiről előre látja, hogy érdemei lesznek, aszerint tesz különbséget az emberek közt. Akikről tehát Isten előre tudja, hogy az Ő kegyelmére nem lesznek méltatlanok, azokat fiaivá fogadja; akikről pedig azt látja, hogy természetük a gonoszságra és az istentelenségre hajlik, azokat a halál kárhozatának adja át. Így Istennek az előretudását is belevegyítvén a dologba, ezzel az elválasztást nemcsak hogy elhomályosítják, hanem eredetét is másra viszik vissza. S általában véve nemcsak a köznép vélekedik ilyenformán, hanem ennek a vélekedésnek előkelő szószólói is voltak minden időben. S ezt nyíltan is elismerem, nehogy valaki abban bizakodjék, hogy árthat a mi ügyünknek azzal, ha ezeknek a neveit ellenünk felhozza. Mert erősebb e tekintetben Istennek az igazsága, hogysem azt meg lehetne rendíteni, és világosabb, hogysem emberi tekintély elhomályosíthatná. Némelyek azonban, akik sem a Szentírásban nem bírnak kellő jártassággal, sem arra nem érdemesek, hogy szavuk meghallgattassék, nagyobb gonoszsággal tépik meg az igaz tudományt,semhogy vakmerőségüket tűrni lehetne. [214. oldal] Mivel ugyanis Isten az ő akarata szerint némelyeket elválaszt, másokat pedig elmellőz, szinte pert indítanak ellene. De ha a dolog önmagában is ismeretes, akkor mi hasznát veszik az Istennel való perlekedésnek? Semmi olyasmit nem tanítunk, amit a tapasztalat is ne bizonyítana, hogy t.i. Istennek mindenkor szabadságában volt, hogy azoknak adja az ő kegyelmét, akiknek akarja. Nem kutatom, miért múlta felül Ábrahám maradéka a többi népeket, ha csak azon kegyelem folytán nem, amelynek oka az Istenen kívül fel nem található. Feleljenek nekem, hogy miért emberek inkább és nem ökrök vagy szamarak? Hiszen Istennek szabadságában lett volna az, hogy kutyáknak teremtse és mégis a saját képére alkotta őket. Helyesnek tartanák-e azt, hogy az oktalan állatok kérdőre vonják Istent sorsuk miatt, mintha igazságtalanul cselekedett volna velük? Az, hogy ők ilyen kiváltságban részesültek, amit éppen nem érdemeik folytán nyertek, semmivel sem igazságosabb dolog, mint az, hogy Isten az ő jótéteményeit az ő ítéletének mértéke szerint különféleképpen osztja ki. Ha pedig a személyekre térnek át, mint ahol még nagyobb méltatlanságnak tartják az egyenlőtlenséget, legalább Krisztus példája elrémíthetné őket attól, hogy erről a fenséges titokról oly bátorságosan fecsegjenek. Halandó ember fogantatik Dávid magvából; vajon mit mondanak, hogy minő erények által érdemelte ki ez az ember előre azt, hogy még anyjának a méhében az angyalok feje, Isten egyszülött fia, az Atya képmása és dicsősége, a világ világossága, igazsága és üdvössége legyen? Igen helyesen jegyzi meg Augustinus1, hogy éppen az egyháznak a fejében van meg az ingyen kegyelemből való elválasztás legfényesebb tüköre, hogy minket a tagokban meg ne zavarjon; nem is azért lett Isten fiává, mert igazságosan élt, hanem ingyen ajándékozta meg őt Isten ily nagy méltósággal azért, hogy azután másokat tegyen részesévé az ajándékainak. [1 De corr. et gratia ad Valent. c. 15. Továbbá: De bono perseverantiae c. ultim. és: De verbis Apost. Serm. 8.] Ha pedig valaki azt kérdezné, hogy mért nem olyanok mások mint ő, vagy mért vagyunk mi mindnyájan romlottak, ő pedig maga a tisztaság: az ilyen nemcsak őrültségét, hanem egyúttal szemtelenségét is elárulja. Hogyha Istent meg akarják fosztani az elválasztásra és visszautasításra való szabad jogtól, akkor vegyék el egyúttal Krisztustól is azt, ami neki adatott. Érdemes megfigyelni, hogy mint nyilatkozik mindegyikről a Szentírás.
Pál apostol, mikor azt tanítja (Ef. 14), hogy Isten a Krisztusban választott minket, minekelőtte e világnak fundamentuma felvettetnék, ezzel bizonyára elejét veszi annak, hogy saját érdemes voltunkra gondoljunk. Ez ugyanis éppen annyi, mintha ezt mondaná: mivel Ádámnak egész nemzetségében nem talált a mennyei Atya senkit sem, aki méltó lett volna az ő elválasztására, Krisztusra fordította tekintetét, hogy mintegy az ő testéből válassza azokat a tagokat, akiket az élet közösségére föl akart venni. Ehhez tartsák hát magukat szilárdul a hívők; azért fogadott Isten bennünket Krisztusban a mennyei örökségbe, mivel önmagunkban nem voltunk alkalmasak ily nagy kitüntetésre. S ezt máshol is felemlíti, és pedig akkor, amikor a kolossébelieket hálaadásra buzdítja azért, mivel Isten végzésére által alkalmasakká tétettek a szentek örökségében való részesülésre (Kol. 112). Ha Istennek abbeli kegyelmét, hogy a jövő élet dicsőségének elnyerésére alkalmasakká legyünk, megelőzi az elválasztás, mit talál akkor bennünk Isten olyant, ami arra indíthatná, hogy minket elválasszon? Még világosabban kifejezi azt, amit én mondnai akarok, Pálnak egy másik mondása. Kiválasztott minket - úgymond (Eféz. 14) - minekelőtte e világnak fundamentuma felvettetnék, az ő akaratának jó kedve szerint, hogy legyünk szentek és feddhetetlenek ő előtte. Itt tehát Isten jó tetszését szembe állítja mindennemű érdemünkkel.
És hogy annál szilárdabb legyen a bizonyítás, érdemes ennek a mondásnak minden egyes részét megjegyezni, mert ezek, ha egymással összekapcsoljuk, minden kételkedésünket megszüntetik. Választottakat említvén, kétségtelen dolog, hogy a hívőket nevezi ezen a néven, amint azt hamarosan be is bizonyítja. Amiért is gyalázatos hazugsággal rontják meg ezt a nevet azok, kik ezt elferdítve arra az időre magyarázzák, melyben először hirdettetett az evangélium. S mikor azt mondja, hogy elválasztattak még a világ teremtése előtt, ezzel teljesen lehetetlenné teszi azt, hogy a saját érdemeinkre gondoljunk. Mert mi oka volna a megkülönböztetések azok közt, akik még nem is voltak, s akik majd utóbb Ádámban egyenlők lesznek? Már pedig, ha Krisztusban választattak el, ebből az következik, hogy nem csak önmagán kívül választatott el mindenki, hanem egyik a másiktól is elkülönítve, mivel látjuk azt, hogy nem mindnyájan tagjai a Krisztusnak. Azon hozzátétel pedig, miszerint azért választattak el, hogy szentek legyenek, világosan megcáfolja azt a tévelygést, mely az elválasztást az előre tudásból származtatja; mert Pál azt hangoztatja, [216. oldal] hogy az emberben levő összes erények az elválasztás következményei. Már most, ha a legfőbb okot keressük, arra Pál azt feleli, hogy Isten rendelte így, még pedig az ő akaratának tetszése szerint. E szavakkal semmivé teszi az elválasztás mindazon eszközeit, amelyekről az emberek mint ő bennük meglevőkről képzelődnek. Azt tanítja ugyanis, hogy mindazok a jótétemények, amelyeket Isten a lelki életre adományoz, ebből az egy forrásból erednek, mivel Isten azokat választotta el, akiket akart és még születésük előtt félretette számukra azt a kegyelmet, amelyre őket méltatni akarta.
3. Ahol pedig Istennek ez a jótetszése uralkodik, ott éppen nem jönnek számításba a cselekedetek. Ezt az ellentétet ugyan nem említi fel itt az apostol, de alattomban értetődik, amint hogy azt ugyancsak ő egy másik helyen kifejti. "Hívott minket - úgymond (II. Tim. 19) - szent hivatallal, nem a mi cselekedeteink szerint, hanem az ő végzése és kegyelme szerint, mely adatott nekünk a Jézus Krisztusban örök időknek előtte." Már föntebb mutattuk, hogy ez a mondás: szentek legyünk és feddhetetlenek - minden kétséget megszűntet. Mert ha azt mondjuk, hogy azért választott ki bennünket Isten, mivel előre látta, hogy szentek leszünk, ezzel felforgatjuk Pálnak a sorrendjét. Egész biztonsággal tehát ilyenformán következtethetünk: Ha Isten azért választott ki bennünket Isten, hogy szentek legyünk, akkor nem azért választott ki, mert előre látta, hogy ilyenek leszünk. Ellentmondásban áll ugyanis egymással ez a két dolog: az elválasztásból nyerik el a kegyesek azt, hogy szentek legyenek és ez a másik, hogy ehhez a saját cselekedeteik érdemes volta juttatja el őket. Semmit sem ér itt az a szőrszálhasogatás sem, amihez oly gyakran folyamodnak, hogy éppen nem a megelőző érdemekért osztogatja az Úr az elválasztás kegyelmét, hanem a leendő érdemeknek adja meg azt. Az a mondás ugyanis, hogy a hívők azért választattak el, hogy szentek legyenek, jelzi egyúttal azt is, hogy az ő leendő szentségük az elválasztásból veszi eredetét. S vajon hogy vág össze ez a mondás, hogy az, ami az elválasztásból származik, egyúttal oka is az elválasztásnak? Úgy látszik, hogy Pál azt, amit mondott, később még jobban megerősíti, amikor így szól (Eféz. 15): az ő akaratának jó kedve szerint, melyet elrendelt vala magában. Ha tehát Isten önmagában elvégezte, ez annyit jelent, mintha azt mondanánk, hogy Isten önmagán kívül semmire sem volt tekintettel, amit őt elhatározásában vezette volna. Ezért rögtön hozzáteszi, hogy a mi [217. oldal] elválasztásunknak a maga egészében csakis az a célja, hogy az isteni kegyelem dicsősége legyünk. És bizonyára a mi elválasztásunkban csak akkor dicsőíthetjük egyedül Istennek kegyelmét, ha ez egészen ingyenes. Nem lehetne pedig egészen ingyenes, ha Isten övéinek kiválasztásában maga is tekintettel volna arra, hogy kinek-kinek milyenek lesznek a cselekedetei. Amit tehát Krisztus az ő tanítványainak mondott, az általában véve az összes hívőkre is vonatkozik: Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket (Ján. 1516). S ezzel nemcsak az előző érdemeket zárja ki, hanem egyúttal azt is jelzi, hogy őbennük magukban nem volt semmi olyan, ami okot adott volna arra, hogy őket elválassza, ha elől nem járt volna az ő kegyelme. S így értendő Pálnak ez a mondása is (Róm. 1135): "Ki adott valamit először néki, hogy azt megadná annak?" Ezzel ugyanis azt akarja megmutatni, hogy Isten jósága oly módon előzi meg az embereket, hogy bennük sem előzőleg, sem utólag nem talál semmi olyant, amiért irántuk kegyes lehetne.
4. Továbbá a rómaiakhoz írott levelében (96-11), amelyben ezt az érvet megismétli és bővebben is kifejti, tagadja, hogy mindnyájan izraeliták azok, akik Izraeltől származtak, mert ha az örökösödés jogán mindannyian megáldattak, az örökségben való következés mégsem szállott át mindenkire egyformán. Ez a vita a zsidó nép kevélységéből és hamis dicsekedéséből vette eredetét. Mivel ugyanis az egyház nevet önmagunknak tulajdonították, azt akarták, hogy az evangélium hitelessége is ő tőlük függjön; amint hogy manapság ezen képzelt külszín alatt a pápisták is szívesen lépnének az Úr Isten helyére. Pál apostol, bár megengedi azt, hogy Ábrahám nemzedéke szent a szövetség alapján, mégis azt állítja, hogy közülük igen sokan kizárattak; nemcsak azért, mivel annyira elfajultak, hogy a törvényes fiúkból törvénytelenekké lettek, hanem azért is, mivel ebben a legfőbb fokon mutatkozik és uralkodik Istennek különös elválasztása, mely egyedül teszi az ő részéről érvényessé a fiúvá fogadást. Ha tehát némelyeket jámborságuk erősítene meg az üdvösség reményében, másokat pedig egyedül elpártolásuk űzne el attól, akkor bizonyára ostobaság és képtelenség volna Pálnak azon cselekedete, hogy az olvasókat egész a titkos elválasztásig emeli. Már pedig, ha Isten akarata, melynek az oka önmagán kívül nem látható és nem is kereshető, egyeseket úgy elválaszt másoktól, hogy Izraelnek nem minden fia igazi izraelita, akkor hiábavaló képzelődés az, hogy ki-ki önmaga [218. oldal] a saját állapotának előidézője. Még jobban kifejti ezt a dolgot Jákobnak és Ézsaunak a példájával. Mivel ugyanis mind a kettő Ábrahám fia volt, s egyazon anyaméh hordozta őket, az elsőszülöttséggel járó méltóságnak Jákobra való átruházása csodával határos változás volt, amely változás azonban Pál állítása szerint az egyiknek elválasztását s a másiknak elvettetését bizonyítja. Ennek az okát és eredetét keressük itt, amelyet az előretudás mesterei az emberek erényeibe és bűneibe akarnak helyezni. Az ugyanis kedvenc vesszőparipájuk, hogy Isten azt mutatta meg Jákob személyében, hogy Ő az ő kegyelmére méltókat elválasztja; Ézsau személyében pedig azt mutatta meg, hogy akiknek gonoszságát előre látta, azokat elveti. Így beszélnek ők elég vakmerően. És hogyan beszél Pál? "Amikor még nem születtek, és semmi jót vagy rosszat még nem cselekedtek, hogy Istennek az ő választása szerint való végzése, mely nem a cselekedetekből, hanem a hívó istentől volt, az ő erősségében megmaradjon. Ezt mondá Isten: A nagyobbik szolgál a kisebbiknek; amiképpen meg vagyon írva: Jákobot szerettem; Ézsaut Pedig gyűlöltem" (Róm. 911-13). Ha valami szerepe volna az előre való tudásnak a testvérek közt levő megkülönböztetésben, akkor bizonyára helytelen dolog volna az idő megemlítése. Tegyük fel, hogy Jákob azért választatott el, mert leendő erényei megszerezték neki ezt a méltóságot, miért mondaná akkor Pál azt, hogy még nem született meg? Meggondolatlanul volna akkor hozzátéve az is, hogy mikor még semmi jót nem cselekedett, mert azonnal készen lehetünk azzal a kifogással, hogy Isten előtt semmi sincs rejtve és így Jákob kegyessége is ismert volt előtte. Ha a cselekedetek kegyelmet szereznek, akkor ezek értékének Jákob születése előtt is épp úgy meg kellett lennie, mintha már felnövekedett volna. De a csomó megoldásában tovább megy az apostol és azt tanítja, hogy Jákob fiúvá fogadtatása nem a cselekedetekből, hanem Istennek a hívásából származott. A cselekedetekben sem jövő, sem múlt időről nem szól; azután pedig határozottan szembe állítja azokat Isten hívásával s az egyiknek állításával a másikat egészen semmivé akarja tenni; mintha azt mondaná, hogy arra kell tekintettel lenni, mi tetszik az Istennek, s arra, hogy mit visznek véghez az emberek önmaguktól. Végül bizonyos, hogy Pál az elválasztás és végzés szavakkal mindazokat az okokat, amiket az emberek az Isten titkos akaratán kívül költeni szoktak, eltávolítja ettől az októl.
5. Ugyan mit hoznak fel ezeknek az elhomályosítására azok, akik akár a múlt, akár a jövő cselekedetekben valami hatást tulajdonítanak az elválasztásra? Ez ugyanis nem egyéb, mint kigúnyolása annak, amit annak, amit az apostol állít, hogy t.i. nem a cselekedetekből, hanem tisztán Isten hívásától függ a testvérek között levő különbség, mivel ez még születésük előtt el volt határozva. Pedig Pál előtt sem maradt volna rejtve okoskodásuk, ha annak valami alapja lett volna, de mivel ő igen is jól tudta, hogy Isten mibennünk semmi más jót sem láthatott előre, mint csak azt, amelynek adományozását az ő elválasztásának jótéteménye folytán már előbb elhatározta, nem fordul ahhoz a helytelen sorrendhez, hogy a jó cselekedeteket többre becsülje, mint azoknak okait. Láthatjuk az apostol szavaiból, hogy a hívők üdvössége egyedül az Isten akaratából eredő elválasztáson alapszik és hogy nem is a cselekedetek szerzik meg ezt a kegyelmet, hanem az az ingyen kegyelemből való elhívásból származik. S ennek a dolgoknak mintegy a képe is előttünk áll. Ézsau és Jákob testvérek, ugyanazon szülőktől származtak, ugyanazon anyaméh hordozta őket és még meg sem születtek; bennük minden egyforma, mégis Istennek a rájuk vonatkozó ítélete különböző, mert az egyiket magához emeli, a másikat pedig elveti. Egyedül az elsőszülöttségi jog volt az, amellyel az egyik a másikat megelőzi. De ezt is mellőzvén, az ifjabbra ruházza Isten azt, amit az idősebbtől megtagad. Sőt úgy látszik, hogy Isten egyéb dolgokban is határozott szándékkal tekintett el mindig az elsőszülöttségtől azért, hogy a testet illetőleg minden dicsekedésnek elejét vegye. Elvetvén Izmaelt, lelkével Izsákhoz fordult. Elmellőzvén Manassét, Efraimot részesíti nagyobb tiszteletben.
6. Ha pedig valaki azt mondaná, hogy az ilyen alsóbbrendű és kevésbé jelentékeny jótéteményekből nem kell a jövő életre következtetni úgy, hogy aki az elsőszülöttségi joggal járó méltóságra emelkedett, arról azt higgyük, hogy ezzel a mennyország örökségébe is befogadtatott (mert igen sokan vannak olyanok, akik Pált sem kímélik meg, mintha ő a Szentírás értelmét ezen bizonyítékok felhozásával elcsavarta volna); az ilyennek én azt felelem, amit az előtt is mondtam, hogy az apostolt sem a tudatlanság meg nem tévesztette, sem a Szentírás bizonyítékaival szándékosan vissza nem élt, hanem látta azt amit ők észbe venni nem akarnak), hogy Isten Jákobnak lelki elválasztását, amely különben az ő megközelíthetetlen ítéletében volt elrejtve, földi jellel akarta kinyilvánítani. Mert ha a neki engedett elsőszülöttséget a jövő életre [220. oldal] nem vonatkoztatjuk, akkor látszólag hiábavaló és nevetséges dolog ez az áldás, amelyből rá nézve semmi más nem származott, mint csak különféle viszontagságok, kellemetlenségek, szomorú száműzetés s a szomorúságnak és gondnak sokféle keserűsége. Mivel tehát Pál minden kétséget kizárólag látta, hogy Isten külső áldással tesz bizonyságot arról a lelki és éppen nem mulandó áldásról, melyet birodalmában készített az ő szolgájának, nem habozott ezen áldás beigazolása végett amabból meríteni a bizonyítékot. Emlékezetünkben kell tartani még azt is, hogy Kánaán földjéhez hozzá volt kötve a mennyei hajlék záloga úgy, hogy legkevésbé sem kell kételkednünk azon, miszerint Jákob az angyalokkal együtt be volt oltva Krisztusnak testébe, hogy az ő életének részese legyen. Ézsau visszavetésével tehát Jákobot választja el az Isten és az ő eleve elrendelésével különbözteti meg Ézsautól, akitől pedig érdemileg semmit sem különbözött. S ha ennek az okát kutatjuk, a következőt hozza fel okul az apostol (Róm. 915): "Mert Mózesnek ez mondatott: Könyörülök azon, akin könyörülök és kegyelmességet cselekszem azzal, akihez kegyelmes vagyok." S vajon mit akar ezzel az Úr mondani? Kétségkívül azt hirdeti egész világosan, hogy semmi okot sem talál az emberben arra, hogy velük jót tegyen, hanem egyedül a saját könyörületességéből veszi erre az okot, s ezért üdvösségük az ő munkája. Ha tehát Isten egyedül önmagában határozta el a mi üdvösségünket, mit keresünk akkor önmagunkban? Ha egyedül az ő könyörületességét jelöli meg meg számunkra, miért folyamodunk akkor a saját érdemeinkhez? S mivel azt akarja, hogy gondolataink egészen az ő könyörületességében összpontosuljanak, miért fordulunk részben mégis a magunk érdemeinek szemléléséhez?
