Mégis úgy tűnik gazdag hagyatékát vizsgálva, hogy legközelebb azért talán hozzánk Kálvin tanítványaihoz, pontosabban az egyház nagy tanítói közül Kálvinhoz és a kálvini teológiához áll az egy gyermek-, illetve felnőttkeresztséget kivéve. Feltűnő mindjárt az, hogy saját kortársai milyen sokszor gyanúsítják, sőt nemegyszer egyenesen vádolják kálvinizmussal. Nem is alaptalanul, mert Spurgeon igen nagyra értékeli a kálvini teológia erőit és mindennapi, gyakorlati hatásait. Ezt a hatást az őszinte elismerés hangján pl. a következő esettel szemlélteti: "Ön a kálvinista tanítást tartja, kérdezi az egyik hívő a másiktól. Nem, feleli a kérdezett. Óh milyen örömmel hallom, válaszol a kérdező. Csak ne tessék sietni, mondja a másik, ti. a kálvinista tanítás tart engem." De említhetjük azt az esetet is, amikor Spurgeon az egyik korabeli ún. primitív methodista szerző Naplóját olvasva nagy meglepetésére saját magáról is talált egy bejegyzést: "Ma elmentem meghallgatni Spurgeont, aki erősen kálvinista, de azért jó ember" - írja a szerző. Spurgeon reflexiója: "Egészen kellemesen érintett az, hogy jó ember vagyok, de az is, hogy kálvinista vagyok. Barátom nagyon korrekt, hogy engem kálvinistának nevezett. Őszintén remélem, hogy egyszer majd ő is odafenn lesz majd a Mennyben, ahol - mindenki kálvinista. Lehet, hogy a földön arminianus volt, ámde miután valaki oda belépett, nem az többé, ami a földön volt, mert ajkán a Bárány éneke hangzik. >>Az üdvöség azé, aki a trónon ül.<< Ez az én kávinizmusom. A magam részéről biztos vagyok benne, hogy ez az amit Kálvin prédikált."
Spurgeon nagyra becsülte a kálvinizmust, mert elsősorban a hétköznapi életben látta a különleges hatását. Erről a hatásról ugyancsak személyes élmény alapján így számol be: "Az első leckét, amit én teológiából vettem, egy öreg szakácsnőtől kaptam abban az iskolában, ahol segédtanító voltam. Kedves, idős hölgy volt, erős, öntudatos kálvinista. Élete éppen olyan erőt adó volt, mint a tápláléka, amit nekünk főzött. Néhányszor beszélgettem vele a kegyelmi szövetégről. Isten gyermekeinek személyes kiválasztásáról, Krisztussal való kapcsolatukról, az üdvösség lényegéről és valóságáról s mondhatom, többet tanultam tőle, mint tanulhattam volna a teológia hat olyan doktorától, mint amilyenek most vannak." Máskor meg iróniával, sőt szatirikusan szemlélteti, miért becsüli a kálvinizmust; "Egy arminianus (remonstrans) egy kálvinistával vitatkozván ezt mondta: >> Ha én a ti tanítástokat hinném, s így biztos volnék abban, hogy én mint megtért ember többé nem fogok elveszni, akkor egészen nyugodtan élvezném a bűnt.<< Igen, és mennyi bűnt kellene még elkövetned ahhoz, hogy mint igaz keresztyén ember tökéletesen boldog lehess?" - kérdezte az istenfélő kálvinista. Spurgeon határozottan szimpatiált a kálvinizmussal, mert úgy látta, hogy az emberi természet romlottságáról, a kiválasztásról, a hívők elhívásáról és megőrzéséről szóló tanítás és mindaz a tanítás, amit "kálvinizmusnak" neveznek, jóllehet - írja - ezeknek nem Kálvin a kitalálója, hanem csak alázatos hívője és igen alkalmas prédikátora, mind a Jézus Krisztustól származó evangélium lényegbevágó tanításai. Leghíresebb sztorija azonban mégis az, melyben a kálvinizmust a teve púpjához hasonlítja. Megtámadták ugyanis Spurgeont a sajtóban egyik hatalmas evangelizációja után: pompás evangelizáció volt, csak az a kálvinizmus - írja a kritikus -, az olyan Spurgeonnél, mint a tevén a púp. Spurgeon másnap válaszolt: Minden iskolás gyerek tudja, hogy az arabok a tevét a púpja szerint választják, a hosszú sivatagi úton ugyanis a púpja tartalmából él a teve. Nos azon küzdelmes úton, amit úgy hívnak "lelkészi szolgálat", az én erőt adó táplálékom a kálvinizmusom. Íme így beszél magáról Kálvinról: "Olvastatok már valamit a >>rettenetes komor kálvinizmusról<< ? Gondoljatok Kálvinra, az emberre, aki egy sereg különböző betegségben szenvedett, s aki testi törékenységre és fájdalmakra nézve a világ egyik legmeggyötörtebb embere volt. S akkor idézzük fel életét, olvassuk el kommentárjait, más könyveit és figyeljük meg azt a mély és csodálatos nyugalmat és örömöt, ami az ő hatalmas lelkét elöntötte. Az ő kálvinizmusában nincs semmiféle komorság! Az ő számára minden világos, szép és örvendetes volt; akik tehát minket erről az oldalról (ti. a kálvinizmusunk felől) támadnak, nem ismernek minket, különben nem tennék. Bár lehet, hogy mégis megtennék, mert az igazság ellenségei mindig készen vannak mindenféle meséket terjeszteni."
Talán felesleges is feltenni a kérdést, de azért tegyük csak fel, mi Kálvin mai unokái vagyunk-e legalább annyira "kálvinisták", mint a baptista Spurgeon? Nem Isten figyelmeztetése-e, hogy a spurgeoni kutak kiásása közben ébredünk rá a kálvini kutak kiásásának szükségességére is?