De át kell már térni arra a kisebb számú népre, melyről Pál azt írja egy helyen (Róm. 112), hogy Isten öröktől fogva ismerte, nem úgy, amint ők képzelik, hogy isten valami nyugodt kémhelyről szemlélve előre tudja azokat, amiket ez a nép nem tesz meg, hanem olyan értelemben, amilyenben gyakran olvasható. Péter ugyanis, mikor azt mondja Lukácsnál (Csel. 223), hogy Krisztus az Isten elvégzett tanácsából és rendeléséből adatott a halálra, ezzel bizonyára nem úgy állítja elénk Istent, mint aki csak szemléli, hanem mint aki szerzi a mi üdvösségünket. Így maga Péter is (I. Pét. 12) azt mondván, hogy azok a hívők, akikhez levelét írja, az Atya Istennek a rendelése szerint választattak el, ezzel a maga valódi értelmében fejezi ki azt a titkos eleve elrendelést, amellyel [221. oldal] fiaivá választotta Isten azokat, akiket akart. És a rokon értelemben használt "elvégezés" szó, mivel - amint közönségesen mondják - mindenütt változhatatlan elhatározást jelent, kétségtelenül mutatja azt, hogy Isten, mikor a mi üdvösségünket szerzi, önmagából ki nem lép. S ebben az értelemben mondja Krisztust ugyanebben a részben (I. Pét. 119 és 20) báránynak, ki a világ teremtése előtt rendeltetett volt. Mert van-e dőrbb és ízetlenebb gondolat, mint az, hogy Isten csak a magasból szemlélte azt, hogy honnan jön az emberi nemzetség számára az üdvösség? Az előre ismert nép tehát Pál apostolnál annyit jelent, mint kis nyáj, amely az Isten nevére hamisan hivatkozó tömegbe van vegyülve. Egy másik helyen pedig Pál, hogy megtörje azok kérkedését, akik bár csak álarccal vannak borítva, mégis a világ előtt elsők akarnak lenni a kegyesek között, azt mondja, hogy tudja az Úr, kik az övéi (II. Tim. 219). Röviden tehát az említett szóval Pál apostol kétféle népet jelöl, s ezek közül az egyik az, amely Ábrahámnak az egész nemzetségéből származik, a másik pedig, amely ebből van kiválasztva, s amely csak Isten előtt ismeretes, az emberek szemei előtt pedig rejtve van. S kétségtelen dolog, hogy Pál ezt Mózesből vette, aki azt állítja, hogy Isten azokon könyörül, akiken akar (bár itt a választott népről van szó, amelynek látszólag egyforma volt az állapota), épp úgy, mintha azt mondaná, hogy az általános elválasztásba be van zárva, mint valami szentebb kincs Istennek az egyesek iránt való különös kegyelme s a közös szövetség nem áll útjában annak, hogy a kisebbség ki ne vétessék abból az általános rendből. S ebben a dologban Isten önmagát akarván megtenni szabad intézőnek és bírónak, határozottan tagadja azt, hogy más okból lenne kegyelmesebb az egyik mint a másik ember iránt, hacsak azért nem, mivel ez neki úgy tetszik; mert aki keresve ráakad a könyörületességre, ha vissza nem utasíttatik is, mégis a kegyelem dicséretét Isten magának tartja fenn, akár ez a könyörületesség járt előtte, akár részben ő maga szerezte is meg magának.
7. De hadd szóljon most már az egész dologról a legfőbb bíró és tanító. Midőn hallgatóinál oly nagy érzéketlenséget látott, hogy szavai a tömegnél majdnem eredménytelenül hangzottak el, e bajt orvosolni akarván, így kiált fel (Ján. 637): "Amit nekem ad az én Atyám, az én hozzám jő; az ugyanis az Atyának akarata, hogy valamit nékem adott, abban semmit el ne veszítsek." Vegyük tehát észre, hogy az Atya ajándéka eszközli azt, hogy a Krisztusban való hitre és az ő oltalma alá jutunk. Itt azonban fordíthat [222. oldal] valaki a dolgon és azt mondhatja, hogy csak azokat kell az Atya örökségének tartani, kiknek a meghódolása szabad akaratból és hitből származott. Krisztus azonban egyedül azon fáradozik, hogy ha a nagy tömegek elpártolása az egész világot megrendíti is, Isten akarata azonban erős és maguknál az egeknél is szilárdabb legyen és hogy az elválasztás soha meg ne inogjon. Az elválasztottakról pedig az van mondva, hogy előbb voltak az Atyáéi, s csak azután ajándékozta őket az ő egyszülött Fiának. Az itt a kérdés, vajon az ő természetüknél fogva-e? Sőt ellenkezőleg azokat, akik idegenek voltak, magához vonva teszi övéivé. Nagyobb világosság van Krisztus szavaiban, semhogy azokat egyes semmirekellők csűrés-csavarásukkal el tudnák homályosítani. "Senki sem jöhet én hozzám - úgymond (Ján. 644) - hanemha az Atya vonja őt; aki azért az Atyától hallott és tanult, az én hozzám jő." Ha különbség nélkül mindenki térdet hajtana Krisztus előtt, akkor általános volna az elválasztás, így azonban a hívők kicsiny számában világosan feltűnik a különbség. Ennélfogva Krisztus, miután azt állította, hogy tanítványai, akik neki adattak, Istennek az ő Atyjának öröksége voltak, kevéssel utóbb hozzáteszi ezt (Ján. 179): Nem e világért könyörgök, hanem azokért, akiket nékem adtál, mert a tieid. S ebből következik az, hogy nem tartozik az ő teremtőjére az egész világ, csak annyiban, amennyiben a kegyelem keveseket, akik különben elvesztek volna, megszabadít a gyalázattól, Isten haragjától s az örök haláltól, egyébként pedig a világot meghagyja az ő romlásában, amelyre rendeltetett. Azonban bár Krisztus közbeveti magát, mégis az Atyával egyforma jogot tulajdonít magának a választáshoz. "Nem mindenitekről szólok - úgymond (Ján. 1318) - én tudom, kiket választottam." Ha pedig valaki azt kérdezné, hogy honnan választott, erre is megfelel egy másik helyen (Ján. 1519): "e világból"; s ezt a világot kizárja imáiból akkor, amikor tanítványait Atyjának ajánlja. Azt azonban jól eszünkben kell tartanunk, hogy mikor azt mondja: Ő tudja, hogy kiket választott el, ezzel az emberi nemzetségből bizonyos számot jelöl meg, továbbá, hogy a választottak nem az ő erényeik alapján választatnak ki, hanem mennyei végzésből. Ebből következik, hogy senki sem tűnhetik ki a saját erejéből és buzgalmából, mivel Krisztus önmagát teszi meg az elválasztás szerzőjének. Mert hogy egy helyen Júdást is a választottak közé sorolja, noha ő ördög volt (Ján. 670), ez csak az apostoli tisztségre vonatkozik, amely bár fényes tüköre az Isten kegyelmének (amint azt Pál a [223. oldal] saját személyét illetőleg annyiszor elismeri), mégsem foglalja magában az örök üdvösségnek reményét. Júdás tehát, mivel hűtlenül viselte az apostoli tisztet, lehetett alávalóbb az ördögnél; de akiket Krisztus egyszer maga testébe beoltott, azok közül senkit sem enged elveszni, mert amit ezek üdvösségének megtartására megígért, azt megtartja, vagyis kinyilvánítja Isten hatalmát, amely mindeneknél nagyobb. Az ugyanis, amit egy más helyen mond (Ján. 1712): "Atyám, akiket nékem adtál, én megőriztem és egy is azok közül el nem veszett, hanem a veszedelemnek ama fia", bár csak átvitt értelmű, de éppen nem kétértelmű mondás. Az egésznek a lényege tehát az, hogy Isten az ingyenes elfogadás által teszi fiaivá azokat, akiket akar; ennek oka pedig a saját bensőjében van, mivel megelégszik a maga titkos akaratával.
8. De hiszen Ambrosius, Origenes és Hieronymus úgy vélekednek, hogy Isten az ő kegyelmét a szerint osztja ki az emberek közt, amint kiről-kiről előrelátja, hogy azzal helyesen fog élni. Igen de tegyük hozzá, hogy még Augustinus 1 is ezen a véleményen volt egykor, de midőn a Szentírás ismeretében már nagyobb előhaladást tett, nemcsak visszavonta, mint nyilvánvalóan hamis nézetet, hanem alaposan meg is cáfolta. [1 libr. 1. Retract. c. 9.] Sőt mikor azután a pelagiánusokat támadta azért, hogy ebben a tévelygésben megmaradtak, így szól:2 ki ne csodálkoznék azon, hogy az apostol elméje nem volt eléggé éles? [2 Epist. 105. ad Sixtum (194).] Mert mikor előadta ama csudálatos dolgot e kettőről, akik még meg sem születtek, önmagához ezt a kérdést intézi: "Hát aztán, vajon hamisság van-e Istenben?" Lett volna alkalma azt felelni, hogy Isten előre látta mind a kettőnek érdemeit; de nem mondja ezt, hanem Istennek az ítéletéhez és könyörületességéhez fordul. Máshol megint, amikor az elválasztás előtti minden érdemet megtagad, így szól: 3 Itt valóban fölösleges azoknak a hiábavaló okoskodása, akik Istennek kegyelmével szemben az Isten előre tudását védelmezik és azt mondják, hogy mi azért választattunk el még a világ teremtése előtt, mivel Isten előre látta azt, hogy mi jók leszünk és nem ő maga tesz bennünket jókká. [3 Homil. in Joann. 8.] Nem mondja ezt az, aki így szól: nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket (Ján. 1516), mert ha azért választott volna el bennünket, mivel előre látta azt, hogy mi jók leszünk, [224. oldal] akkor azt is tudta volna előre, hogy mi őt fogjuk választani és azokat, amik előre erre következnek. Íme itt van Augustinusnak ez a bizonysága azok számára, akik szívesen megnyugszanak az atyák tekintélyében.
Ám Augustinus nem ismeri el azt, hogy ő a többiektől eltér, hanem világos bizonyítékokkal kimutatja, hogy téves ez az ő különválasztása a többiektől, amivel őt gyűlöletessé akarták tenni a pelagianusok. Ambrosius könyvéből 1 ugyanis ezt idézi: Krisztus azt hívja, akin könyörül. [1 Libr. de praedest. sanct. c. 19.] Továbbá: ha akarta volna, az istenteleneket jámborokká tette volna; Isten azonban azokat hívja, akiket arra méltónak tart és azt teszi istenfélővé, akit akar. Ha Augustinus műveiből egész kötetet akarnék összeírni, könnyű volna kimutatni az olvasók előtt, hogy nekem nincs másra szükségem, mint csakis az ő szavaira; de nem akarom őket ily terjedelmességgel terhelni. De hát tegyük fel, hogy ők erről nem beszéltek, s így fordítsuk figyelmünket magára a dologra. Nehéz kérdés tárgyalásába fogunk itt, még pedig abba, vajon igazságosan cselekszik-e Isten, amikor egyes embereket kegyelmére méltat; amiből Pá rövidesen kivághatta volna magát, ha a cselekedetek tekintetbevételére hivatkozott volna. És hát mért nem teszi ezt? Mért nem kerüli el beszédje további folyamán ugyanezt a nehézséget? Miért teszi ezt, hacsak azért nem, mert kénytelen volt vele? A Szentlélek ugyanis, aki az ő szája által beszélt, nem szenvedett a feledékenység hibájában. Minden kerülgetés nélkül kimondja tehát, hogy Isten azért gyakorol kegyelmet az övéivel szemben, mivel ő úgy akarja, azért könyörül rajtuk, mivel neki úgy tetszik. Ez a kijelentés ugyanis (II. Móz. 3319): "Én könyörülök, akin könyörülök, és kegyelmezek, akinek kegyelmezek" éppen annyi, mintha az volna mondva, hogy Istent semmiféle más ok nem indítja a könyörületességre, hanem csakis az, hogy könyörülni akar. Igaz marad tehát Augustinusnak2 az a mondása, hogy Isten kegyelme nem találja, hanem csinálja a kiválasztandókat. [2 Homil. in Joann. 38. Epist. 106., 186.]
9. [3 In. 1. Sent. Tract. 25. quaest. 23.] De ne gondoljunk sokat Aquinói Tamás3 azon okoskodásával sem, hogy az érdemek előre tudása nem oka ugyan az eleve elrendelésnek, ha az eleve elrendelő Isten tényét tekintjük; de önmagunkat tekintve bizonyos mértékben annak nevezhető, t.i., ha [225. oldal] az eleve elrendelésről részlegesen szólunk, mint mikor az mondatik, hogy Isten az ember számára dicsőséget rendel érdemei miatt, mivel elvégezte, hogy olyan kegyelmet ad neki, hogy azzal a dicsőséget megérdemelje. Mivel azonban az Úr azt akarja, hogy az elválasztásban tisztán csak az ő jóságát szemléljük, helytelen volna az a törekvés, ha valaki ebben többet akarna látni. S ha ilyen elmélkedéssel akarnánk harcolni, mi is rendelkezünk olyannal, amivel Tamásnak agyafúrt okoskodást visszaverhetjük. Ő maga állítja azt, hogy Isten kiválasztottaknak valamiképpen előre elrendeli érdemeikért a dicsőséget, mivel olyan kegyelmet rendelt nekik, mellyel a dicsőséget megérdemlik. Hát mi lesz akkor, ha én ezzel szemben azt állítom, hogy a kegyelemre való eleve elrendelés az életre való elválasztást szolgálja, és azt nyomban követi; hogy a kegyelem azoknak van elrendelve, akiknek a számára már régen ki van jelölve a dicsőség birtoklása, mivel úgy tetszik az Úrnak, hogy az elválasztás után vezeti az ő fiait a megigazulásra? Ebből pedig az következik, hogy inkább a dicsőségre való eleve elrendelés az oka a kegyelemre való eleve elrendelésnek, mint megfordítva. De félre ezekkel a tusakodásokkal, mint olyanokkal, amelyeket fölöslegesek azok előtt, kik önmagukra nézve elég bölcsességet találnak Isten igéjében. Mert helyesen mondotta egykor az egyik egyházi író azt, hogy akik az Isten elválasztását az érdemeknek tulajdonítják, azok a kelleténél is jobban bölcselkednek.1 [1 Ambrosius. De Vocat. gent. lib. 1. c. 2.]
10. Vannak olyanok, akik azt hozzák fel, hogy Isten önmagával jön ellenkezésbe, ha általában véve mindenkit magához hív, de csak keveseket bocsát magához mint választottakat. Az ő felfogásuk szerint tehát az ígéretek általánossága megsemmisíti a különös kegyelemből való elválasztást; és így beszél néhány mérsékelt gondolkodású ember nem annyira az igazság elnyomása végett, mint inkább azért, hogy a szőrszálhasogató kutatásokat megakadályozzák és a sokaság kíváncsiskodását féken tartsák. Szándékuk dicséretreméltó, felfogásuk azonban éppen nem helyeselhető, mivel a tétovázás sohasem menthető. Akik pedig még vakmerőbben gúnyolódnak, azoknak okoskodása bizonyára nagyon is erőltetett vagy tévelygésük nagyon is szégyenletes. Hogy miképpen egyezteti össze a Szentírás ezt a két dolgot, hogy t.i. az igének a külső hirdetése által mindannyian bűnbánatra és hitre hivattatunk, és még sem nyerjük el mindnyájan a megtérésnek és a [226. oldal] hitnek lelkét, azt másutt kifejtettem, és még majd némileg ismételnem is kell. Amit azonban ők akarnak, azt én tagadom, mint olyat, ami kétféleképpen is hamis. Mert aki azzal fenyegetődzik, hogy amíg az egyik város felett az eső esik, addig a másik fölött szárazság lesz, s aki másutt megint az Úr beszédének hallgatása után való éhséget hirdeti (Ám. 47 és 811), az nem kötelezte magát határozott törvénnyel arra, hogy mindenkit egyformán fog hívni. S aki Pálnak megtiltotta, hogy Ázsiában hirdesse az igét s ugyancsak őt Bithyniától eltávolítván Macedoniába vezette (Csel. 166), az kimutatja azt, hogy az ő joga, hogy ezt a kincset azoknak adja, akiknek akarja. Ézsaiás által pedig (816) még világosabban kimutatja azt, hogy miképpen rendeli el magában a választottak számára az üdvösség ígéreteit különösképpen. Mert csak ezekről és nem általában az egész emberi nemről mondja azt, hogy az ő tanítványai lesznek. S ebből bizonyos, hogy helytelenül mondják azt, hogy az üdvösség tudománya mindenkinek egyformán hasznára van, mert ez egyedül az egyház fiai számára van külön félre téve. Elégedjünk meg tehát most azzal, hogy ha általában mindenkihez szól is az evangélium szava, a hit ajándéka mégis igen ritka. Ennek okát pedig Ézsaiás (531) mondja meg s ez az, hogy az Úr karja nem jelentetett meg mindenkinek. Ha azt mondaná, hogy sokszor rosszakaratúan és fonákul megvetik az evangéliumot, mivel nem akarnak nyakasságukban arra hallgatni, ennek volna valami értéke az általános elhívást illetőleg. De nem is szándékozik a próféta az ember bűnét kisebbíteni azon mondással, hogy a vakság okát az képezi, mivel Isten nem akarja nekik az ő karját kijelenteni, hanem csak arra figyelmezett bennünket, hogy, mivel a hit különleges adomány, hiába veri füleinket a külső tudomány.
Szeretném azonban hallani ezektől az okos emberektől, hogy vajon egyedül az ige hirdetése, vagy a hit tesz-e bennünket Isten fiaivá? A János evangéliumának első részében levő mondás (12. v.)m mely szerint azok, kik Isten egyszülött fiában hisznek, Istennek fiaivá lesznek, bizonyára nem valami rendetlen tömege vonatkozik, hanem különleges rendjét jelöli meg azoknak a hívőknek, kik nem a vértől, sem a testnek akaratától, sem a férfiúnak indulatától, hanem Istentől születtek. De - mondják ők - hiszen a hit kölcsönösen megegyezik az igével. Természetesen, ahol van hit. Az azonban nem új dolog, hogy a mag tövisek közé esik, vagy köves helyekre; nemcsak azért, mivel az emberek nagyobb része már önmagában véve is nyakasnak mutatkozik az Istennel [227. oldal] szemben, hanem mivel nincsenek mindannyian megáldva szemekkel és fülekkel. Hogy értsük tehát azt, hogy Isten olyanokat hív magához, akikről tudja, hogy nem fognak jönni? Feleljen erre helyettünk Augustinus!1 [1 De verb. Apost. Serm. 11.] Vitatkozni akarsz - úgymond ő - velem? Inkább csodálkozzál velem együtt és kiálts fel: oh megfoghatatlanság! Értsünk egyet a félelemben mindketten, hogy el ne vesszünk a tévelygésben. Tegyük hozzá még, hogy ha az elválasztás - mint Pál mondja - anyja a hitnek, akkor ő ellenük fordítom vissza a bizonyítékukat és azt mondom, hogy azért nem általános a hit, mivel az elválasztás is különleges. Mert az okoknak és következményeknek összefüggéséből könnyen kihozhatjuk azt, hogy, amint Pál mondja (Eféz. 13), meg vagyunk áldva minden lelki áldással, amiképpen választott minket az Isten még a világ teremtése előtt; azért nem közös mindenkivel ez a kincs, mivel Isten csak azokat választotta ki, akiket akart. Ez az oka annak is, hogy mért ajánlja az apostol egy másik helyen (Tit. 11) a választottak hitét, hogy t.i. azt ne gondolja valaki, hogy a hitet saját erejéből megszerezheti, hanem hogy Istennél maradjon meg a dicsőség azért, mert ingyen világosítja meg azokat, akiket előbb elválasztott. Helyesen mondja tehát Bernardus:2 Külön hallják az ő barátai, akikhez így is szól: ne féljetek ti kicsiny sereg, mert nektek adatott meg az, hogy ismerjétek a mennyország titkát. [2 Ad Thomam praepositum Benerlae, epist. 107.] És kik ezek? Bizonyára azok, akiket előre tudott és eleve elrendelt, hogy hasonlók legyenek az ő Fiának a képéhez. Nagy és titkos határozat lett ismeretessé előttünk; az Úr tudja, hogy kik az övéi; a mi pedig ismeretes volt Isten előtt, azt kijelentette az embereknek; és bizonyára nem részeltetett másokat ebben a nagy titokban, mint csak éppen azokat, akikről előre tudta és elrendelte, hogy az övéi lesznek. Kevéssel utóbb pedig így végzi be: az Istennek irgalmassága öröktől fogva mindörökké megmarad az őt félők felett; öröktől fogva az eleve elrendelésért, mindörökké az üdvözítésért, melyek közül az elsőnek kezdete, a másiknak pedig vége nincsen.
De mi szükség van arra, hogy Bernardusra hivatkozzunk mint tanúra, amikor magának a Mesternek szájából halljuk, hogy senki már nem látja az Atyát, csak az, aki Istentől vagyon? (Ján. 646) E szavakkal jelzi azt, hogy azok, kiket Isten újra nem szült, mindnyájan elámulnak az ő arcának fényétől. Az elválasztással [228. oldal] pedig igen szépen összeköthető a hit, csak maradjon meg a második helyen. S ezt a sorrendet szépen írják le egy más helyen Krisztusnak ezen szavai (Ján. 639): az az én Atyám akarata, hogy ne veszítsem el azt amit nekem adott. Az is az ő akarata, hogy minden, aki hisz a Fiúban, el ne vesszen. Ha tehát Isten mindenkit üdvözíteni akarna, akkor Fiát mindenkinek őrizőjéül rendelte volna, és így azonban bizonyos, hogy a hit az atyai szeretetnek különleges záloga, mely azok számára van elvétve, kiket fiaivá fogadott. Ezért mondja Krisztus (Ján. 104), hogy a juhok követik a pásztort,mert az ő szavát ismerik; idegen pásztort pedig nem követnek, mert nem ismerik az idegeneknek szavát. Honnan van tehát ez a különbség, ha nem onnan, hogy Isten megnyitotta füleinket? Mert senki sem teszi önmagát juhvá, hanem az isteni kegyelem alakítja át az embert ezzé. Ezért tanítja az Úr, hogy a mi üdvösségünk örökké biztos és erős lészen (Ján. 1029), mivel az Istennek legyőzhetetlen hatalma őrködik fölötte. Ennélfogva azt következteti (Ján. 1026), hogy a hitetlenek nem az ő juhai közül valók, mivel t.i. nem tartoznak azok közé, akikről Isten megígérte néki Ézsaiás által, hogy tanítványai fognak lenni. Továbbá mivel az általam felhozott bizonyítékok magukban foglalják a kegyelemben mindvégig megmaradást is, azért tanúságot tesznek egyúttal az elválasztás változhatatlan állandóságáról is.
11. De szóljunk most már a megvetettekről, mert az apostol őket is oda érti az említett helyen (Róm. 915). Amint ugyanis Jákob, ki jó cselekedeteivel éppen semmit sem érdemelt ki előre, fölvétetett a kegyelembe, azonképpen Ézsaunak, bár semmi gonosztettel sem volt még beszennyezve, a gyűlölet jutott osztályrészül. Ha a cselekedetekre fordítjuk tekintetünket, méltánytalansággal illetjük az apostolt, mintha éppen azt nem látta volna, ami előttünk világos. Hogy pedig nem látta, az bizonyos, mert egészen nyíltan állítja azt, hogy bár még semmi jót, vagy rosszat el nem követtek, az egyik elválasztatott, a másik pedig elvettetett; ezzel akarván megmutatni, hogy az isteni eleve elrendelés nem a cselekedeteken alapszik. Aztán, mikor azt veti ellen, hogy vajon hát igazságtalan-e az Isten, nem használja fel azt, ami az ő igazságának legerősebb és leghatározottabb védelmére szolgált volna, hogy Isten Ézsaunak gonoszsága szerint fizetett meg, hanem megelégedett egy egészen más megoldással, azzal t.i., hogy azért támadnak a megvetettek, hogy általuk Isten dicsősége napfényre jöjjön. Záradékul végre [229. oldal] hozzáteszi, hogy Isten könyörül azon, akin akar és megkeményíti azt, akit akar. Látnivaló hát, hogy egyedül Isten akaratára viszi vissza mind a kettőt. Ha tehát annak, hogy miért méltatja kegyelemre az övéit, semmi más okát adni nem tudjuk, csak azt, hogy mivel neki úgy tetszik, úgy másoknak az elvetésében sem találunk más okot, mint az ő akaratát. Így hát mikor az mondatik, hogy Isten vagy megkeményíti, vagy irgalmába fogadja azt, akit akart, ez figyelmeztetésül szolgál az embereknek arra, hogy Isten akaratán kívül semmi más okot ne keressenek.
1. Mikor az emberi elme ezeket hallja, vakmerőségében nem tudja visszatartani magát attól, hogy mintegy hadi kürt által adott jelre, különbözőképpen és határtalanul ne zajongjon. Sokan ugyan, mintha Istenről akarnák a gyűlölséget elhárítani, vallják az elválasztást, de úgy, hogy tagadják azt, miszerint bárki is elvettetnék. Ezt azonban nagyon botorul és gyerekesen teszik; mivel maga az elválasztás csak úgy állhat meg, ha szembe állítjuk az elvetéssel. Azt mondják, hogy isten azokat választja el, akiket az üdvösségre kiszemel: s így a legnagyobb sületlenség volna azt mondani, hogy mások véletlenül nyerik el, vagy saját szorgalmuk által nyerik meg maguknak azt, amit egyedül az elválasztás ad meg keveseknek. Akiket tehát az Isten elmellőz, azokat megveti; és pedig nem más okból, hanem csak azért, mert abból az örökségből, amelyet a saját fiai számára rendelt, ki akarja őket zárni. S valóban tűrhetetlen az emberek vakmerősége, ha nem vetik alá magukat az Isten igéjének az emberek vakmerősége, ha nem vetik alá magukat az Isten igéjének akkor, amikor az ő megfoghatatlan tanácsáról van szó, amelyet még maguk az angyalok is imádnak. Csak az előbb hallottuk, hogy a megkeményítés éppúgy Istennek a kezében van és akaratától függ, mint a könyörületesség. S nem is igyekszik Pál sem azoknak példájára, akiket említettem, hogy valami hazug védelemmel mentse az Istent, hanem csak arra figyelmeztet bennünket (Róm. 920), hogy nem szabad a földedénynek civakodnia az ő alkotójával. Továbbá akik nem fogadják el azt, hogy Isten egyeseket elvet, miképpen fejtik meg azok Krisztusnak ezt a mondását (Máté 1513): "Minden plánta, valamelyet az én mennyei Atyám [230. oldal] nem plántált, kiszaggattatik"? Világosan hallják itt, hogy a pusztulásnak adatnak át mindazok, akiket a mennyei Atya nem tart méltóknak arra, hogy mint megszentelt plántákat az ő földjében gondozza. Ha tagadják azt, hogy ez az elvettetésnek a jele, akkor nincs oly világos dolog, amit nekik be lehetne bizonyítani. Ha pedig nem hagynak fel akadékoskodásukkal, elégedjék meg a józan hit Pálnak ezzel az intésével (Róm. 922): nincs okunk rá, hogy perbe szálljunk Istennel, mikor egyrészről meg akarván mutatni az ő haragját és megjeleníteni az ő hatalmát, elszenvedi nagy békességesen a haragnak edényit, melyek a veszedelemre készítettek, másrészről pedig megjeleníti az ő dicsőségének gazdagságát a kegyelemnek edényihez melyeket készített a dicsőségre. Ügyeljenek itt az olvasók arra, miszerint Pál apostol, hogy a zúgolódásnak és ellenkezésnek elejét vegye, az Isten haragjának és hatalmának tulajdonítja a legfőbb rendelkezést, mivel méltatlan dolog volna a mi mértékünknek vetni alá ezeket a mélységes ítéleteket, melyek minden tehetségünket elnyelik.
Sületlenség az, amit ellenfeleink mondanak, hogy t.i. isten nem veti el teljesen azokat, akiket kegyességében megtűr, hanem türelmesen várakozik, ha netalán megtérnének. Mintha bizony Pál olyan türelmet tulajdonítana Istennek, amellyel ő azoknak a megtérését várja, akikről azt mondja, hogy a kárhozatra vannak szánva. Augustinus1 ugyanis ezt a helyet magyarázván, helyesen mondja, hogy amikor a türelem hatalommal van összekötve, akkor Isten nemcsak megenged valamit, hanem erejével kormányozza azt. [1 Libr. 5. contra Int. c. 5.] Azt is mondják még, nem hiába mondja az apostol azt, hogy a harag edényei a veszedelemre készítettek, a kegyelemnek az edényeit pedig Isten a dicsőségre készítette; mert így az üdvösségért való dicséretet Istennek tulajdonítja, a kárhozat okát pedig azokra hárítja vissza, akik saját akaratukból idézik fel azt önmaguk ellen. De ha megengedem is nekik azt, hogy Pál a beszédmódjának megváltoztatásával az előző rész szigorúságát enyhíti, mindazonáltal éppen nem helyes dolog a kárhozatra való előkészítést másra vinni vissza, mint Isten titkos tanácsára; ami kevéssel előbb a szövegben is benne van, hogy Isten felingerelte a Fáraót, azután pedig, hogy megkeményíti azt, akit akar. Következésképpen a megrögzöttségnek Isten titkos tanácsa az oka. Én legalább azt tartom, amit Augustinus mond, hogy Isten, mikor a farkasokat juhokká teszi, [231. oldal] hathatósabb kegyelemmel alakítja át őket, hogy megfékezze az ő keménységüket; a megrögzötteket tehát azért nem változtatja át Isten kegyesekké, mivel nem terjeszti ki Isten ezt a hathatósabb kegyelmet, amely pedig nem volna erőtelen, ha kimutatni akarná.
2. Az eddig mondottakkal a kegyesek és istenfélők, továbbá azok, akik szem előtt tartják azt, hogy ők emberek, bőségesen is megelégednének. Mivel azonban ezek az eszeveszettek nem csak egyféle mérget tajtékzanak az Isten ellen, mindegyiknek meg fogunk felelni a maga során. Sokféleképpen pörlekednek ezek az ostoba emberek az Istennel, mintha Isten alá volna vetve az ő vádaskodásaiknak.
Először is azt kérdik, hogy minő alapon haragszik az Úr a saját teremtményeire, akik őt még semmiféle sértéssel fel nem ingerelték? Mert az, hogy a kárhozatnak adja át azokat, akiket akar, inkább megegyezik egy zsarnok önkényével, mint a bíró törvényes eljárásával. Meg van tehát az oka annak, hogy mért perlekednek Istennel ezek az emberek, mikor Isten az ő puszta akaratuk szerint anélkül, hogy megérdemelnék, az örök halálra rendeli el őket. Ha ilyen gondolatok jutnának valamikor eszükbe a jámbor embereknek, ezeknek a megtörésére eléggé felfegyverkezhetnek azzal az egy dologgal is, ha meggondolják, hogy mily nagy gonoszságra vall az isteni akarat okainak még csak a kutatása is, amikor minden létező dolognak éppen ez az oka és méltán ennek is kell lenni. Mert ha valami más oka volna, ezt meg kellene valakinek előznie, hogy ahhoz Isten mintegy hozzá legyen kötve: aminek még csak a gondolata is bűn. Az igazságnak ugyanis annyira Isten akarata a legfőbb zsinórmértéke, hogy bármit akarjon is az Isten, éppen azért, mivel Ő akarja, igaznak kell tartani.1 [1 August. libr. 1. de Gen. contra Manich. c. 2.] Ha tehát azt kérdezik, hogy miért csinálta ezt az Úr így, feleletünk az legyen: azért mert így akarta. Ha pedig tovább menve azt kérdezzük, hogy miért akarta, akkor már valami nagyobb dolgot és az Isten akaratánál magasabbat kutatunk, amit megtalálni nem lehet. Fékezze hát magát az emberi vakmerőség és ne keresse azt, ami nincs, nehogy esetleg még azt se találja meg, ami van. E zabolával - mondom - igen jól megfékezheti magát mindenki, aki az ő Istenének a titkairól kellő tisztelettel akar bölcselkedni. Az istentelenek vakmerősége ellen, akik nem borzadnak attól, hogy Istent nyíltan szidalmazzák, maga az Úr a saját igazságával a mi oltalmazásunk nélkül is eléggé [232. oldal] megvédi magát, mikor az ő lelkiismeretüket megfosztva minden kifogástól, lenyűgözi és bevádolja. Mindazonáltal nem nyitunk ajtót a föltétlen hatalomról koholt hazugságnak, mert ez amily mértékben istentelen előttünk, épp oly mértékben utálatosnak is kell lennie. Nem gondoljuk istent, aki maga önmagának törvénye, törvénytelennek; mert - amint Plato mondja - az ember, akit a vágy gyötör, törvényre szorul, Isten akarata azonban, nemcsak hogy minden hibától ment, hanem a tökéletességnek a legfőbb szabálya és minden törvénynek a törvénye. Tagadjuk azonban, hogy Isten számadásra volna kötelezve, s tagadjuk azt is, hogy alkalmas bírák volnánk mi, akik a saját értelmünk szerint ítélünk erről a dologról. Ezért ha messzebbre akarnánk menni, mint amennyire szabad, rémítsen el bennünket a zsoltárnak (516) az a fenyegetése, hogy az Isten fog győzedelmeskedni, valahányszor a halandó ember akar felette bíráskodni.
3. Isten egy szót sem szólva is képes az ellenségeit így megzabolázni. De hogy ne tűrjük meg azt, hogy ők az Ő szent nevét büntetlenül gúny tárgyává tegyék, ellenük fegyvert is kezünkbe az ő igéjéből. Ezért, ha valaki ily szavakkal támadna ránk: miért választott el isten kezdettől fogva a halálra némelyeket, akik, minthogy még nem voltak, a halálos ítéletet meg nem érdemelhették; mi viszont felelet helyett kérdezzük tőlük azt, hogy mit gondolnak, mivel tartozik Isten az embernek, ha természete szerint akarná őt becsülni. Mivel mindnyájan bűnnel vagyunk beszennyezve, lehetetlen az, hogy Isten előtt gyűlöletesek ne legyünk és pedig nem valami zsarnoki kegyetlenségnél fogva, hanem az igazság legméltányosabb módja szerint. Hogy ha természetes állapotuk szerint vannak alávetve a halál ítéletének mindazok, akiket az Úr a halálra elválasztott, akkor Istennek miféle igazságtalanságáról panaszkodnak ő velük szemben? Jöjjenek elő hát Ádámnak fiai mind, perlekedjenek és civódjanak teremtőjükkel azért, hogy az ő örök gondviselése folytán, még születésük előtt folytonos nyomorúságnak vettettek alá! Vajon mit tudnak majd ezzel a védekezéssel szemben felhozni akkor, amikor Isten önmaguk megismerésére vezeti őket? Mivel mindnyájan ugyanazon romlott tömegből valók, nincs mit csodálni azon, ha kárhozat alá vannak vetve. Ne vádolják tehát Istent igazságtalansággal azért, mert az ő örök ítélete szerint halálra vannak rendeltetve, hiszen akár akarják, akár nem, maguk is érzik, hogy a saját természetük önként viszi őket erre. Ebből az is kitűnik, hogy mily helytelen dolog a [233. oldal] zúgolódásra való törekvés, mivel a kárhozat okát, amit önmagukban kénytelenek felismerni, készakarva eltitkolják azért, hogy Istenre hivatkozva magukat menthessék. De ha százszorosan elismerem is, hogy Isten az ő elkárhozásuk szerzője, ami valóban igaz is,mégsem törölhetik el mindjárt a bűnt, mely az ő lelkiismeretükbe lévén bevésve, folytonosan szemeik elé kerül.
4. Majd megint a következő kifogást teszik: nemde már előbb el voltak ők rendelve Isten rendelése folytán arra a omlottságra, amely most az elkárhozás okául mutattatik fel? Mivel tehát a saját romlottságuk miatt vesznek el, csakis azért a nyomorúságért lakolnak, amelybe Isten rendelése folytán Ádám esett s amelybe utódait is feltartóztathatatlanul magával rántotta. Vajon hát nem igazságtalan az, aki ily kegyetlen játékot űz a saját teremtményeivel? - Kétségbevonhatatlanul elismerem azt, hogy Ádámnak minden fiai Isten akaratából jutottak abba a nyomorúságos állapotba, amelyben most is vannak; és ez az, amit előbb is mondottam, hogy végül is mindig csak az isteni akarat hatalmára kell visszatérnünk, aminek az oka önmagában van elrejtve. Ebből azonban nem következik mindjárt az, hogy Istent ilyen rágalommal illessük. Ezzel ugyanis Pál apostollal egyetemben (Róm. 920) a következőképpen szállunk szembe: "Oh ember, te kicsoda vagy, hogy Isten ellen versengesz? Avagy mondja-e a földedény annak, aki azt formálja: Miért csináltál engem ilyen módon? Avagy mondja-e a földedény annak, aki azt formálja: Miért csináltál engem ilyen módon? Avagy nincsen-e a fazekasnak hatalma a sáron, hogy azon sárból csináljon némely edényt ékességre, némelyeket pedig éktelenségre?" Azt mondják azonban, hogy így még nincs Isten igazságossága valóban megvédelmezve, mert ez csak olyan egérút után való kapkodás, amilyen azoknak az eljárása, akik alapos indokokat felhozni nem tudnak. Mert hát látszólag mi mást mond itt az apostol, mint azt, hogy Isten hatalmát megakadályozni nem lehet abban, hogy végre ne hajtsa mindazt, ami csak tetszik neki? A dolog azonban egészen másként áll. Mert lehet-e nagyobb okot felhozni azon parancsnál, hogy gondoljuk meg, kicsoda a Isten? Hogyan követhetne el bármiféle igazságtalanságot az, aki az egész világnak a bírája? Ha Istennek természetéhez tartozik az ítélkezés, akkor természetszerűleg szereti az igazságot és gyűlöli az igazságtalanságot. Nem nézett tehát az apostol rés után mintha megszorították volna, hanem azt jelenti ki, hogy felségesebb az isteni akarat oka, semhogy azt emberi módon megítélhetnénk, vagy gyenge emberi tehetségünkkel felfoghatnánk. Elismeri ugyan az apostol, hogy Isten ítéleteiben oly nagy [234. oldal] mélység van, hogy ez föltétlenül elnyel minden emberi tehetséget, ha abba be akar hatolni, de azt is kimondja, hogy minő méltatlanság volna Isten cselekedeteit ahhoz a föltételhez szabni, hogy mihelyt nem vagyunk tisztában az ő cselekedeteinek az okával, azokat azonnal rosszallni merészeljük. Ismeretes Salamonnak az a mondása (Péld. 2610), amit azonban csak kevesen fognak fel helyesen: a mindenség nagy teremtője jutalmat ad a bolondnak és jutalmat a törvény áthágóinak. Salamon ugyanis Istennek nagyságán csodálkozik el, akinek hatalmában áll a bolondokat és a törvény áthágóit megbüntetni, ha nem méltatja is őket az ő lelkére. S igazán bámulatos az emberek őrültsége, amikor saját elméjük mértékének akarják alávetni azt, ami megmérhetetlen. Pál apostol választottaknak nevezi azokat az angyalokat (I. Tim. 521), akik tökéletességükben megmaradtak; s ha az ő állhatatosságuk Istennek akaratán alapul, akkor a többiek elpártolása azt mutatja, hogy Isten őket elhagyta. S ennek a dolognak más okát adni nem lehet, mint az elvettetést, amely Isten titkos tanácsában van elrejtve.
5. Nosza álljon hát elő most valamelyik manichaeus, vagy coelestinus, mint isteni gondviselésnek egyéb efféle káromlója és én Pállal együtt azt mondom, hogy nem kell ennek okát adni, mivel nagyságával messze fölülmúlja a mi értelmünket. S mi volna ebben csodálatos, mi volna ebben lehetetlen? Avagy tán annyira korlátok közé akarnák szorítani Isten hatalmát, hogy ez ne legyen képes többet tenni, csak annyit, mint amennyit az ő elméjük felfogni képes? Azt mondom erre Augustinussal,1 hogy az Úr teremtette azokat is, akikről kétségtelenül előre tudta, hogy romlásba fognak jutni, ez pedig azért történt így, mivel Ő így akarta. [1 Epist. 106. (186).] Hogy pedig miért akarta, azt számon kérni nem a mi feladatunk, mert úgy sem tudjuk megérteni, s nem is illik az, hogy az isteni akarat felől vitatkozzunk, ami alatt, valahányszor előfordul, mindig az igazság legfőbb zsinórmértékét kell érteni. Miért panaszkodunk hát igazságtalanságról, amikor egész világosan látható az igazság? Ne is szégyelljük az istentelenek száját Pál apostol példájával betömni, és valahányszor csaholni merészelnek, mindannyiszor ismételjük ezt: ugyan mik vagytok ti nyomorúságos emberek, hogy ti vádat akartok akasztani Isten nyakába, még pedig azért, mivel az ő magasztos cselekedeteit nem szabja a ti tudatlanságtokhoz? Mintha bizony azok helytelenek volnának azért, mert rejtve vannak [235. oldal] a test előtt! Isten megmérhetetlen ítéleteit világos bizonyítékok teszik ismeretesekké előttetek. Tudjátok, hogy azok "nagy tengerek"-nek neveztetnek (Zsolt. 367). Kérdezzétek meg most a saját korlátolt tehetségeteket, vajon képes-e felfogni azt, amit Isten önmagában elhatározott? Mi hasznotok van abból, ha esztelen kutatásotokkal a mélységbe merültök, amely kutatásról maga a józan ész is megmondja, hogy az rátok végzetessé válik? Miért nem kelt legalább félelmet bennetek az, amit Jóbnak a története és a próféták könyvei hirdetnek Isten megfoghatatlan bölcsességéről és rettenetes hatalmáról? S ha elméd háborog, ne restelld elfogadni Augustinus1 tanácsát, aki így szól: Te, az ember, feleletet vársz tőlem; de én is ember vagyok. [1 De verbis Apost. Serm. 20.] Hallgassunk tehát mindketten arra, aki ezt mondja: Óh ember, ki vagy te? Jobb a hívő tudatlanság, mint a vakmerő tudás. Keresd az érdemeket: s nem fogsz mást találni, mint büntetést: óh megfoghatatlanság! Péter megtagadja Krisztust, a lator pedig hisz benne: oh mélység! Te az okát kutatod? Én elrémülök e mélységtől. Te okoskodjál, én bámulok; te vitatkozzál, én hiszek, mert látom a mélységet, de fenekét nem érem. Pál megnyugodott, mert belátta, hogy bámulnia szabad. Ő kifürkészhetetleneknek nevezi az Isten ítéleteit, s te ki akarod azokat fürkészni? Ő azt mondja, hogy kinyomozhatatlanok az Isten utai, és te azokat nyomozod? De ha tovább folytatnánk is ezt, akkor sem érnénk vele célt, mert nem hallgattathatja el az ő okvetetlenkedésüket. Nem is szorul az Úr más védelmére, mint arra, amelyet a Szentlélek által használ, aki Pál szája által szólott; s mi sem tudunk helyesen beszélni, ha felhagyunk azzal, hogy az Isten igéje szerint szóljunk.
6. Még egy másik ellenvetést is hoznak fel az istentelen emberek, amely azonban nem annyira Istent gyalázza, mint inkább egyenesen a bűnöst igyekszik mentegetni, habár a bűnös, akit Isten kárhoztat, nem mondható ártatlannak a bíró gyalázása nélkül. Ezek az elvetemült emberek ugyanis így beszélnek: Miért számítaná be Isten az embereknek bűnül azt, amit mint elkerülhetetlen dolgot ő maga rótt rájuk eleve elrendelése által? hiszen mit is tehetnének? Tán ellenszegüljenek az ő határozatainak? Ezt is hiába akarnák tenni, mivel egyáltalában nem is tehetik. Így hát méltatlanul szenvednek azon dolgok miatt, amiknek legfőbb oka az Isten eleve elrendelése. [236. oldal]
Tartózkodom én itt attól a védekezéstől, amelyet az egyházi írók többnyire felemlítenek, amely szerint, Isten előre tudása nem áll útjában annak, hogy az ember bűnösnek tartassék, mivel Isten az embernek a bűneit látja előre, nem pedig a magáét. Mert ez nem szüntetné meg a szőrszálhasogatást, sőt inkább előmozdítaná, mivel azt mondanák, hogy Isten az általa előre látott gonoszságnak elejét vehette volna, ha akarta volna, mivel azonban ezt nem tette, elvégzett tanácsából és azon célzattal teremtette az embert, hogy így viselkedjék a földön. Hogy ha tehát Isten az ő előre látásával olyan állapotra teremtette az embert, hogy az később mindazokat megtegye, amiket tesz, nem kell neki bűnül betudni azt, mait el nem kerülhet, s amire az Isten akarata kényszeríti. Lássuk hát, hogy miképpen kell ezt a nehézséget helyesen megoldani. Először is mindenki előtt ismeretesnek kell lenni Salamon azon mondásának (Péld. 164), hogy Isten mindent az ő maga céljára teremtett, még az istentelent is a büntetésnek napjára. Íme hát, mivel minden dolog fölött való intézkedés Isten kezében van, mivel az ő akaratától függ az üdvösség és a halál, ennélfogva az ő akarata és rendelkezése szerint úgy rendelkezik, hogy szülessenek az emberek között olyanok, kik már az anyaméhtől kezdve a biztos halálra vannak szánva azért, hogy kárhozatukkal is az ő nevét dicsőítsék. Ha valaki azt hozná fel, hogy Istennek előre látása semmiféle kényszert nem rak az ilyen emberekre, hanem inkább azért teremtette őket Isten erre az állapotra, mivel előre látta leendő gonoszságukat, az ilyen a semminél többet mond ugyan, de nem elegendőt. Szokták ugyan a régiek használni néha ezt a megoldást, de csak kétkedve. A scholastikusok pedig annyira megnyugodnak ebben, mintha semmit sem lehetne ellene felhozni. Én ugyan szívesen elfogadom azt, hogy a puszta előre való tudás semmiféle kényszert sem ró a teremtményekre, habár ezt nem fogadja el mindenki. Vannak ugyanis olyanok, akik azt erősítik, hogy ez az előre tudás oka is a dolgoknak. Az én véleményem szerint helyesebben és okosabban fogta fel ezt a dolgot Valla,1 egy a Szentírásban különben nem nagyon járatos ember, aki kimutatta, hogy fölösleges ez a civakodás, mert úgy az élet, mint a halál inkább származik az isteni akaratból, mint előre látásból. [1 Valla Lőrinc olasz humanista (1407-1457). Rómában pápai titkár; tanár és kanonok volt. Különösen Aristoteles tekintélyét támadta. Bibliamagyarázó műve: Annotationes in Novum Testamentum. (Ford)] Ha Isten egyszerűen csak előre látná az [237. oldal] emberek dolgait s egyúttal akaratával nem intézné és rendezné, akkor volna helye annak a kérdésnek, hogy van-e befolyása az ő előre látásának ezen dolgok szükségképpeni bekövetkezésére. Mivel azonban Isten csakis azon okból látja előre a leendő dolgokat, mert azokról azt határozta, hogy úgy történjenek, hiába való dolog az előre tudás felett vitázni, mikor bizonyos az, hogy akarata és rendelése szerint történik minden.
7. Állításuk szerint az sincs világosan megmondva, hogy Isten azt határozta, miszerint Ádámnak az ő elpártolása miatt kell elvesznie. Mintha bizony ugyanaz az Isten, akiről a Szentírás azt hirdeti, hogy azt teszi, amit akar, bizonytalan célzattal alkotta volna az ő legnemesebb teremtményét. Azt mondják szabad akaratára van bízva Ádámnak, hogy ő maga legyen a saját szerencséjének kovácsa; Isten pedig csak azt végezte felőle, hogy érdeme szerint bánik vele. De ha ezt a rideg hazugságot elfogadjuk, hová lesz akkor Istennek mindenhatósága, amellyel, mivel semmi mástól nem függ, titkos akarata szerint igazgat mindeneket? De az eleve elrendelés, akár tetszik, akár nem, jelentkezik Ádámnak az utódaiban, mert nem természetes következmény az, hogy egyedül atyjuknak a bűne miatt, mindannyian elveszítsék az üdvösséget. Mi akadályozza meg őket abban, hogy egy emberre vonatkozólag elismerjék azt, amit az egész emberi nemet illetőleg akaratuk ellenére is elismernek? Mit érnek el hát ezzel a hiábavaló vonakodással. A Szentírás azt hangoztatja, hogy egy embernek a személyében az összes halandók az örök halál rabságába estek. Mivel pedig ezt nem lehet a természetnek betudni, világos, hogy Isten csodálatos akaratának folyománya. A legnagyobb képtelenség az, hogy Isten igazságosságának ezen derék védelmezői megütődve fennakadnak egy szálkában akkor, mikor a nagy gerendákon könnyedén túleszik magukat. Azt kérdezem hát ismét: mi az oka annak, hogy Ádám bukása menthetetlenül a halálba sodort oly sok nemzetet kisded gyermekeikkel együtt, ha nem az, mert Istennek így tetszett? Itt el kell némulni a különben oly fecsegő nyelveknek. Elismerem, hogy rettenetes végzés ez, de senki sem tagadhatja azt, hogy Isten előre tudta milyen vége lesz az embernek, még mielőtt őt teremtette volna, s előre tudta azért, mivel határozatával így rendelte. S ha valaki kikelne itt Istennek előre tudása ellen, az vakmerően és meggondolatlanul perlekedik. Mert ugyan miért kellene vádolni a mennyei bírót azért, mert jól tudta, hogy mi fog történni? Az eleve elrendelés ellen tör minden akár jogos, akár csábító külsejű [238. oldal] panasz. S nem is kell képtelenségnek tartani azt, amit én mondok, hogy Isten az első ember bukását és ebben az utódok romlását nemcsak előre látta, hanem azt az ő akaratával el is rendelte. Amint ugyanis bölcsességéhez tartozik az, hogy minden leendő dologról tudomással bírjon, úgy a hatalmához pedig az tartozik, hogy mindeneket a saját kezével kormányozzon és igazgasson. Ezt a kérdést is épp úgy, mint másokat, igen szépen megfejti Augustinus,1 midőn így szól: "Illendően megvalljuk azt, amit igazán hiszünk, hogy t.i. a minden dolgoknak Ura Istene, aki mindeneket jónak teremtett és a jókból származandó rosszakat előre tudta és tudta azt is, hogy inkább illik az ő mindenható jóságához, hogy a rosszból is jót hozzon létre, mintsem hogy a gonoszt egyáltalán meg ne engedje: úgy rendezte az angyalok és az emberek életét, hogy abban megmutassa először, hogy mit tehet a szabad akarat, azután pedig, hogy mit tehet az ő kegyelmének a jótéteménye és az ő igazságos itélete". [1 Enchir. ad Laurent. 104 és köv.]
8. Ugyancsak itt az akarat és megengedés közti különbséghez folyamodnak, s ezzel azt akarják kimagyarázni, hogy a gonoszok bár Isten engedelmével, de nem akaratával vesznek el. Erre azonban azt mondjuk, hogy miért engedi ezt meg Isten, ha nem azért, mert így akarja? Bár önmagában az sem fogadható el, hogy az ember Istennek csupán engedelmével és éppen nem rendelése folytán vonta magára a veszedelmet. Mintha bizony Isten nem határozott volna abban, hogy minő állapota legyen legfőbb teremtményének. Nem habozom tehát Augustinussal 2 együtt egyszerűen megvallani azt, hogy Isten akarata a dolgok szükségképpeni oka, és hogy szükségképpen az történik, amit ő akar, amint hogy azok valóban meg is történnek, amiket ő előre látott. [2 Libr 6. ddde Genes. ad litteram c. 15.] Most már tehát, ha a pelagianusok, manichaeusok, az anabaptisták, vagy epikureusok (mert a bizonyításnak ezen a terén ezzel a négy felekezettel van dolgunk) a maguk vagy a gonoszok mentsége céljából arra a szükségszerűségre hivatkoznak, mely Istennek eleve elrendelése folytán rájuk nehezedik, éppen nem hoznak fel olyan dolgot, ami ügyüknek javára szolgálna. Ha ugyanis az eleve elrendelés nem egyéb, mint az isteni igazságosságnak, még pedig a rejtett, de feddhetetlen igazságosságnak végrehajtása, akkor, mivel bizonyos, hogy az ilyen emberek megérdemelték azt, hogy [239. oldal] erre a sorsra választassanak el, azonképpen bizonyos az is, hogy rájuk nézve nagyon is igazságos az a kárhozat, amire az eleve elrendelés folytán jutnak. E mellett azonban veszedelmük úgy függ az Isten eleve elrendelésétől, hogy annak oka és anyaga magukban az emberekben található fel. Az első ember elesett azért, mert Isten így gondolta ezt üdvösnek, de hogy mért gondolta, az rejtve van előttünk. Mindazonáltal bizonyos, hogy nem másért gondolta, hanem csak azért, mivel látta, hogy ez az ő nevének dicsőségére szolgál. Mikor Isten dicsőségét halljuk említeni, gondoljunk akkor az ő igazságára, mert igaznak kell lenni annak, ami dicséretet érdemel. Elesik tehát az ember, mivel Isten gondviselése így rendeli: de saját hibája folytán esik el. Kevéssel előbb mondota az úr (I. Móz. 131), hogy minden, amit teremtett vala, igen jó. Honnan van tehát az emberben az a gonoszság, hogy az ő Istenétől elpártol? Hogy azt ne gondoljuk, hogy ez a teremtés folytán van az emberben, Isten a saját mondásával hagyja jóvá azt, ami tőle származott. A saját gonoszságával rontotta meg tehát az ember azt a tiszta természetet, melyet az Úrtól kapott, és saját romlásával egész nemzedékét magával rántotta a veszedelembe. Inkább az emberi nemnek megromlott természetében, ami közelebb is van hozzánk, szemléljük tehát a kárhozatnak nyilvánvaló okát, mintsem hogy annak rejtett és teljesen megfoghatatlan okát az Isten eleve eleve elrendelésében kutassuk. És ne restelljük Isten véghetetlen bölcsességének alávetni a mi értelmünket úgy, hogy az Isten sok titkával szemben belássa tehetetlenségét. Azoknak a dolgoknak ugyanis, amiknek a tudása nekünk meg nem adatott, vagy amiket tudni nem szabad, azoknak nem tudása bölcsesség, míg a tudásuk után való kívánkozás nem egyéb őrültségnél.
9. Esetleg azt mondhatná valaki, hogy még nem hoztam fel olyan bizonyítékot, ami ezt a szentségtelen mentegetőzést eléggé megcáfolná. Szerintem azonban nem is lehet elérni azt úgy, hogy az istentelenség ne zúgjon és morogjon. Mindazonáltal azt hiszem, hogy elmondtam, ami elegendő arra, hogy az ellentmondásnak nemcsak okát, hanem még az arra való ürügyet is megsemmisítse. Azt akarják a gonoszok, hogy, ha vétkeznek is, azért legyen mentségük, mivel a vétkezés kényszerítő voltától szabadulni nem tudnak: különösen, mivel Isten rendelése folytán nehezedik rájuk ez a kényszer. De mi tagadjuk, hogy volna valami igazi mentségük, mivel Isten rendelésének, amely ellen azt a panaszt emelik, [240. oldal] hogy őket a veszedelemre szánta, meg van a maga jogosultsága, ami ha előttünk ismeretlen is, de mégis bizonyos. Ezért egész biztonsággal állíthatjuk azt, hogy semmi olyan rosszban nincs részünk, ami Istennek nem legigazságosabb ítélete folytán érné őket. Azután mondjuk még azt is, hogy helytelenül cselekszenek akkor, amikor kárhozatuk eredetének felkutatása végett Isten legtitkosabb akaratára vetik tekintetüket, a természet romlottságára pedig, amelyből kárhozatuk valójában származik, szemet hunynak. És hogy ezt Istennek ne tulajdoníthassák, ebben megakadályozza őket az, hogy Isten maga tesz bizonyságot a saját teremtéséről. Mert ha Istennek gondviselése alkotta is az embert arra a szerencsétlen állapotra, amely reá súlyosodik, ennek okát azonban önmagából vette és nem az Istentől, mivel semmi más oka nincs romlottságának, mint az, hogy abból a tiszta állapotból, melyben Isten teremtette, bűnös és tisztátalan romlottságra fajult el.
10. Még egy harmadik képtelenséggel is gyalázzák Istennek eleve elrendelését ennek ellenségei; mivel ugyanis mi egyedül Isten akaratának tetszésére visszük vissza azt, hogy Isten az általános veszedelemből megmenti azokat, akiket országának örökségébe fölvett, ebből azt következtetik, hogy Isten személyválogató, amit pedig mindenütt tagad a Szentírás. Tehát vagy a Szentírás mond ellent önmagának, vagy pedig tekintettel van Isten az elválasztásban az érdemekre. Először is a Szentírás más értelemben mondja, azt, hogy Isten nem személyválogató, mint ahogyan ők gondolják; a személy szóval ugyanis nem az embert jelzi, hanem az emberben levő azon szemmel látható dolgokat, amelyek vagy tetszést, kegyet és méltóságot szereznek neki, vagy pedig gyűlöletet, megvettetést és gyalázatot teremnek a számára. Ilyenek a vagyon, gazdagság, hatalom, nemesség, hivatalok, haza, szép alak s más effélék; továbbá a szegénység, nélkülözés, alacsony származás, gyalázat, megvetettség és ezekhez hasonlók. Így Péter és Pál azt tanítják (Csel. 1034, Rm. 210, Gal. 328), hogy az Úr nem személyválogató, mivel nem tesz különbséget a zsidó és a görög között úgy, hogy egyedül a nemzetséget tekintve, egyiket megvetné, a másikat pedig fölkarolná. Így Jakab is ugyanezen szavakat használja (25), mikor azt akarja bizonyítani, hogy az Úr az ő ítéleteiben nem gondol a gazdagsággal. Pál pedig egy helyen azt mondja (Kol. 325, Eféz. 69), hogy az Úr az ő ítéletében éppen nincs tekintettel arra, hogy szabad vagy szolgai állapotban van-e valaki. Nem keveredünk tehát semmi ellentmondásba [241. oldal] sem ha azt mondjuk, hogy Isten az ő szabad akarata szerint minden érdemük nélkül választja el fiaivá azokat, akiket akar, míg másokat megvet és elutasít magától. A dolgot azonban, hogy még világosabb legyen, így is ki lehet magyarázni. Azt kérdezik, hogy miképpen lehet az, hogy Isten kettő közül, akik érdem tekintetében egymástól éppen nem különböznek, egyiket elveti az elválasztásában, a másikat pedig magához emeli? Én viszont azt kérdezem, vajon azt gondolják-e, hogy abban, akit az Isten felvesz, van tán valami olyan, ami Istennek kedvét ő hozzá fordítja? Ha elismerik, amit el is kell ismerniük, hogy semmi ilyesmi nincsen benne, akkor az következik, hogy Isten nem nézi az embert, hanem a saját jóságából veszi az okot arra, hogy miért tegyen vele jót.1 [1 Augustinus. Libr. ad Bonif. 2. c. 7.] Hogy tehát Isten az egyik embert elválasztja akkor, amikor a másikat elveti, ez nem abból ered, hogy Isten az emberre tekintettel van, hanem egyedül a ő könyörületességéből, amelynek szabad magát kijelenteni és megmutatni ott, ahol és annyiszor, ahányszor akarja. Mert nemcsak hogy nincs személyekhez kötve Istennek kegyelme, hanem inkább, amint láttuk egy másik helyen (I. Kor. 126), kezdettől fogva csak kevés nemest, bölcset és hatalmast hívott el, azért hogy a test gőgösségét megalázza.
11. Tehát hamisan és igen helytelenül vádolják némelyek az Istent részrehajlással azért, mivel az ő eleve elrendelésében nem alkalmazza mindenkivel szemben ugyanazt a mértéket. Ha - mondják ők - mindenkit bűnösnek talál, büntessen mindenkit egyformán, ha pedig ártatlanoknak, ne járjon el senkivel szemben szigorúsággal. Az ilyenek azonban úgy bánnak Istennel, mintha meg volna tiltva neki a könyörületesség, vagy mintha kénytelen volna egészen lemondani az ítéletről akkor, amikor könyörülni akar. Mert mit is követelnek ők? Azt, hogy ha mindannyian bűnösök, akkor mindannyian egyformán bűnhődjenek. Mi is elismerjük, hogy mindannyian egyformán bűnösök vagyunk; de azt is mondjuk, hogy egyeseknek segítségére jön Isten irgalma. Menjen hát segítségére - mondják ők - mindenkinek. Mi pedig azt feleljük erre, hogy illő dolog az is, hogy büntetés által magát igazságos bírónak mutassa. Mivel pedig ezt elviselni nem tudják, mi más volna a céljuk mint az, hogy Istent könyörületességre való hatalmától megfosszák, vagy legalább is csak azon föltétel alatt hagyják azt meg nála, ha a törvénylátásról egészen lemond? Ezért [242. oldal] igen szépen ide illenek Augustinus ezen mondásai:1 mivel az első emberben nemzetségének egész tömege kárhozatba bukott, azok az edények, melyek tisztesség edényei lesznek, nem tulajdon igazságuknak, hanem Isten könyörületességének edényei; hogy pedig mások gyalázat edényei, azt nem a méltánytalanságnak, hanem az ítéletnek kell tulajdonítani stb. [2 Epist. 106. De praedest. et gratia. De bono persev. c. 12.] Azt, hogy Isten az elvetetteket a megérdemelt büntetésben részesíti, az elhívottakat pedig érdemük nélkül is megajándékozza kegyelmével, mindenféle vád alól felmenti a hitelező példája, akinek hatalmában áll az egyik adósnak elengedni, a másiktól pedig követelni az adósságot. Tehát az Úr is azoknak adhatja az ő kegyelmét, akiknek akarja, mivel könyörületes; s megteheti azt is, hogy nem adja mindenkinek, mivel igazságos bíró; megadván egyeseknek azt, amit meg nem érdemelnek, kimutatja ezzel az ő kegyelmének ingyenes voltát; azzal pedig, hogy nem adja meg mindenkinek, megmutatja azt, hogy mit érdemelnének mindnyájan. Mert mikor Pál azt írja (Róm. 1132), hogy Isten mindeneket a bűn alá rekesztett, hogy mindeneken könyörüljön, ehhez egyúttal azt is hozzá kell adni, hogy Isten nem adósa senkinek sem, mert senki sem adott neki először, hogy tőle a kölcsönt visszakövetelhetné.
12. Még azt is felhozzák az eleve elrendelés megdöntésére, hogy, ha az valóban fennáll, akkor egészen megszűnik a helyes élet után való igyekezet és buzgalom. Mert van-e olyan ember - mondják ők - akinek, mikor azt hallja, hogy Isten örök és változhatatlan végzése az életet vagy a halált elrendelte számára, rögtön az ne jutna eszébe, hogy semmit sem változtat a dolgon, hogy mimódon viselkedik, mert cselekedeteivel éppen nem tudja Istennek eleve elrendelését sem megakadályozni, sem előmozdítani? Így aztán mindnyájan elvetik maguktól a gondot, és siralmas módon rohannak mindenbe, ahova csak a szenvedély ragadja őket. S valóban ez nem tiszta hazugság, mert igen sokan vannak olyanok, akik az eleve elrendelés tanát ilyen szennyes káromlásokkal mocskolják be, és mindenféle intést és dorgálást a következő ürügy alatt igyekeznek elkerülni: Isten tudja, hogy az ő határozata szerint mit cselekszik majd egyszer velünk; ha az üdvösséget rendelte számunkra, el is vezet bennünket arra a maga idején, ha pedig a halálra szánt bennünket, ez ellen hiába küszködnénk. De a Szentírás, mikor azt parancsolja, hogy minél nagyobb tisztelettel és [243. oldal] jámborsággal gondolkozzunk e nagy titok felől, egészen más felfogásra tanítja az istenfélő embereket, s egyúttal ezeknek bűnös szemtelenségét is kellően megcáfolja. Mert nem azért említi fel az eleve elrendelést, hogy mi szemtelenekké legyünk, és istentelen vakmerőséggel kísértsük meg Isten megközelíthetetlen titkait kikutatni, hanem inkább azért, hogy megalázkodva és elcsüggedve megtanuljuk az Ő ítéletét félni, könyörületességét pedig csodálni. E felé a cél felé igyekezzenek a hívők! Ezeknek a disznóknak utálatos röfögését pedig alaposan megfékezi Pál apostol. Azt mondják ugyanis, hogy ők egész bátran vétkezhetnek, mert ha a választottak közé tartoznak, akkor semmiféle bűn meg nem akadályozza azt, hogy végre is az örök életre ne jussanak. Pál azonban arra int bennünket (Eféz. 14), miszerint azért választott ki minket az Isten hogy szent és feddhetetlen életet éljünk. ha tehát az elválasztásnak a szent élet a célja, akkor inkább ennek az életnek serény gyakorlására kell bennünket serkentenie és buzdítania, s nem a tétlenségre kell ürügyül szolgálnia. Mily távol áll pedig egymástól az a két dolog, hogy t.i., elhanyagoljuk a helyes életet, mivel az elválasztás úgyis elégséges az üdvösségre, és hogy az elválasztásnak kitűzött célja az, hogy a jó életre való törekvésre adjuk magunkat! Szűnjenek meg hát az ilyen fajta istentelenségek, amelyek az elválasztásnak egész rendjét oly fonákul felforgatják! Hogy pedig káromlásaikban még tovább menve azt mondják, hogy az, akit Isten elvetett, hiábavaló munkát végez, ha ártatlan és tiszta élettel megnyerni igyekszik Istennek tetszését, ebben a legszemtelenebbül hazudnak. Mert honnan eredhetne máshonnan az ilyen igyekezet mint az elválasztásból? Azok ugyanis, akik az elvetettek közé tartoznak, nem hogy hiába igyekeznek Isten ítéletétől megmenekülni, hanem mint gyalázatnak edényei nem szűnnek meg folytonos vétkeikkel Isten haragját önmaguk ellen felidézni, és világos jelekkel megerősíteni azt, hogy velük szemben már ki van mondva isten ítélete.
13. Rosszakaratúan és szemtelenül rágalmazzák megint mások az eleve elrendelés tanát, mintha ez a jámbor életre szolgáló minden buzdítást megsemmisítene. E miatt Augustinus volt kitéve egykor nagy gyűlölségnek, melyet azonban elhárított magáról. "A feddésről és kegyelemről" szóló Valeninushoz intézett könyvével (Liber de correptione et gratia ad Valentinum); amelynek olvasása minden jámbor és tanulékony embert megnyugtat. Mindazonáltal felemlítek itt belőle egynéhány dolgot, amikkel reményem szerint [244. oldal] az igazság és békességszereplők meg fognak elégedni. Hogy mily őszinte és nyílt hirdetője volt Pál az ingyen kegyelemből való elválasztásnak, azt előbb láttuk; s vajon késedelmes-e ezért az emberek a saját buzgalmukat Páléval, és úgy találják, hogy annak hihetetlen hevéhez képest ez nem más,csak hideg jégdarab. És bizonyára minden tépelődést megszűntet az a mondás (I. Thess. 47), hogy nem hívott minket Isten a tisztátalanságra, hanem arra, hogy ki-ki szentségben bírja a maga edényét stb., továbbá hogy mi Istennek az alkotmányai vagyunk, kik teremtettünk a jó cselekedetekre, melyeket készített az Isten, hogy azokban járnánk (Eféz. 210). Szóval, akinek csak közepes jártassága van is Pál írásaiban, az minden hosszas bizonyítgatás nélkül is belátja, mily szépen egyezteti össze azokat a dolgokat, amikről ezek azt költik, hogy ellent mondanak egymásnak. Krisztus azt parancsolja, hogy ő benne higgyünk, mindazonáltal nem is hamis és nem is ellenkezik ezzel a paranccsal az az értelmezés, amikor így szól (Ján. 644): "Senki sem jöhet én hozzám, hanem ha az Atya vonja azt." Állandóan folyamatban kell tehát lenni az evangélium hirdetésének, hogy ez hitre vezérelje az embereket, és az állhatatosságban folytonos előhaladással tartsa meg őket. De az eleve elrendelés ismeretét is sértetlenül fenn kell tartanunk még pedig azért, hogy azok, akik engedelmeskednek, ne kérkedjenek azzal úgy, min a sajátjukkal, hanem csak az Úrban dicsekedjenek. Nem ok nélkül mondja Krisztus (Máté. 139): "Akinek vagyon füle hallásra, hallja." Amikor tehát intünk és az evangéliumot hirdetjük, azok, akiknek fülük vagyon, szívesen engedelmeskednek, akiknek pedig nincs, azoknak beteljesedik az, ami meg van írva (Ézs. 69), hogy hallván nem hallanak. De hát miért van némelyeknek - mondja Augustinus1 - és nincs másoknak? Ki ismerte az Úr gondolkozását? [1 Libr. de bono persev. c. 15.] Vajon tán azért kell tagadni azt, ami nyilvánvaló, mivel nem tudjuk felfogni azt, ami előttünk rejtve van? Ezeket híven idéztem Augustinusból, de mivel az ő szavai tán több tekintélyre találnak, mint az enyémnek, lássuk azokat úgy, amint ő nála olvashatók. - Vajon - úgymond - ha ennek hallatára némelyek eltompulnak és ellustulnak, és a gyönyörökre lévén hajlandók, a munka helyett vágyaik után járnak, tévesnek kell-e gondolnunk ezért azt, ami Istennek az előre való tudásáról mondatott? Nemde, akikről Isten [245. oldal] előre tudta azt, hogy jók lesznek, azok csakugyan jók lesznek, bármilyen gonoszok legyenek is most; s akikről előre tudta, hogy rosszak lesznek, azok, bármilyen jóknak lássuk is most őket, mégis rosszak lesznek? Vajon hát az ilyen okok miatt tagadni kell, vagy el kell hallgatni Istennek az eleve tudásáról mondott igazságokat, különösen akkor, amikor más tévelygésekbe esünk, ha nem szólunk róluk? Más - úgymond1 - az igazság elhallgatásának oka, s ismét más a kimondásának szükségessége. [1 Libr. de bono persev. c. 16.] Az igazság elhallgatásának minden okát felkutatni hosszadalmas dolog volna, de egyike ezen okoknak az, hogy rosszabbakká ne legyenek azok, akik a dolgot nem értik, midőn tanultabbakká akarjuk tenni az értelmeseket; s akik, ha mi ilyesmit mondunk, tanultabbakká ugyan nem lesznek, de rosszabbakká sem. Mivel pedig az igaz dolognak olyan a természete, hogy, ha szólunk róla, az, aki felfogni nem tudja, rosszabbá válik, ha pedig elhallgatjuk, akkor az lesz rosszabbá, aki képes felfogni, mit gondolunk tehát, hogy mi itt a teendő? Vajon nem kell-e inkább szólni az igazságról azért, hogy aki azt megértheti, értse meg, mint elhallgatni azért, hogy necsak egyikük se foghassa fel, hanem hogy az értelmesebb még rosszabbá is legyen, az pedig, ha hallaná és megértené, általa többen is megtanulnák? És mi nem akarjuk mondani azt, amit a Szentírás tanúsága szerint mondani szabad volna, mert attól félünk, hogy ha mi beszélünk, megsértődik az, aki azt felfogni nem képes; de nem félünk attól, hogy hallgatásunk miatt tévedésbe esik az, aki az igazságot felfogni képes. Ezen véleményét Augustinus végül röviden összefoglalva még világosabban is kifejti.2 [2 Libr. de bono persev. c. 20.] Ezért - úgymond - ha az apostolok és az utánuk következő egyházi tanítók mind a kettőt megcselekedték azért, hogy Istennek örök elválasztásáról jámborul szóljanak és hogy a kegyes élet fegyelme alatt tartsák a hívőket, mi az oka annak, hogy ezek a mi embereink az igazság legyőzhetetlen hatalma által megszóríttatván, abban a hitben vannak, hogy helyesen mondhatják, nem kell a népnek hirdetni azt, ami az eleve elrendelésről mondatik, még ha igaz is? Sőt egyenesen hirdetni kell, hogy akinek füle van a hallásra, hallja. De kinek van, ha nem kapott attól, aki megígérte, hogy adni fog? Az tehát, aki nem érti meg ezt a tudományt, vesse el, csak az, aki megérti, fogadja el és igyék belőle, igyék belőle és éljen. Amint ugyanis hirdetni kell a [246. oldal] kegyességet, hogy Istennek megadassék a kellő tisztelet, úgy hirdetni kell az eleve elrendelést is, hogy, akinek fülei vannak a hallásra, Isten kegyelmével Istenben és ne önmagában dicsekedjék.
14. És mégis, amily különösképpen igyekezett ez a szent férfiú az építésre, épp úgy megtartja az igazság hirdetésében is a kellő mértéket, hogy a botránkozásnak, amennyire lehet, ügyesen elejét vehesse. Arra figyelmeztet ugyanis bennünket, hogy azokat, amik igazak, igen szépen lehet hirdetni is. Ha valaki így szólna a néphez: ha nem hisztek, ennek az az oka, hogy ti Isten végzése folytán a veszedelemre vagytok szánva, az ilyen nemcsak a gyávaságot táplálná, hanem még a gonoszságot is előmozdítaná. Ha pedig véleményét a jövő időre is kiterjesztené, hogy azok, akik hallják, még akkor sem fognak hinni, mivel megvettettek, ez átok volna inkább, mint oktatás. Egészen méltán ajánlja tehát Augustinus, hogy az ilyeneket, mint dőre tanítókat, vagy mint szerencsétlen és baljóslatú prófétákat, el kell távolítani az egyházból. Egy más helyen pedig azt állítja, hogy bizonyosaknak kell lennünk abban, hogy az ember a büntetéssel csak akkor jobbul meg, ha megkönyörül rajta és segíti őt az, aki cselekszi, hogy azok, akiket Ő akar, büntetés nélkül is megjobbuljanak. De miért bánik azokkal így, másokkal pedig másképpen: távol legyen tőlünk, hogy azt mondjuk, hogy a sarat illeti meg itt az ítélkezés, és nem a fazekast. Majd megint azt mondja, hogy mikor az emberek a büntetés folytán az igazság útjára jutnak vagy arra visszatérnek, ki eszközli az ő szíveikben az üdvösséget, ha nem az, aki, bárki plántáljon és öntözzön is, a gyarapodást adja; akinek, ha meg akar valakit menteni, semmiféle emberi szabad akarat se, állhat ellen. Nem kell tehát kétkednünk abban, hogy Isten akaratának (aki az égen és a földön véghez vitt mindent, amit akart, s aki a jövendő dolgokat is elvégezte) az emberi akarat nem állhat ellen úgy, hogy az isteni akarat ne tegye azt, mait akar, mivel még az emberi akarattal is úgy cselekszik, amint akar. majd megint: vajon, mikor az embereket magához vonzza, talán testi bilincsekkel köti magához őket? Bensőleg működik ő, bensőleg foglalja el és indítja a szíveket s az vonzza magához saját akaratukkal az embereket, amelyet ő bennük támasztott. De éppenséggel nem szabad figyelmen kívül hagyni azt, amit rögtön utána tesz ennek: mivel - úgymond - nem tudjuk, hogy ki tartozik az elválasztottak közé és ki nem, olyan érzülettel kell lennünk, hogy mindenkinek üdvösségét kívánjuk. Így aztán bárkivel találkozzunk is, igyekezzünk azt a békének [247. oldal] részesévé tenni; a mi békességünk pedig nyugodjék meg a békesség fiain. Tehát, amennyiben rajtunk áll, mindenkivel szemben orvosság gyanánt kell alkalmazni az üdvös és szigorú feddést, hogy el ne vesszenek, vagy másokat el ne veszítsenek: ezt a feddést pedig Isten dolga hasznossá tenni azokra, akiket Ő előre tudott és elválasztott.
1. Hogy ez a dolog még világosabb legyen, szólnunk kell úgy a választottak elhívásáról, mint a gonoszok megvakításáról és megkeményítéséről. Az előbbit ugyan érintettem már1 akkor, amikor azoknak a tévedését cáfoltam meg, akiknek felfogása szerint az ígéretek általánossága egyenlővé teszi az egész emberi nemet. [1 Lásd 22. fej. 10. és 11. p] Isten azonban az elválasztást, amely különben ő benne magában van elrejtve, nem nyilvánítja ki válogatás nélkül az ő elhívatása által s azért ezt az elhívást a kiválasztás tulajdonképpeni bizonyítékának nevezhetjük. "Mert akiket öröktől fogva előre tudott, azokat el is választotta, hogy az ő Fiának ábrázatjához legyenek hasonlatosak; akiket pedig elválasztott, azokat el is hívta, akiket elhívott, azokat meg is igazította, hogy egykor megdicsőítse (Róm. 829)". Bár az Úr már az elválasztás által is fiaivá fogadta az övéit, mégis azt látjuk, hogy ennek a jónak csak akkor jutnak birtokába, ha Isten elhívja őket; és viszont, hogy az elhívottak már élnek is az ő elválasztatásuk némi közösségével. Ezen az alapon nevezi Pál apostol azt a Szentlelket, amelyet kapnak, a fiúság lelkének, a jövendő örökség pecsétjének és zálogának. (Róm. 815; Eféz. 113, mivel t.i. az ő szíveikben a jövendő fiúvá fogadtatás felől való bizonyosságot a saját tanúskodásával erősíti és pecsételi meg. Mert bár az evangélium hirdetése is az elválasztás forrásából ered, mivel azonban ez a megvetettekkel is közös, nem lehet az elválasztásnak szilárd bizonyítéka. isten pedig hathatósan tanítja választottait azért, hogy a hitre vezérelje őket, amint azt előbb meg is mutattuk Krisztus ezen szavaiból: aki Istentől vagyon, az látta az Atyát, nem más [248. oldal] (Ján. 646); továbbá: "Megjelentettem nevedet az embereknek, akiket adtál nekem" (Ján. 166). Másutt megint így szól (Ján. 644): "Senki sem jöhet én hozzám, hanem ha az Atya vonja őt". Ezt a mondást igen ügyesen értelmezi Augustinus1 a következő szavakkal: Hogy ha - mint az igazság mondja - mindaz, aki tanult, eljön a Krisztushoz, akkor aki nem jön el, az bizonyára nem is tanult; nem következés tehát, hogy aki eljöhet, annak el is kell jönnie, hanem csak akkor, ha ezt akarja és megteszi; mindaz azonban aki az Atyától tanult, nemcsak eljöhet, hanem el is jön, amiben már úgy a lehetőség sikere, mint az akarat indítása és a cselekedet eredménye is megvan. Másutt még világosabban beszél:2 "Mit jelentene az a mondás, hogy mindaz, aki az Atyától hallott és tanult, hozzám jön, hacsak azt nem, hogy nincs olyan ember, aki ha az Atyától hall és tanul, hozzám ne jönne? Ha tehát mindaz, aki az Atyától hallott és tanult, hozzám jön, akkor mindaz, aki nem jön bizonyára nem hallott és nem tanult az Atyától, mert ha hallott volna és tanult volna, akkor jönne: nagyon távol van a testi értelemtől ez az iskola, amelyben az Atyát hallgatjuk és amelyben az Atya tanít azért, hogy a Fiúhoz jöjjünk. Kevéssel utóbb pedig így szól: ezt a kegyelmet, amely titokban adatik az emberi szívekbe, egy megrögzött szív sem fogadja be, mert azért adatik, hogy először a szív keménységét eltávolítsa. Mivel tehát az Atyát bensőleg hallgatjuk, eltávolítja a kőszívet és ad helyette húsból való szívet; mert így tesz bennünket az ígéret fiaivá és a könyörületesség edényeivé, melyeket a dicsőségre alkotott. Miért nem tanít tehát mindenkit úgy, hogy mindenki a Krisztushoz jöjjön? Miért, ha azért nem, mivel mindenkit, akit tanít, könyörületességből tanít; akiket pedig nem tanít, ítélete folytán nem tanítja, mert könyörül azon, akin akar és megkeményíti azt, akit akar." [2 Libr. de praedest. Sanctorum c.8.] Isten tehát azokat, akiket elválasztott, a saját fiaivá teszi s velük szemben atyának mutatkozik. Továbbá az elhívás által a maga családjába fogadja őket és velük egyesül, hogy egyszerre egyek legyenek.
Mivel pedig az elhívás az elválasztásnak utána van téve, ezzel a Szentírás eléggé jelzi azt, hogy abban Isten ingyen kegyelemből való könyörületességén kívül mást keresni nem kell. Ha ugyanis azt kérdezzük, hogy Isten kiket hív és hogyan, a Szentírás azt feleli, hogy akiket elválasztott. Ahol pedig [249. oldal] elválasztásról szól az Irás, egyedül az ő irgalmassága tűnik fel mindenütt. S a lehető legszebben alkalmazható itt Pál apostol azon mondása (Róm. 916), hogy nem azé a választás, akinek arra akarata vagyon, sem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené"; nem pedig, amint általában gondolják azok, akik azt istennek a kegyelme s az ember akarata és igyekezete közt osztják meg. Ezt a helyet ugyanis úgy magyarázzák, hogy az embernek a vágyódása és igyekezete nem bír ugyan semmi jelentőséggel sem Isten kegyelme nélkül, de ha Isten áldásával támogatja, akkor ők is tehetnek valamit az üdvösség megszerzésére. Ezek okoskodását azonban inkább Augustinus1 szavaival akarom megdönteni, mint az enyéimmel. [1 Enchir. ad laur. c. 32.] Ha - úgymond - csak azt akarta volna jelezni az apostol, hogy nem egyedül azon áll a választás, akinek arra akarata vagyon, vagy aki fut, hanem hozzá kell járulnia a könyörülő Istennek is, ezt viszont így is megfordíthatnánk, hogy nem egyedül a könyörületesség dolga az elválasztás, hanem hozzá kell járulnia az ember akaratának és igyekezetének is. Mivel azonban ez nyílt istentelenség, ne kételkedjünk azon, hogy az apostol mindent az Úr könyörületességének tulajdonít, és semmit sem hagy meg a mi akaratunk és igyekezetünk számára. Ez ennek a szent férfiúnak a véleménye; s én egy hajszálnyi jelentőséget sem tulajdonítok annak az okoskodásnak, amit felhoznak, hogy nem mondta volna, ezt az apostol, ha nem volna bennünk valami kis akarta és igyekezet. Nem azt nézte ugyanis, hogy mi van az emberben, hanem látván azt, hogy némelyek az üdvösséget részben az ember szorgalmának tulajdonítják, mondásának első részében egyszerűen kárhoztatta ezeknek tévedést, azután pedig az üdvösséget a maga egészében az Isten könyörületességének tulajdonítja. és mi mást tesznek a próféták, mint az, hogy Isten elhívásának ingyenes voltát hirdetik állandóan?
2. Ezenkívül az elhívásnak éppen a természete és munkája is világosan mutatja azt, hogy az nem egyedül az ige hirdetésén, hanem a Szentlélek megvilágosításán is alapszik. Hogy kiknek ajánlja fel Isten az ő igéjét, azt megmondja a prófétánál, mikor így szól (Ézs. 651): Megtaláltattam azok által, akik nem is kerestek: kijelentettem magamat azoknak, akik engem nem is kérdeztek; s annak a népnek, amely nem hívta segítségül az én nevemet, ezt mondottam: Imhol vagyok. És hogy a zsidók azt ne gondolják, hogy ez a könyörületesség csak a pogányokra vonatkozik, nekik [250. oldal] is emlékezetükbe hozza, hogy miből emelte ki az ő atyjukat Ábrahámot, midőn méltónak tartotta őt arra, hogy vele megbékéljen; kiemelte t.i. a bálványimádás közepéből, amelybe minden övéivel egyetemben el volt merülve (Józs. 242). Midőn Isten az ő igéjének fényével először ragyog föl azok előtt, kik azt meg nem érdemlik, ezzel eléggé fényes bizonyítékát adja az ő ingyen kegyelemből való jóságának. Itt tehát már megnyilatkozik Istennek véghetetlen jósága, de nem mindenkinek üdvösségére: mert a megvetettekre szigorúbb ítélet vár, mivel Isten szeretetének bizonyítékát maguktól eltaszítják. S ezért Isten is, hogy dicsőségét megvilágosítsa, megvonja tőlük lelkének eredményes működését. Ennélfogva ez a benső elhívás az üdvösség csalhatatlan záloga. Erre vonatkozik János eme mondása (I. Ján. 324): ebből ismerjük meg, hogy mi az Ő fiai vagyunk, az Ő lelkéből t.i., melyet nékünk adott. És hogy a test ne dicsekedjék, hogy csak annak válaszol, aki Őt hívja és önmagát önként felajánlja, azt állítja az Úr, hogy nincsenek más fülei a hallásra és szemei a látásra, csak azok, amelyeket Ő adott neki. Adta pedig ezeket nem kinek-kinek érdeme szerint, hanem az Ő elválasztásából. S erre igen szép példát találunk Lukácsnál (Csel. 1348), ahol azt látjuk, hogy Pálnak és Barnabásnak beszédét közösen hallgatták a zsidók és a pogányok. És bár ugyanazon szavakkal oktatták valamennyit, mégis az mondatik róluk, hogy csak azok hittek, kik az örök életre voltak rendeltetve. Minő képpel tagadnánk hát ez ingyen kegyelemből való elhívást, mikor ebben a legkisebb részig is egyedül az elválasztás uralkodik?
3. Itt azonban két tévedéstől kell óvakodni: mivel némelyek az embert megteszik az Isten munkatársává azért, hogy az ember az ő tetszésével hagyja helyben az elválasztást; s így az ő felfogásuk szerint az ember akarata előbbre való Isten tanácsánál. Mintha bizony azt tanítaná a Szentírás, hogy csak az adatik meg nekünk, hogy hinni tudjunk és nem inkább maga a hit. Mások, ha nem fosztják is meg annyira minden erejétől a Szentlélek kegyelmét, nem tudom mégis, micsoda okból kevésbé fontosnak tartják az elválasztást, mintha az bizonytalan és erőtelen volna, amíg a hit azt meg nem erősíti. Hogy a mi szempontunkból csakugyan a hit erősíti meg, az iránt semmi kétség sincs; s hogy Istennek titkos szándéka is, ami rejtve volt, kiviláglik, azt már előbb láttuk, csakhogy e megerősödés alatt semmi mást ne értsünk, mint azt, hogy az, ami előttünk ismeretlen volt, bebizonyosodik és [251. oldal] mintegy megpecsételtetik. Azt azonban helytelenül mondják, hogy az elválasztásnak csak akkor van hatása, ha az evangéliumot már magunkhoz fogadtuk és hogy innen veszi az erejét. Ebből kell ugyan merítenünk az elválasztás felől való bizonyosságot, mert ha Isten örök rendelésébe akarunk behatolni, annak feneketlen mélysége elnyelne bennünket. De ha már egyszer Isten azt nyilvánvalóvá tette előttünk, följebb kell emelkednünk, hogy az okozat el ne nyomja az okot. Mert mi volna nagyobb képtelenség és lehetetlenség mint az, hogy bár a Szentírás azt tanítja, miszerint Isten úgy, amint kiválasztott, meg is világosít bennünket, ennek a világosságnak a fénye mégis úgy megvakítaná a szemeinket, hogy vonakodnának az elválasztásra ügyelni? E mellett azonban nem tagadom azt sem, hogy ha üdvösségünk felől bizonyosak akarunk lenni, Isten igéjénél kell azt kezdenünk, s bizodalmunknak meg kell elégedni azzal, hogy Istent atyánknak hívjuk (V. Móz. 3014). Helytelenül akarnak ugyanis némelyek a felhők felett járni azért, hogy bizonyosakká legyenek Isten tanácsa felől (ami pedig közel van hozzánk saját szívünkben és szánkban). A hitnek józanságával tartsuk tehát féken ezt a vakmerőséget és elégedjünk meg azzal, amit Isten az ő titkos kegyelméről igéjével külsőleg bizonyít, csak aztán a csatorna, amelyből bőven árad felénk az ivóvíz, meg ne akadályozza azt, hogy a forrás az őt megillető tiszteletben részesüljön.
4. Tehát amily helytelenül cselekszenek azok, akik az elválasztás erejét függővé teszik az evangéliumban való hittől, amely észrevéteti velünk, hogy az mi ránk vonatkozik, úgy mi a helyes sorrendet tartjuk meg akkor, ha az elválasztásunk felől való bizonyosság kutatásában azokhoz a későbbi jelekhez ragaszkodunk, amelyek annak kétségtelen bizonyságai. Semmiféle kísértéssel sem rémíti meg jobban és veszedelmesebben a Sátán a hívőket, mint mikor azokat a maguk elválasztása felől való kételkedéssel nyugtalanítván, egyúttal annak a helytelen úton való keresésére irányzott gonosz vággyal is gyötri. Helytelen úton való keresésnek azt nevezem, mikor a gyarló ember az isteni bölcsességnek titkos rejtekeibe igyekszik betörni és a legfőbb örökkévalóságig akar elhatolni, hogy megtudja, vajon mi van felőle határozva az Isten ítélőszéke előtt. Ekkor bukik ugyanis annak a mérhetetlen mélységű örvénynek fenekére, amelyben el kell pusztulnia; ekkor bonyolódik bele megszámlálhatatlan és feloldozhatatlan kötelékekbe; s ekkor borítja el magát mélységes vak sötétséggel. Mert méltányos dolog is, hogy [252. oldal] ily borzasztó romlással bűnhődjék az emberi természet ostobasága, mikor a maga erejéből igyekszik az isteni bölcsesség magaslatára emelkedni. S ez a kísérlet annál végzetesebb, mert jóformán mindannyian semmi másra sem vagyunk annyira hajlandók, mint erre. Igen ritka ugyanis az az ember, akinek néha ilyen gondolat ne jutna eszébe: honnan van a te üdvösséged, ha nem Istennek elválasztásából? Továbbá mi tesz téged bizonyossá elválasztatásodról? S ha ilyen gondolkodás vesz egyszer valakin erőt, vagy borzasztó gyötrelmek kínozzák állandóan a szerencsétlent, vagy teljesen elkábul. S valóban nem tudok felhozni semmi más hathatósabb bizonyítékot, mint magát a tapasztalatot annak kimutatására, hogy mily helytelenül gondolkodnak az ilyen emberek az eleve elrendelésről. Mert nincs oly ártalmas tévelygés, mely az ember elméjét úgy bemocskolná, mint az, amely a lelkiismeret békéjét és az Istenben való nyugodalmat rontja meg és zavarja fel. Ha tehát félünk a hajótöréstől, aggódva kerüljük ezt a szirtet, amelyhez sohasem ütközhetünk veszedelem nélkül. És ha veszedelmes tengernek tartják is az eleve elrendelésről való vitatkozást, mégis nyílik ennek a megszemlélésére biztos és csendes, sőt hozzáteszem kellemes hajókázás, ha valaki önkényt nem vágyik a veszedelemre. Mert amint veszedelmes mélységbe buknak azok, akik, hogy a saját elválasztatásunkról bizonyosak legyenek, Istennek örök végzését kutatják az ige nélkül, úgy azok, akik szép rendjében nyomozzák azt, amint az ige magában foglalja, a vigasztalásnak kiváló gyümölcséhez jutnak ez által. Az legyen tehát ami nyomozásunk útja, hogy azt Isten elhívásán kezdjünk és azon is végezzük. Ez azonban nem akadályozza meg, hogy a hívők be ne lássák, miszerint azok a jótétemények, amelyeket naponként az Isten kezéből kapnak, ebből a titkos elválasztásból erednek; amint Ézsaiásnál is mondják (251): csodát cselekedtél; örök tanácsaid hűség és igazság. Az elhívás által ugyanis, mintegy ismertető jel által akarja az Isten bebizonyítani azt, hogy mennyit szabad nekünk tudni határozatából. Hogy pedig valaki gyöngének ne tartsa ezt a bizonyítékot, gondoljunk meg, hogy mennyi világosságot és bizonyosságot áraszt az reánk. S erről a dologról igen szépen beszél Bernardus.1 [1 Sermo 23. super cantic.] Miután ugyanis a megvetettekről már beszélt, így szól: "Áll Istennek határozata, áll a békesség mondása azok fölött, akik őt félik, nem vévén tekintetbe bűneiket és megjutalmazván bennük a jókat, úgy hogy [253. oldal] csudálatos módon nemcsak a jók, hanem a rosszak is együtt munkáljanak a jóra. Ki vádolja Istennek választottait? Nekem elég minden igazságra, ha egyedül az kegyes hozzám, aki ellen egyedül vétkeztem. Mindaz, amiről ő elhatározta, hogy nekem nem számítja fel, olyan, mintha nem is lett volna." S kevéssel utóbb megint így szól: "Oh valódi nyugalomnak helye, amelyet méltán neveztem el kedves hálóháznak, mivel ebben Isten nem mintegy haragjában és gondoktól terhelten látható, hanem az ő jó, kegyes és tökéletes akarata vizsgálható. Ez a látomás nem rémít meg, hanem megörvendeztet; nem kelt nyughatatlan kíváncsiskodást, hanem lecsendesít; nem zaklatja az értelmet, hanem megnyugtatja; itt igazán meg lehet pihenni: a csendes Isten mindeneket lecsendesít és őt nyugodtnak látni: ez maga a megnyugvás."
5. Ha Istennek atyai jóindulatát és kegyes szívét keressük, először is Krisztusra kell fordítani tekintetünket, mert egyedül ő rajta nyugszik az Atya lelke (Máté 317). Ha az üdvösséget, életet és a mennyei birodalom halhatatlanságát keressük, akkor is csak ő hozzá kell folyamodnunk, mivel egyedül ő az életnek a forrása, az üdvösség horgonya és a mennyország örököse. Aztán mi volna az elválasztás célja, ha nem az, hogy a mennyei Atya bennünket fiaivá fogadván, elnyerjük az ő kegyelméből az üdvösséget és halhatatlanságot? Bármennyire fontolgassuk és vizsgáltassuk is az elválasztást, végül is be kell látnunk, hogy annak célja nem terjed tovább. Ezért mondja Pál (Eféz. 14), hogy azokat, akiket Isten fiaivá fogadott, nem önmagukban választotta el, hanem Krisztusban, az ő Fiában, mivel csakis ő benne szerethette őket és a saját országának örökségére csak akkor méltatta, amikor már Krisztusnak részeseivé lettek. Ha tehát mi ő benne vagyunk elválasztva, akkor a mi elválasztatásunk felől való bizonyosságot nem találhatjuk meg önmagunkban, de még az Istenben, mint Atyában sem, ha Őt pusztán fia nélkül gondoljuk. Krisztus tehát az a tükör, melyben elválasztatásunkat szemlélnünk kell és csalatkozás nélkül lehet is szemlélni. Mivel ugyanis Ő az, akiről az Atya azt határozta, hogy azokat, akiket öröktől fogva az övéivé akart tenni, az Ő testébe oltja azért, hogy fiai legyenek mindazok, akiket tagjai közül valóknak ismert: elég világos és erős bizonysága ez annak, hogy mi, ha Krisztussal egyesülünk, be vagyunk írva az élet könyvébe. Ő pedig a vele való bizonyos egyesüléssel ajándékozott meg bennünket, mikor az evangélium hirdetése által tanúságot tesz arról, hogy az Atya azért adta Őt nekünk, hogy összes javaival együtt a mienk [254. oldal] legyen. Azt mondja rólunk Pál, hogy Őt öltözzük fel, Ő benne legyünk eggyé, hogy éljünk, mivel Ő is él (Róm. 832). S annyiszor ismétlődik ez a mondás, hogy nem kedvezett az Atya az Ő egyszülött Fiának azért, hogy valaki hiszen Ő benne, el ne vesszen (Ján 315). Arról pedig, aki Ő benne hiszen, az mondatik, hogy általment a halálból az életre (Ján. 524). Ebben az értelemben nevezi magát Krisztus az élet kenyerének, amelyből ha valaki evett, nem hal meg örökre (Ján. 635). Krisztus tehát a tanú arra - amint mondom -, hogy a mennyei Atya fiaivá fogadja mindazokat, akik őt hittel befogadják. ha többet kívánunk annál, hogy Isten fiai és örökösei közé soroztassunk, akkor a Krisztus fölé kell emelkednünk. Ha pedig ez a mi legfőbb célunk, mily nagy esztelenséget követünk el, ha rajta kívül keressük azt, amit Ő benne már elnyertünk s ami egyedül csak Ő benne található fel? Azonkívül mivel Ő az Atyának örök bölcsessége, változhatatlan igazsága és megmásíthatatlan tanácsa, nem kell attól félnünk, hogy amit Ő beszédében nekünk elmond, az Atyának akaratától, amelyet keresünk, csak egy kicsit is eltér; sőt inkább azt úgy állítja elénk, mint amilyen kezdettől fogva volt és amilyen mindig lesz. Ezen tudomány gyakorlatának az imádságokban is érvényesülnie kell. Mert ha az elválasztatásunkba vetett hit Isten nevének segítségül hívására indít is bennünket, mégis helytelen dolog volna Isten előtt erre hivatkozni, mikor imádkozunk, vagy ilyenforma kikötést tenni: Uram, ha választott vagyok, hallgass meg! Azt akarja ugyanis az Isten, hogy elégedjünk meg az Ő ígéreteivel és ne kutassuk máshol azt, vajon van-e szándéka a mi kéréseinket meghallgatni. Ez az okosság sok bajtól ment meg bennünket, ha helyesen tudjuk használni, ami helyesen van megírva és meggondolatlanul nem húzgáljuk szét ide-oda, ami össze kellene kötni.
6. Az elválasztatásunkban való bizodalom megerősítésére szolgál még egy másik bizonyíték is, amely - mint mondottuk - össze van kötve elhívatásunkkal. Azokról mondatik ugyanis, hogy Krisztus oltalmába és védelmébe veszi, akiket az ő nevének ismeretével megvilágosítván, egyházak a kebelébe fogadott. Akiket pedig védelmébe fogadott, azokról mondatik az, hogy az Atya őket neki adta és rábízta azért, hogy megőriztessenek az örök életre. Mit akarunk hát? Fennszóval hirdeti Krisztus, hogy Isten mindazokat, akikről azt akarta, hogy üdvözüljenek, az Ő őrizetére bízta (Ján. 637, 39 és 176, 12). Ha tehát azt akarjuk megtudni, hogy Istennek van-e gondja a mi üdvösségünkre, akkor kutassuk [255. oldal] azt, hogy rábízta-e a mi üdvösségünket Krisztusra, akit Ő minden övéinek egyedüli megváltójává tett. Ha pedig kétségünk van az iránt, hogy védelmébe és őrizetébe fogadott-e bennünket Krisztus, ennek a kétkedésnek elejét veszi akkor, amikor önként ajánlja fel magát pásztornak és azt mondja, hogy juhai közé számlál bennünket, ha az ő szavára hallgatunk (Ján. 103). Fogadjunk tehát örömmel magunkhoz Krisztust, aki általunk megközelíthető és maga jön elénk, s akkor ő is nyája közé számít és az ő aklába zárva tart meg minket.
De tán a jövő állapotunkról való aggályoskodás okoz nekünk gondot. Mert valamint Pál azt tanítja, hogy azok hívatattak el, akik már előbb el voltak választva, azonképpen Krisztus meg azt mondja, hogy sokan vannak a hivatalosak, de kevesen a választottak (Róm. 830; Máté. 2214). Sőt egy másik helyen Pál apostol is óva int bennünket az elbizakodástól: Aki áll - úgymond - meglássa, hogy el ne essék (I. Kor. 1012). Továbbá: Be vagy te oltva az Isten népébe? Ne fuvalkodjál fel e miatt, hanem félj, mert Isten ismét levághat azért, hogy másokat oltson be (Róm. 1120). Végül maga a tapasztalat is eléggé bizonyítja, hogy keveset ér az elhívatás és a hit, ha nem járul hozzá mindvégig megállás, amellyel pedig nem mindenki rendelkezik. - Az ilyen aggályoskodástól azonban megmentett bennünket Krisztus, mert bizonyára a jövendőre vonatkoznak ezek az ígéretek: "Mindez, amit nekem ad az én Atyám, én hozzám jön és azt, aki én hozzám jön, semmiképpen nem vetem ki" (Ján. 637). Továbbá: "Ez pedig annak akarata, aki engem elbocsátott, t.i. az Atyáé, hogy valamit nékem adott, abban semmit el ne veszítsek, hanem feltámasszam azt amaz utolsó napon" (Ján. 639). Majd ismét: "Az én juhaim az én szómat hallgatják és engemet követnek, én is ismerem azokat és örök életet adok nékik, és soha el nem vesznek és senki ki nem ragadja azokat az én kezemből. Az én Atyám, ki azokat adta nekem, mindeneknél nagyobb és senki azokat ki nem ragadhatja az én Atyám kezéből" (Ján. 1027-29). Továbbá mikor ezt mondja Krisztus (Máté 1513): "Minden plánta, valamelyet az én mennyei Atyám nem plántált, kiszaggattatik", ezzel jelzi az ellenkezőt is, hogy sohasem lehet kiszakítani az üdvösségből azokat, akiknek gyökerük Istenben van. Megfelel ennek János következő mondása (I. Ján. 219): "Ha mi közülünk valók voltak volna, bizonyára megmaradtak volna velünk." Ez az oka Pál apostol nagyszerű dicsekedésének az élettel és halállal, a jelenlevő és leendő [256. oldal] dolgokkal szemben (Róm. 838), aminek föltétlen a mindvégig megmaradás adományán kell alapulnia; s kétségtelen dolog, hogy ő ezt a mondást az összes választottakra vonatkoztatja. Ugyancsak Pál másutt (Fil 16) így szól: "Aki elkezdette bennetek a jó dolgot, elvégezi mind a Jézus Krisztus napjáig." Dávid is, mikor a hite megingott, ehhez a támaszhoz folyamodik: ne hagyd el a te kezeidnek alkotásait (Zsolt. 1388). Már pedig kétségtelen dolog, hogy Krisztus mikor az összes választottakért imádkozik, nekik is azt kívánja, amit Péternek, hogy soha el ne fogyatkozzék az ő hitük (Luk. 2232). Ebből arra következtethetünk, hogy ők a megfogyatkozás veszedelmén kívül állanak, mivel Isten fia az ő jámborságuk maradandóságát kérvén, visszautasítást nem szenvedett. Mi másra akart volna Krisztus ezzel tanítani bennünket, mint arra, hogy erősen bízzunk abban, hogy üdvözülni fogunk, mivel egyszer már az övéi lettünk?
7. De mindennap megtörténik, hogy akik Krisztus híveinek látszottak, ismét elpártolnak tőle és semmivé lesznek. Sőt azon a helyen, ahol azt állítja Krisztus, hogy senki sem veszett el azok közül, kiket az Atya neki adott, mégis kivesz egyet: a veszedelemnek fiát (Ján. 1712). Ez ugyan igaz; de épp ily bizonyosnak mondom azt is, hogy az ilyenek sohasem ragaszkodtak Krisztushoz a szívnek olyan bizodalmával, mint amilyen az elválasztatásunk felől való való bizonyosságot megerősíti. "Mi közülünk mentek ki - úgymond János (I. Ján. 219) - de nem közülünk valók valának; mert ha mi közülünk valók voltak volna, megmaradtak volna velünk." Nem tagadom, hogy az elhívásnak egyforma jeleit viselik ők is a választottakkal, de az elválasztásnak az a biztos erőssége, melyet szerintem az evangélium igéjéből kell a hívőknek meríteni, tagadom, hogy nálunk meg volna. Mert az ilyen példák egyáltalán nem indíthatnak arra, hogy meg ne nyugodjunk az Úrnak azon ígéretében, amelyben azt mondja (Ján. 316 és 639), hogy az Atya Ő néki adta mindazokat, akik őt igaz hittel magukhoz fogadják, s hogy ezek közül az Ő vezetése és pásztorkodása mellett senki sem fog elveszni. Judásról majd később fogok szólni. Pál az ő föntebbi mondásával (I. Kor. 1012 és Róm 1120) nem az egyszerű bizakodástól óvja a keresztyéneket, hanem a testnek azon hanyag és gondatlan bizakodásától, mely kevélységgel, elbizakodottsággal és mások lenézésével jár, mely az alázatosságot és az Isten iránt való tiszteletet kiöli, s a vett kegyelmekről való megfeledkezést eszközli. Az apostol ugyanis a pogányokhoz intézi szavait, akiket arra tanít, hogy nem szabad büszkén és durván gúnyolni a zsidókat [257. oldal] azért mert azok elvetésével ők jutottak a helyükre. Félelmet is kíván ugyan, de nem azért, hogy ennek folytán megrémülve reszkessenek, hanem, hogy ez az Isten kegyelmének alázatos elfogadására tanítván bennünket, a benne való bizodalmunkat éppen ne csökkentse; amint ezt már másutt is mondottuk. S tegyük hozzá még azt is, hogy nem egyes emberekhez, hanem általában magukhoz a pártokhoz szól. Mivel ugyanis az egyház két részre oszlott és a vetélkedés már-már szakadássá fajult, inti Pál a pogányokat, hogy mivel ők a kiváltságod és szent népnek helyére jutottak, legyen ez nekik ok a félelemre és alázatosságra. Sok fölfuvalkodott ember volt ugyanis közöttük, akiknek a hiú nagyralátását meg kellett törni. Egyébként, amint már láttuk, reménységünk kiterjed a jövőre is, még a halálon is túl és semmi sem ellenkezik jobban annak természetével , mintha azon tűnődünk, hogy mi lesz velünk a jövőben.
8. Krisztusnak azt a mondását is, hogy sokan vannak a hivatalosak, de kevesen a választottak (Máté 2214), nagyon helytelenül fogják föl. Minden kétségünk eloszlik, ha tudjuk azt, aminek a föntebbiekből világosnak kell lenni, hogy kétféle neme van az elhívásnak. Van ugyanis általános elhívás, amely által Isten az evangéliumnak külső hirdetésével egyaránt magához hív mindenkit, még azokat is, akiknek a halál illatára és a súlyosabb elkárhozás okára adja azt eléjük. Van egy különleges neme is az elhívásnak, amelyre Isten legtöbbnyire csak a hívőket méltatja, amikor lelkének benső megvilágosítása azt eredményezi, hogy az ige hirdetése szíveikben foganatos lesz. Néha azonban is részeseivé teszi ennek az elhívásnak, akiket csak egy időre világosít meg, azután pedig hálátlanságuk miatt elhagy és még nagyobb vaksággal ver meg. Továbbá mivel látta az Úr azt, hogy a széltében-hosszában hirdetett evangéliumot a legtöbben megvetik és csak kevesen becsülik meg kellőleg, azért Isten úgy állítja elénk, mint azt a királyt (Máté 222), aki menyegzői lakomát készítvén, minden irányban szétküldi a szolgáit, hogy nagy tömeget hívjon meg a vendégségbe, de csak keveseket nyerhetett meg, mivel mindenki a saját dolgaira hivatkozott mentségül úgy, hogy vonakodásuk folytán kénytelen volt azokat meghívni, akiket éppen az utcákon előtaláltak. Hogy eddig a külső elhívásra vonatkozik ez a példázat, azt mindenki láthatja. Hozzáteszi aztán, hogy Isten úgy cselekszik, mint a jó házigazda, aki asztaltól asztalhoz megy azért, hogy a vendégeit szívesen lássa. S hogy ha valakit úgy talál, hogy nincs menyegzői ruhába öltözve, azt nem tűri meg, hogy a menyegző [258. oldal] ünnepségét az ő szennyességével megszégyenítse. Ez a rész szerintem azokra értendő, kik külső hitvallásukkal az egyházba lépnek ugyan, de Krisztus szentségét éppen nem öltik magukra. Isten azonban egyházának ezen gyalázatait, mintegy rákfenéit nem tűri meg állandóan, hanem, amint az ő gyalázatosságuk megérdemli, kiveti őket onnan. Kevesen vannak tehát elválasztva a hivatalosok nagy tömegéből, akik elhívattak ugyan, de nem azzal az elhívással, amelyből, mint mondottuk, a hívők megismerhetik az ő elválasztatásukat. Mert amaz közös az istentelenekkel is, emez pedig magával hozza az újjászületés lelkét, aki záloga és pecsétje a mi jövő örökségünknek, melyben megpecsételtetnek szíveink az Úr napjára (Eféz. 113). Röviden: mivel a képmutatók épp úgy fitogtatják jámborságukat, mint Istennek igaz tisztelői, azt mondja Krisztus, hogy végtére is ki fognak dobattatni arról a helyről, amelyet jogtalanul foglalnak el, amint a zsoltár is mondja (Zsolt. 151): "Uram, kicsoda tartózkodhatik sátradban? Aki igazságot cselekszik és igazat szól az ő szívében." Majd megint (Zsolt. 246): "Ilyen az őt keresők nemzetsége, akik a Jákob Istenének arcát keresik." S így a Szentlélek türelemre inti a hívőket, hogy ne vegyék zokon azt, ha izmaeliták keverednek közéjük az egyházban: mivel végre is, megfosztatván álarcuktól, gyalázattal vettetnek ki abból.
9. Ez az oka az előbb említett kivételnek is, amelyben Krisztus azt mondja, hogy egy sem veszett el, csak a veszedelemnek fia (Ján. 1712). Ez ugyan szokatlan, de azért éppen nem érthetetlen mondás; mert a veszedelem fiát nem azért számították Krisztus juhai közé, mintha igazán az lett volna, hanem mivel helyet foglalt közöttük. Hogy pedig azt mondja az Úr, hogy ő ezt is választotta az apostolokkal együtt (Ján. 670), ez csak az apostoli tisztségre vonatkozik. Tizenkettőt választottam ki - úgymond - és egy közülük ördög. T.i. az apostoli tisztségre választotta volt el őt; mikor azonban az üdvösségre való elválasztásról beszél, akkor kizárja őt a választottak közül: nem mindenitekről szólok - úgymond (Ján. 1318) -, én tudom, kiket választottam. Ha valaki az elválasztás szót ezen a két helyen összezavarja, az szánalmas módon keveri nehézségbe önmagát; de ha különbséget tesz köztük, akkor igen helyesen cselekszik. [1 Homil. 38.] Igen helytelenül és veszedelmes módon beszél tehát Gergely,1 mikor azt mondja, [259. oldal] hogy mi csak az elhívatásunk felől lehetünk bizonyosak, elválasztatásunk felől azonban bizonytalanok vagyunk; amiért félelemre és rettegésre int mindenkit, felhozván okul azt is, hogy ha tudjuk is, hogy milyenek vagyunk ma, nem tudjuk, milyenek leszünk ezután. Ezen a helyen azonban eléggé kimutatja, hogy mennyire megbotlott ebben a nehézségben. Mivel ugyanis az elválasztást függővé tette a cselekedetek által szerzett érdemektől, bőséges oka volt arra, hogy a lelkeket lesújtsa, bátorítani azonban nem tudta, mivel nem vezette őket önmaguktól az Istenben való bizodalomra. Így már bírhatnak a hívők némi fogalommal arról, amit kezdetben mondottunk, hogy az eleve elrendelés, ha arról helyesen gondolkodunk, nemcsak nem rendíti meg a hitet, hanem inkább megerősíti. Nem tagadom azonban, hogy a Szentlélek néha a mi értelmünkhöz méri a beszédét, pl. mikor így szól (Ezék. 139): az én népem gyülekezetében nem lesznek és az én szolgáimnak a könyvébe nem irattatnak. Mintha bizony Isten az élet könyvébe kezdené írni azokat, akiket az övéi közé számlál, holott Krisztus tanúságából tudjuk azt, hogy Isten fiainak nevei öröktől fogva az élet könyvébe vannak írva (Fil. 43), hanem ezen szavak egyszerűen azoknak a kitagadását jelentik, akik látszólag legfőbbek az elválasztottak között; amint a zsoltár is mondja (6920): "Töröltessenek ki az élők könyvéből és az igazak közé ne irattassanak."
10. Az elválasztottak természetesen nem mindjárt születésüktől kezdve, nem is mindannyian ugyanazon időben, hanem aszerint gyűlnek az elhívás által Krisztus aklába, amint Isten őket az ő tetszése szerint kegyelmében részesíti. Mielőtt pedig e legfőbb pásztorhoz gyűlnének, a közös pusztában szétszórtan tévelyegnek, s a többiektől csakis abban különböznek, hogy Isten különös kegyelme védi őket attól, hogy a halál végső romlásába ne bukjanak. Ha tehát rájuk tekint az ember, akkor láthatjuk Ádám sarjadékát, mely az egész tömeg romlottságának bélyegét magán viseli. Hogy pedig a végső és legelvetemedettebb istentelenségre nem adják magukat, ez sem valami velük született jóságból lesz, hanem abból, hogy Isten szeme őrzi üdvösségüket, és kezei ki vannak fölöttük terjesztve. Mert akik arról ábrándoznak, hogy születésüktől kezdve szívükbe van oltva az elválasztásnak nem tudom miféle magva, melynek ereje folytán ők mindig az Isten iránt való tiszteletre és félelemre hajlanak, azokat nemcsak hogy a Szentírás tekintélye nem támogatja, hanem maga a tapasztalat is [260. oldal] megcáfolja. Hoznak ugyan fel egynéhány példát annak bizonyítására, hogy az elválasztottak megvilágosíttatásuk előtt sem voltak istenfélelem nélkül. Így pl. hivatkoznak arra, hogy Pál a maga farizeusságában feddhetetlenül élt (Fil. 35); hogy Cornélius az ő alamizsnálkodása és imádságai révén kedves volt Isten előtt (Csel. 102); s más ezekhez hasonlókra. Pálra vonatkozólag elismerjük a mondásukat, Cornéliusnál azonban azt mondjuk, hogy képzelődnek; mert világos dolog, hogy ő már akkor újjászületett és megvilágosíttatott úgy, hogy semmi sem hiányzott más nála, csak az evangélium világos kinyilatkoztatása. De hát végre is mit akarnak elérni ezzel a néhány példával? Azt tán, hogy a választottak mindig meg voltak áldva mindannyian a jámborság lelkével? Éppen olyan ez, mintha valaki kimutatván Aristidesnek, Socratesnek, Xenocratesnek, Seipionak, Curiusnak, Cammillusnak és másoknak feddhetetlenségét, ebből azt következtetné, hogy azok, kik a bálványozás vakságába voltak merülve, mindmegannyian a szentségre és tökéletességre törekedtek. A Szentírás azonban nem egy helyen nyíltan ellene mond ezeknek. Az efézusiaknak újjászületésük előtt való állapota ugyanis, amelyet Pál leír (Eféz. 21 s köv.), egy szem ilyen magra sem mutat. "A bűnökben - úgymond -és a vétkekben meghaltatok vala, melyekben régen jártatok e világnak élete szerint, a Fejedelem szerint, kinek hatalma vagyon a levegő-égen és a lelkeken, mely most cselekszik a vakmerő emberekben; melyekben mi is mindnyájan forgolódtunk régen, a mi testünknek kívánságaiban, azokat cselekedvén, melyek a testnek és a mi gondolatainknak tetszenek és valánk természet szerint a haragnak fiai, mint egyebek is." Továbbá: "Jusson eszetekbe, hogy reménységetek nem vala és e világon Isten nélkül valók voltatok" (Eféz. 212). Majd megint: "Mert valátok régen sötétség, most pedig világosság az Úrban, hogy mint világosság fiai úgy járjatok" (Eféz. 58). Ezeket persze ők az igaz Isten nem ismerésére akarják vonatkoztatni, amelyben szerintük a választottak is elhívásuk előtt fogva voltak. Bár ez csak szemtelen ráfogás volna, mivel Pál a föntebbi szavakból azt hozza ki, hogy nem szabad már többé hazudni, sem lopni; mindazonáltal mit mondanak vajon a többi helyekre; amilyen pl. Pál apostolnak a korinthusbeliekhez intézett azon mondása (I. Kor. 69-11), amelyben, miután kijelenti, hogy sem a paráználkodók, sem a bálványimádók, sem a házasságtörők, sem az éktelen puhák, sem akik férfiakkal tisztátalankodnak, sem a lopók, sem a fösvények nem [261. oldal] bírják az Isten országának örökségét, mindjárt hozzáteszi ehhez azt is, hogy ők éppen ezekben a bűnökben leledzettek a Krisztus megismerése előtt, most azonban megmosattak az Ő vérével és megigazíttattak az Ő lelke által. Ilyen még a rómaikhoz intézett ezen mondása is (619): "Amiképpen adtátok a ti tagjaitokat szolgákul a tisztátalanságnak és hamisságnak a hamisságra; akképpen adjátok most a ti tagjaitokat szolgákul az igazságnak. Mert micsoda hasznot vettetek akkor azokból, melyeket most méltán szégyeneltek? stb."
11. Ugyan - kérlek szeretettel - az elválasztásnak miféle magva sarjadzhatott ki akkor azokban, akik egész életükben sokféleképpen beszennyezve, mintegy javíthatatlan gonoszság folytán, a legiszonyúbb és legátkosabb bűnökben fetrengtek? Ha Pál apostol szerintük akart volna beszélni, akkor ki kellett volna mutatnia azt, hogy mennyivel tartoznak az Isten kegyelmének, amely megőrizte őket attól, hogy ily nagy gyalázatosságokba ne süllyedjenek. Így Péternek is hálára kellett volna buzdítani övéit az elválasztás örök magváért (I. Pét. 43); e helyett azonban arra inti őket, hogy elég volt az, hogy életüknek az előtt való idejében a pogányoknak akaratuk szerint éltek. Hát ha a példákat vesszük elő? Az igazságnak vajon miféle magvát találjuk megtérése előtt a parázna Ráhábban; vagy Manasséban, amikor Jeruzsálemet szinte belemártotta, sőt majdnem belefojtotta a próféták vérébe; vagy a latorban, aki csak utolsó perceiben gondolt megjavulásra? Hagyjanak fel hát az ilyen bizonyítékokkal, amelyeket vakmerően, a Szentírás nélkül, balgatag emberek találnak ki a maguk számára. Mi pedig tartsuk magunkat a Szentírás ezen mondásához (Ézs. 536): Mindnyájan mint a juhok eltévelyedtünk, mindegyikünk a maga útjára tért, azaz: a romlásra. Akikről tehát az Úr elhatározta, hogy a romlás ezen örvényéből egykor kimenti őket, azokat várakoztatja alkalmas ideig, és csak attól őrzi őket, hogy megbocsáthatatlan káromlásra ne vetemedjenek.
12. Amint Isten hívásának erejével megszerzi a választottakra nézve az üdvösséget, amelyre őket örök végzésével rendelte, úgy a megvetettekkel szemben az ő ítéletét gyakorolja, amellyel végrehajtja rajtok végzését. Akiket tehát az életnek a gyalázatára és a halál veszedelmére teremtett azért, hogy az ő haragjának eszközei és szigorúságának példái legyenek, azokat, hogy az ő haragjának eszközei és szigorúságának példái legyenek, azokat, hogy a rendelt végre jussanak, majd attól a lehetőségtől fosztja meg, hogy az ő igéjét hallhassák, majd pedig éppen ennek a hirdetésére által még inkább [262. oldal] megvakítja és megbódítja. Az előbbi esetre bár igen sok példánk van, de csak egyet hozunk fel, amely a többiek fölött legjobban kiválik. Körülbelül négyezer esztendő telt el Krisztus eljövetele előtt, melyeknek lefolyása alatt Isten az üdvöt hozó tudománynak világosságát az összes pogány nemzetek elől elrejtette. Ha valaki erre azt felelné, hogy Isten azért nem részesítette ily nagy jótéteményében őket, mivel ítélete szerint arra méltatlanok voltak, én azt mondom, hogy utódaik sem méltóbbak semmivel sem. Ennek a tapasztalaton kívül hiteles tanúja Malakiás próféta, aki a durva istenkáromlásokkal vegyített istentelenséget feddvén, azt mondja, hogy mégis el fog jönni a Megváltó (41). Miért részesülnek hát inkább ezek és nem amazok Isten kegyelmében? Hiába való gyötrődés volna itt más okot keresni, mint Istennek titkos és kikutathatatlan tanácsát. Nem is kell attól félnünk, hogy Porphyriusnak valamelyik tanítványa Isten igazságán büntetlenül rágódhassék, ha azt egy szóval sem mentegetnénk is. Mikor ugyanis azt állítjuk, hogy senki sem vész el érdemtelenül és hogy Isten ingyen kegyelemből való jóságának eredménye az, hogy némelyek megszabadulnak a pusztulástól, ezzel eleget mondtunk dicsőségének a megvilágítására úgy, hogy éppen nem szorul rá a mi kifogás keresésünkre. Eleve elrendelésének nyit tehát szabad utat ez a legfőbb bíró, amikor azokat, akiket egyszer megvetett, a saját világosságában való részesedéstől megfosztva a vakságban hagyja.
A másik esetre sok bizonyítékunk van a mindennapos életből is, de még a Szentírás is sok ilyent foglal magában. Ha száz emberhez intézik majdnem ugyanazt a beszédet, húszan hitbeli kész engedelmességgel elfogadják azt; a többiek vagy éppen semmit sem adnak rá, vagy kigúnyolják, vagy megvetik és megutálják. Ha valaki azt mondaná, hogy ennek a különbségnek gonoszságuk és romlottságuk a forrása, ezzel még nem mondott eleget, mert amazok természete is épp oly romlott volna, ha Isten az ő jósága folytán meg nem javítaná. S ezért sohasem tudunk ebből kibonyolódni, ha szem előtt nem tartjuk Pálnak ezen mondását (I. Kor. 47): Kicsoda szakaszt ki téged mások közül? Ezzel jelzi azt, hogy nem a saját erejükből, hanem egyedül Isten kegyelme által tűnnek ki egyesek mások felett.
13. De hát mért mellőzi ezeket akkor, amikor amazokat kegyelmében részesíti? Az utóbbiakra vonatkozólag megmondja az okot lukács (Csel. 1348): azért, mert az örök életre vannak választva. Mit gondoljunk hát amazokról, hacsak azt nem, hogy azért mellőzi őket az Úr, mivel ők a harag edényei a gyalázatra. Ezért ne szégyelljük Augustinus1 szavait használni. [1 Libr. 11. de Genesi ad literam, c. 10.] "Isten - úgymond - a gonoszok akaratát jóra fordíthatná, mert mindenható; ezt bizonnyal megtehetné: mért nem teszi hát meg? Azért, mert nem akarta; s hogy mért nem akarta, azt Ő tudja." Nem kell ugyanis a kelleténél tovább mennünk az okoskodásban; s ez sokkal helyesebb is, mint ha Chrisostomusszal2 azt hajtogatjuk, hogy Isten magához vonzza azt, aki hozzátérni akar és aki kezét hozzányújtja, nehogy úgy tűnjék fel a dolog, mintha a különbség nem Isten ítéletén, hanem egyedül az emberek akaratán alapulna. [2 Homit. de convers. Pauli.] Pedig az Istenhez való közeledés annyira nem függ az ember saját akaratától, hogy még a jámbor és istenfélő embereknek is a Szentlélek különös sugallatára van szükségük. A bársonyárus Lidia (Csel. 1614) istenfélő volt, mégis az Úrnak kellett megnyitni a szívét, hogy figyelmezzen Pálnak a tanítására és abban előrehaladjon. Ez nemcsak erről az egy asszonyról mondatott, hanem azért is, hogy megtudjuk, miszerint minden embernek a kegyességben való előmenetele a Szentléleknek titkos munkája. Azon ugyan nem lehet kételkedni, hogy Isten az ő igéjét sok olyan emberhez elküldi, akinek a vakságát még inkább súlyosítani akarja. Miért vitet annyi parancsolatot Fáraóhoz? Tán azért, mert azt remélte, hogy a gyakori küldöttségek meg fogják szelídíteni? Sőt, mielőtt ebbe belekezdett volna, már jól ismerte és előre meg is mondta a dolog kimenetelét. Menj - mondta - Mózesnek - és jelentsd ki neki az én akaratomat, én pedig megkeményítem az ő szívét és nem bocsátja el a népet (II. Móz. 421). Így mikor Ezékielt elindítja az Úr, előre inti, hogy lázadó és nyakas néphez küldi őt, s ne ijedjen meg, ha azt látja, hogy süket füleknek beszél (Ezék. 23 és 122). Épp így előre megmondja Jeremiásnak, hogy az ő tanítása olyan lesz, mint a tűz, hogy az a népet mint a pozdorját tönkre tegye és szétszórja (Jer. 110). De még nyomatékosabb Ézsaiásnak a jövendölése (69), mert e szavakkal küldi el őt az Úr: "Menj és mondd meg ezt Izrael népének: hallván halljatok és ne értsetek; s látván lássatok és ne ismerjetek; tedd makaccsá e nép szívét és füleit dugd be és szemeit kend be: ne lássanak szemükkel, fülükkel ne halljanak, szívükkel ne értsenek, hogy megtérvén meg ne gyógyuljon." Íme ő hozzájuk intézi szavait, de azért, hogy még süketebbek legyenek, világosságot gyújt nekik, [264. oldal] de azért, hogy még inkább megvakuljanak; tudományát hozza eléjük, de azért, hogy ez még jobban elkábítsa őket; orvosságot nyújt nekik, de azért, hogy meg ne gyógyuljanak. S Ézsaiásnak erre a mondására hivatkozva állítja János azt (1239), hogy a zsidók azért nem hihettek Krisztus tanításának, mert rájuk nehezedett Istennek ez az átka. - Azt sem lehet kétségbe vonni, hogy Isten az Ő tudományát azoknak, akiket megvilágosítani nem akar, homályos példázatokba burkoltan adja át, hogy ebből semmi hasznot se meríthessenek, hanem még nagyobb érzéketlenségbe süllyedjenek. Krisztus maga tanúskodik arról, hogy ő azért fejti ki egyedül csak az apostoloknak azokat a példázatokat, amelyekben a sokasághoz beszélt, mert nékik adatott meg, hogy Isten országának a titkait érthessék, a sokaságnak pedig nem adatott (Máté 1311). De - mondhatná valaki - mit akar hát az Úr elérni azzal, hogy azokat tanítja, akikről nem akarja, hogy őt megértsék? Gondold meg a bűn eredetét s akkor nem fogsz kérdezősködni. Mert bármilyen homályosság legyen is Isten igéjében, még mindig elég világosság marad a gonoszok lelkiismeretének meggyőzésére.
14. Lássuk most már, hogy miért teszi Isten azt, amiről világos, hogy megteszi. Ha azt mondjuk, hogy Isten azért teszi, mert emberek gonoszságuk, haszontalanságuk és hálátlanságuk miatt azt megérdemlik, ezt helyesen és igazán mondanánk. Mivel azonban ebből még nem eléggé világos annak a különbségnek oka, hogy miért maradnak meg egyesek nyakasságukban, mikor mások az engedelmességre hajlanak, ennek tisztázása végett arra a mondásra kell áttérnünk, amit Pál hoz fel Mózesből, hogy t.i. kezdettől fogva azért támasztotta őket az Úr, hogy megmutassa nevét az egész Földön (Róm. 917). Azt tehát, hogy a megvetettek az Istennek ő előttük kijelentett igazságához nem alkalmazkodnak, méltán háríthatjuk az ő szívük rosszaságára és romlottságára, csak azt is tegyük hozzá, hogy azért ilyen gonoszak, mivel Istennek igaz, de kikutathatatlan ítélete őket arra rendelte, hogy elkárhozásukkal dicsőségét megmutassák. Hasonlóképpen midőn Éli fiairól az mondatik, hogy nem hallgattak az üdvös intésekre, mivel az Úr meg akarta őket ölni (I. Sám. 225), ezzel nem tagadja az Írás, hogy megátalkodottságuk a saját romlottságukból származott, hanem jelzi egyúttal azt is, hogy mért maradtak meg megátalkodottságukban, noha Isten az ő szíveiket megszelídíthette volna; azért t.i., mivel az ő változhatatlan végzése egyezer a veszedelemre [265. oldal] szánta őket. Ide vonatkozik Jánosnak ez a mondása is (1237): Mikor pedig ennyi jeleket tett volna ő előttük, senki sem hisz vala ő benne, hogy az Ézsaiás próféta beszéde bételnék, amelyet mondott: Uram, kicsoda hitt a mi beszédünknek? Ha tehát nem is menti fel a bűntől a nyakas embereket, mindazonáltal megelégszik azzal az okkal, hogy az emberek nem képesek Isten kegyelmét megízlelni addig, míg a Szentlélek azt jóízűvé nem teszi. Krisztus is Ézsaiásnak ezen mondását idézvén: "És lesznek mindnyájan az Istentől tanítottak" egyenesen arra céloz, hogy a zsidók meg vannak vetve és nem tartoznak az egyházhoz, mivel nem akarnak tanulni s ezt nem is okolja meg mással, mint azzal, hogy rájuk nem vonatkozik Isten ígérete. Ezt megerősíti Pálnak azon mondása (I. Kor. 123), hogy Krisztus, aki a zsidóknak botránkozás, a pogányoknak pedig bolondság, az elhívottaknak az Isten hatalma és bölcsessége. Mert amikor megmondotta, hogy körülbelül mi történik mindannyiszor, valahányszor az evangélium hirdettetik, hogy t.i. az némelyeket megkeserít, másoktól pedig megvettetik, azt is mondja, hogy egyedül az elhívottak tartják azt becsben. Kevéssel előbb ugyan hívőknek nevezte őket, de nem akarta Isten kegyelmét, mely a hitet megelőzi, a maga méltóságától megfosztani, hanem inkább helyreigazításképpen teszi hozzá azt a második szót azért, hogy azok, kik az evangéliumot magukhoz ölelték, a hitük miatt való dicsőséget az Isten hívásának tulajdonítsák. Ezeket hallván, a gonoszok azon jajgatnak, hogy Isten nyomorúságos teremtményeivel szemben kegyetlen játékával visszaél korlátlan hatalmával. Mi azonban, mivel tudjuk, hogy Isten ítélőszéke előtt minden ember oly sokféle címen érdemli meg a büntetést, hogy ezer dolog felől kérdeztetvén, egyben sem tehetne eleget, azt valljuk, hogy az elvetettek semmi olyat nem szenvednek, ami az Isten legigazságosabb ítéletével megegyező nem volna. S ha ennek az okát világosan nem is értjük meg, nem bánt bennünket az, hogy valamit nem tudunk akkor, amikor Isten bölcsessége a saját magasságába emelkedik.
15. Mivel azonban a Szentírás egynéhány olyan helyére szoktak hivatkozni, melyekben Isten látszólag tagadja azt, hogy a gonoszok az ő rendelése folytán vesznek el, s viszont állítja, hogy azok az ő akarata ellenére önként idézik önmagukra a halált, azért ezen helyeket röviden kifejtve megmutatjuk, hogy ezek a föntebbi mondással éppen nem ellenkeznek. Hivatkoznak Ezékiel [266. oldal] azon mondására (3311), hogy Isten nem akarja a bűnös halálát, hanem inkább, hogy megtérjen és éljen. Ha ezt az egész emberi nemre ki akarja terjeszteni, akkor mért nem ösztönöz a javulásra minél több olyan embert, akiknek lelkei hajlandóbbak az engedelmességre, mint azoké, kik ő nap-nap után való hívásával szemben is mind jobban és jobban megkeményítik magukat? Krisztus tanúsága szerint (Máté 1023) a ninivebelieknél és a sodomabelieknél több haszonnal járt volna az evangélium hirdetése és a csodák, mint Zsidóországban. Hogyan lehet tehát az, hogy Isten, ha mindenkinek üdvösségét akarja, azon szerencsétlenek előtt, akik hajlandóbbak lettek volna a kegyelem befogadására, nem nyitja meg a bűnbánat ajtaját? Látjuk ebből, hogy erőszakosan elcsavarják ezt a helyet, amikor Isten akaratát, melyről a próféta szól, szembe állítják az ő örök tanácsával, mellyel választottait az elvetettektől megkülönböztette. S ha most már a próféta valódi szándékát kutatjuk, ő csak reményt akar nyújtani a megtérőknek a bocsánatra. Az egésznek a lényege ez: nem kell azon kételkedni, hogy Isten kész megbocsátani, mihelyt a bűnös megtért. Nem akarja tehát a bűnös halálát, amennyiben megtérését akarja. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy úgy akarja azoknak a megtérését, akiket magához hív, hogy mindenkinek a szívét ne illesse meg. De azt mégsem szabad mondani, hogy álnokul cselekszik, mert ha az ige hirdetése menthetetlenekké teszi is azokat, akik hallgatják azt s mégsem fogadják el, mindazonáltal úgy kell azt tekintenünk, mint Isten kegyelmének igazi bizonyítékát, amellyel az embereket önmagával megbékélteti. A próféta azon mondását tehát, hogy Istennek nem okoz gyönyörűséget a bűnös halála, jól jegyezzük meg magunknak azért, hogy a kegyes lelkek teljes bizalommal legyenek az iránt, hogy készen van számukra Istennél a bocsánat, mihelyt megillette őket a bűnbánat; a gonoszok pedig érezzék azt, hogy bűnük megkétszereződik, mivel Istennek ily nagy kegyelmét és jóságát el nem fogadják. A bűnbánatnak tehát az isteni kegyelem mindig elébe megy; de hogy a bűnbánat kiknek adatik meg, azt az összes próféták, az apostolok s maga Ezékiel is világosan tanítják.
16. Másodsorban felhozzák Pálnak azt a mondását (I. Tim. 24), hogy isten minden embereket akar üdvözíteni. Ennek a mondásnak az értelme br némileg eltér a másikétól, valami közös mégis van bennük. - Feleletem erre ez: A szövegből világosan kitűnik, hogy miképpen akarja ezt Isten. Pál ugyanis összefoglalja azt a két [267. oldal] dolgot, hogy Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és, hogy az igazság ismeretére eljusson. Ha tehát azt állítják, hogy Isten örök tanácsával elvégzett dolog, hogy az üdvösség tudományát mindenki elfogadja, akkor vajon mi jelentése van Mózes ezen mondásának (V. Móz. 47): Mert melyik nagy nemzet az, amelyhez olyan közel volna az isten, mint te hozzád? Hogyan történhetett az, hogy Isten sok népet megfosztott az evangéliumnak azon világosságától, amelyet mások élveztek? Mi lehetett az oka annak, hogy a kegyesség tudományának tiszta ismerete egyesekhez sohasem jutott el, mások pedig annak csak homályos elemeit is alig ízlelhették meg? Ebből már könnyen megérthetjük, hogy mire céloz Pál apostol. Azt parancsolta ugyanis Timotheusnak, hogy ünnepies imádságokat mondjanak az egyházban a királyokért és fejedelmekért; mivel azonban körülbelül képtelenségnek látszott az, hogy már majdnem elveszett emberekért imádkozzanak az Istenhez (mivel nemcsak, hogy kívül mindnyájan a Krisztus testén, hanem minden erejükkel az ő országának elnyomására törekedtek), hozzáteszi, hogy ez kedves Isten előtt, mert ő minden embereket üdvözíteni akar. Ezzel bizonyára nem akar az apostol mást jelezni, mint azt, hogy Isten az üdvösség útját semmiféle rendű és rangú ember előtt el nem zárta, sőt inkább irgalmát úgy kiterjesztette, hogy senkitől sem akarja, hogy annak részesévé ne lehessen.
A többi mondások nem azt magyarázzák meg, hogy mit határozott az Úr minden emberről titkos ítéletében, hanem azt jelentik ki, hogy minden olyan bűnösnek készen van a bocsánat, aki csak annak keresésére adja magát. Mert ha makacsul erőszakoskodnak azon mondás mellett, hogy Isten mindenkin akar könyörülni, akkor én viszont abba kapaszkodom, ami másutt van megírva (Zsolt. 1153), hogy t.i. a mi istenünk az égben van, és amit akar, azt mind megcselekszi. Úgy kell tehát ezt a mondást értelmeznünk, hogy megegyezzék ezzel a másikkal: könyörülök, akin könyörülök, kegyelmezek, akinek kegyelmezek (II. Móz. 3319). Aki kiválasztja, hogy kiket kell a kegyelmébe részesíteni, az nem osztogatja ezt a kegyelmet mindenkinek. De mivel világos dolog az, hogy ott nem egyes emberekről van szó, hanem az embereknek egész rendjéről, hagyjunk fel minden további vitatkozással. Bár azt is meg kell egyúttal jegyezni, hogy Pál nem azt állítja, hogy mit csinál Isten mindig, mindenütt és mindenben, hanem szabad tetszésére bízza Istennek, hogy végül a királyokat és a [268. oldal] hatalmasokat is részesévé tegye a mennyei tudománynak, ha az ellen vakságukban dühöngenek is.
Látszólag még jobban megszorítanak Péternek azon mondásával (II. Pét. 39), mely szerint az Úr nem akarja, hogy valakik elvesszenek, hanem hogy mindnyájan megtérésre igyekezzenek. E nehézségnek a megoldása azonban csakhamar szemünkbe ötlik a második részben, mert a bűnbánata való igyekezet csakis úgy érthető, amint a Szentírás azt lépten-nyomon előadja. A megtérés kétségtelenül Isten kezében van; afelől pedig, hogy meg akar-e mindenkit téríteni, őt magát kell megkérdezni: mivel azt ígéri, hogy ő keveseknek fog adni hús-szívet, másokban pedig meghagyja a kő-szívet (Ezék. 3626). Igaz továbbá az is, hogy ha Isten nem volna kész magához fogadni azokat, akik az ő könyörületessége után áhítoznak, akkor semmit sem érne ez a mondás: Térjetek hozzám, és én is hozzátok térek (Zak. 13). De kijelentem, hogy csak az az ember közeledhetik Istenhez, akit Ő előbb hív. És ha a megtérés az ember saját akaratától függene, akkor nem mondaná Pál apostol (II. Tim. 225): ha valamikor az Isten megadja nekik a megtérést. Sőt, ha a választottakat nem ugyanaz az Isten vezetné magához az ő lelkének titkos indításával, aki mindeneket a megtérésre int szavával, akkor nem mondaná Jeremiás (3118): Téríts meg engem Uram és megtérek; mert amint megtérítettél engem, bűnbánatot tartottam.
17. De hát - mondhatná valaki - ha ez így van, akkor nem sok hitelt érdemelnek az evangéliumi ígéretek, amelyek Istennek akaratáról tévén bizonyságot azt állítják, hogy Isten olyasmit akar, amit az ő megsérthetetlen végzésével ellenkezik. - A legkevésbé sem; mert ha az üdvösség ígéretei általánosak is, mindazonáltal éppen nem ellenkeznek a megvetettekre vonatkozó eleve elrendeléssel, csak gondoljunk ezeknek az ígéreteknek teljesedésére. Tudjuk, hogy az ígéreteknek ránk nézve csak akkor van meg a kellő hatásuk, ha azokat hittel fogadjuk magunkhoz; viszont amikor a hit megszűnik, egyúttal az ígéret is megsemmisül. Ha ilyen az ígéretek természete, nézzük csak meg, vajon ellenkezik-e egymással ez a két mondás, hogy t.i. Isten öröktől fogva elvégezte azt, hogy kiket akar szeretettel magához ölelni s kikkel szemben akarja az ő haragját gyakorolni, és az, hogy Isten különbség nélkül mindenkinek üdvösséget hirdet. É ugyan azt mondom, hogy igen szépen megegyezik ez a két dolog egymással. Az ígéretekkel ugyanis Isten nem akar mást jelezni, mint azt, [269. oldal] hogy az Ő könyörületessége készen áll mindazoknak, kik keresik és óhajtják; amit azonban csak azok tesznek meg, akiket Ő megvilágosított. Megvilágosítani pedig csak azokat világosítja meg, akiket az üdvösségre eleve elrendelt. Ezekre nézve - mondom - valóban és rendületlenül áll az ígéreteknek igazsága, úgy hogy nem lehet azt mondani, miszerint valaki ellentmondás volna Istennek az örök elválasztása és a között, hogy a hívőknek önként ajánlja fel Isten az Ő kegyelmének bizonyítékát. - De mért mondja az Úr azt, hogy: mindnyájan? Azért, hogy így jobban megnyugodjanak a kegyesek lelkiismeretei, mikor azt látják, hogy semmi különbség sincs a bűnösök között, ha a hit meg van; és hogy a gonoszok ne mondhassák azt, hogy nekik nincs menedékük, ahová a bűn szolgasága elől vonulhatnának, mivel a nekik fölajánlott menedéket háládatlanságukban megvetik. Mivel tehát könyörületességet mind a két félnek felajánlja az evangélium, azért a hit, vagyis az Istentől eredő megvilágosítás az, amely különbséget képes az istenfélők és az istentelenek között úgy, hogy azok érzik az evangélium hatását, ezek pedig annak semmi hasznát nem veszik. S magának a megvilágosításnak is Isten örök elválasztása képezi a zsinórmértékét. Krisztus panasza, melyre hivatkoznak (Máté 2337): "Jeruzsálem, Jeruzsálem, mennyiszer akartam egybegyűjteni a te fiaidat, és nem akartad", éppen nem támogatja őket. Elismerem, hogy Krisztus itt nemcsak mint ember beszél, hanem szemrehányást tesz a zsidóknak azért, hogy az ő kegyelmét minden időben megvetették. Meg kell azonban állapítanunk, hogy Istennek micsoda akaratáról van itt szó. Ismeretes ugyanis, hogy mily buzgón igyekezett Isten ezt a népet visszatartani, és hogy rendetlen kívánságaiknak hódolván, az elsőtől az utolsóig mily nyakasan utasították vissza az egybegyűjtést; ebből azonban nem következik az, hogy isten végzését az emberi gonoszság meghiúsította.
Még azt hozzák fel, hogy Isten természetével semmi sem ellenkezik jobban, mint az, hogy benne kétféle akarat legyen. Ezt én is megengedem nekik, csak helyesen értelmezzék a dolgot. De mért nem gondolják meg azt a sok bizonyítékot, amelyekben Isten emberi minőséget öltve a saját méltóságán alul ereszkedik? Azt mondja pl. Isten (Ézs. 652), hogy kiterjesztett kezekkel hívta a pártos népet, későn és korán azon fáradozott, hogy azt magához visszavezesse. Ha az ilyen mondásokat mind az Istenre akarják vonatkoztatni és azzal, hogy ez csak képes beszéd, nem [270. oldal] törődnek, ezzel sok fölösleges vitát idéznek fel, melyeket azzal az egy magyarázattal is meg lehet szüntetni, hogy emberi dolgok vannak tulajdonítva az Istennek. Bár az a magyarázat, amelyet már más helyen1 is felhoztunk, bőségesen elegendő, hogy bár Istennek akarata a mi fölfogásunk szerint sokféle is, mindazonáltal Ő nem önmagában akarja ezt, vagy azt, hanem az ő különb-különbképpen való bölcsessége szerint, - amint azt Pál mondja (Eféz. 310) - eltompítja a mi értelmünket mindaddig, míg csak meg nem adatik nekünk annak megértése, hogy Ő csudálatosképpen akarja azt, ami most látszólag az ő akaratával ellenkezik. [1 1. könyv 18. fej. 3. pont és 3. könyv 20. fej. 43. pont.] Nem átallják azt sem, hogy így okoskodnak: ha Isten mindenkinek atyja, igazságtalan dolog az, hogy bárkit is elvessen magától, ha csak az illető bűneivel ezt a büntetést előre meg nem érdemelte. Mintha bizony nem terjedne ki még a kutyákra és disznókra is Istennek jósága. Ha pedig ezt csak az emberi nemre vonatkoztatjuk, akkor feleljenek arra, hogy miért kötötte le magát az Isten egy népnek, hogy az ő atyjuk legyen, és ebből is miért választott ki, mint valami virágot, csak egy igen kis számot. De ezeket a becsmérlőket éppen a rágalmazásra való vágyódásuk akadályozza meg abban, hogy meggondolják azt, miszerint Isten úgy hozza fel az ő Napját mind a gonoszokra, mind a jókra (Máté 545), hogy csak keveseknek van félretéve az örökség, akiknek azt fogja mondani egykor az Úr: "Jertek el én Atyámnak áldottai, bírjátok az országot stb." (Máté 2534).
Azt is felhozzák még, hogy Isten semmit sem gyűlöl azokból, amiket Ő alkotott. Ezt ha megengedem is nekik, mégis igaz marad az, amit én tanítok, hogy Isten előtt a megvetettek gyűlöletesek, még pedig méltán, mivel az ő lelkétől elhagyattatván, csakis olyasmit tudnak felmutatni, ami átokra méltó. - Azt is mondják még, hogy nincs különbség a zsidó és pogány között, azért különbség nélkül mindenkinek eléje adatik az Isten kegyelme. Ezt is elismerem, ha úgy értik, amint Pál értelmezi (Róm. 924), hogy Isten úgy a zsidók közül, mint a pogányok közül tetszése szerint hív el némelyeket, hogy senkinek se legyen lekötözve. Így aztán megdől az is, amit Pálnak egy másik mondásából hoznak fel (Róm. 1132), miszerint Isten mindeneket a bűn alá rekesztett, hogy mindeneken könyörüljön: t.i. mivel Isten azt akarja, hogy mindazok üdvösségét, akik üdvözülnek, az ő irgalmának [271. oldal] tulajdonítsák, ha nem is mindenki részesül ebben a jótéteményben. Végül is a sok kifogással szemben, amit erre a tanra vonatkozólag innen is onnan is felhoznak, az legyen végszavunk, hogy mi Pállal egyetemben elrémülünk az ily nagy megfoghatatlan mélység láttára; és ha a szemtelen nyelvek zúgolódnak is ez ellen, mi nem szégyenlünk így kiáltani fel: "Óh ember, te kicsoda vagy hogy Isten ellen versenyzel?" Mert helyesen mondja Augustinus,1 hogy helytelenül cselekszenek azok, kik az isteni igazságot az ember igazság mértékével mérik. [1 De praedest. et grat. c. 2.]